A kijelentő mondatok ereje hatalmasabb a felkiáltó, felszólító mondatok erejénél. Mondhatnánk, hogy ez attól is függ, ki mondja ki a mondatot. Ami igaz is, meg nem is igaz.
Egyszerűen a mondat ereje azáltal, hogy tényként közöl dolgokat, hatalmas. Emiatt aztán a tépelődés, az útközbeni válaszok (keresése), a pontosság utáni kutatás kiment a divatból. (Határozottan szándékos az utalások sora Mészöly Miklósra.)
De nemcsak úgy ment ki a divatból, hogy észre sem vettük, hanem hangosan. Eleinte a véleményvezérek uralták a terepet, akik között nem egy a „talált gyerek”, de szép számmal vannak köztük valóban kiváló elmék, szövegeik, tanulmányaik, könyveik olvasását az ember igyekszik nem elmulasztani. Általában azok, akiket mai világunkban a „talált gyerek” fogalmával írnánk le, nem igazán rendelkeznek tanulmányokkal, könyvekkel, de szövegeik bőségesek, jellemző módon hosszan ömlenek, a kijelentő mondatok mennydörgő megállapításait hosszan írják egymás után, mert azért jön a megdicsérés, a megerősítés, a pozitív visszaigazolás. Nem tudom, hogyan van, ehhez semmit nem értek, a tévében néztem egy tudományos műsort, abban beszéltek erről. Nem a kijelentő mondatokról, hanem arról, hogy a bizonytalan személyiségeket a pozitív megerősítés, a dicséret milyen nagy mértékben motiválja. Ugyanakkor azonban erőteljesen fennáll(hat) a befolyásolás, ami sohasem lehet a pozitív megerősítésre vágyó felelőssége, még akkor sem, ha borzalmas dolgokat cselekszik (legrosszabb esetben), butaságokat, koholmányokat tényként ír le (legjobb esetben).
A hangosságot sokféleképpen tudja érzékeltetni a kijelentő mondat.
Annál hangosabbat azonban nehezen tudok elképzelni, amit egy egyházfő mond ki. Mint például a pápa, amikor azt mondja egy – számomra – egyébként teljesen indifferens emberről, aki ráadásul elnökjelölt a világ egyik hatalmas országában, hogy nem keresztény.
„Az az ember, aki nem hidak, hanem csakis falak építésében gondolkodik – bárhol legyenek is ezek a falak –, nem keresztény.”
Ebben az esetben a kijelentő mondat erejét számomra nem maga a kijelentés mutatja, ugyan miért is tenné?
Aki olvasta Ivo Andrić regényét, az mindenképpen eleget tud a híd fontosságáról, értelméről, történeti-történelmi, kulturális, emberi dimenzióiról. A hídról beszélek, de falakra is gondolok, sokféle falra. Bízom benne, hogy maga a pápa is kedveli Ivo Andrić Nobel-díjas, a visegrádi híd épüléséről szóló regényét, kedveli Csontváry festményét a mostari hídról, és ugyanolyan fontosnak tartja azt, hogy művészettörténészek, építészek és a szakmák legjobbjainak bevonásával olyan döntés született, hogy újraépítik azt a testvérgyilkos háborúban felrobbantott hidat, amely háborút egyébként hosszas tökölődést követően egy bombázással zártak le: „A légitámadások hetvennyolc napig tartottak, és ez volt az első nemzetközi konfliktus Európában 1945 óta, és ugyancsak ez volt az első olyan háború, amelyben a győztes fél egyetlen katonája sem vesztette életét, és a hadászat stratégái azt mondták, hogy ez már a jövő ígérete, s a jövőbeni háborúkban senki sem fog meghalni, az ellenséget kivéve.” (Patrik Ouředník: Europeana)
Na most.
Ülök én ezzel a könyvélménnyel, a jugoszláv háború borzalmainak közvetett, a mozgósítások ismerőseimet, barátaimat, családomat érintő, tehát közvetlen tapasztalatával, valamint mindehhez még az 1999-es bombázásoknak az emlékével a fejemben, és azon gondolkodom – Patrik Ouředník mondatain elmélkedve –, milyen erejük van a kijelentő mondatoknak.
Mert ki az, aki tutira megmondja a frankót?
Hogy ki az ellenség – maradva az Europeana című könyvnél.
Hogy ki nem keresztény.
A pápa (a folyamatban lévő választási kampányban) azt mondta egy emberről, akiről én annyit tudok, hogy szét lehet trombitálni a borzalmas frizuráját, emellett pedig durva mondatokat szokott mondani (lehet, versenyeznek az egykori külügyminiszter asszonnyal, aki meg a poklot emlegette a nők részére a másik politikai oldal jelöltjének nem-támogatása esetén), hogy nem keresztény.
A kijelentés önmagában hordozza a súlyát. A kijelentő mondat erejét.
Van a kijelentő mondatokban valami megfellebbezhetetlen, kérlelhetetlen, végleges.
Még akkor is így van ez, ha nem csak ezt mondta a pápa, ha szólt a kételkedésről is: „Arra a kérdésre, hogy »jó katolikus szavazhat-e erre az emberre«, a pápa így felelt: »Nem kívánok ebbe belefolyni. Csak azt mondom, hogy ez az ember – ha tényleg ilyesmit mondott – nem keresztény. De meg kell vizsgálni, hogy valóban ezt és így mondta-e, s ez ügyben tartsuk fenn a kételkedés jogát.«”
Jó lesz így. Fenntartjuk.
Miközben vastag szalagcímek hirdették a megállapítást, a kijelentő mondatban rejlő megállapítást.
Vissza Ivo Andrićhoz. Lassan, ráérősen újraolvasni a könyveit, amiben humor van, és bölcsesség, emberismeret és kételkedés, remény és elveszettség.
Minden, ami a kijelentő mondatok és a mai divatos világ ellentéte.
Aki nem hiszi, járjon utána az Europeana olvasásával. Hátborzongató a ténymegállapításokat felsorakoztató kijelentő mondatok ereje. Mert végső soron arról van szó, hogy tényekről beszélünk-e, vagy pedig arról, hogy a kijelentő mondatok erejét arra is lehet használni, hogy tényként fogadtassák el azokat.
A mai divatos világot meg lehet és kell hagyni a kételyt nem ismerő kijelentő mondatokat hömpölygetőknek. Végül is fontos dolgot visznek véghez: újabb és újabb könyveket juttatnak eszünkbe.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelnet meg.)
