,,Nem vagyok egy emlékező típus, de társalkodó típus se, és ez azt jelenti, hogy mindenkinek az emlékezetét elfogadom, függetlenül attól, hogy én valamire másként emlékszem.” Bányai János.
Nem azt mondta, hogy ezért fogadja el mindenki emlékezetét, hanem azt mondta, hogy: és elfogadja. Viszont önmagáról nem azt mondta, hogy nem emlékező és nem társalkodó, hanem azt mondta, hogy: nem emlékező, de nem társalkodó.
A diákja vagyok, pontosabban a Tanárom volt. Mindvégig. Akkor is, amikor mindent elfogadtam, amit tanított, és akkor is, amikor vitatkoztunk. És persze akkor is, amikor rám mormogott egy koszorúzás alkalmával (a szabadkai Gimnázium falán lévő Kosztolányi emléktábla előtt, 1995-ben), hogy tudnom kellene, mi a dolgom, majd napokig, hónapokig, évekig (az emlékezői pontosság egyben pontatlanság is, ami már nem a tényeket, hanem az emléket meséli/színezi/túlozza – Réz Pál: Bokáig pezsgőben) pontosítottuk ezt a rövid mondatát. Beszéddel, hallgatással.
Ilyen volt a (nevelői) attitűdje, és ez a legkevésbé sem jelentette azt, hogy elutasító lett, mert előtte elfogadó volt. Azt sem jelentette, hogy meggyőzhető volt. Egyáltalán semmit nem jelentenek a megállapítások Bányai Jánossal kapcsolatban. Mert mindig kevés lesz és célt is téveszt. Sohasem foghatja át azt az egészet, aminek egyik utolsó képviselője volt. Egyik utolsó, de mindenképpen az egyik legjelentősebb.
Természetesen ezt a megállapítást is cáfolni akarta, arisztokratikusabb volt a természete annál, semmint hogy a saját jelentőségéről hallgasson mondatokat. Legutoljára akkor, amikor kilátásért mentünk fel a hegyre, és beszélgetni. Nem voltunk sokan, a beszélgetésnek nem is jellemzője a tömeg. Mindig másról beszélt, másokról. Sinkó Ervinről, Bori Imréről, Szeli Istvánról. És arról a több száz kötetről, amit elolvasott, és amiről mindenkinek, aki rádiót hallgat, beszélt az Újvidéki Rádióban.
Irodalomkritikusba oltott alkotói kíváncsiság és nyitottság, amit az önmaga iránti szigorúság megvont a szépprózától.
Sokáig nem is értettem. A ’80-as években egyetemi hallgatóként egyszerre, egymás után, egy időben olvastam a Súrlódást, a Kitömött madarat meg Giont, és nem értettem – különösen előadásait hallgatva, fülelve (szándékos halkság) – miképpen lehetséges évtizedeken át való hallgatás ezt követően. Ilyen mondatokat követően.
Jóval később értettem meg, de akkor már minden eléggé világos volt (a többi említett szerző esetében is). Egyebek mellett az is, hogy a kultúrában, az irodalomban, az irodalmi-kulturális életben mindenki vállal szerepet, dönt arról, merre megy, amit a leírt szavakkal, mondatokkal mutat fel. Talán nem tévedés azt állítani, hogy erre (is) vonatkozott a gyászülésen elhangzott megállapítás, miszerint: ,,Azok a mélyen átgondolt koncepciók, sokszor provokatív vélemények, amelyeket Bányai János képviselt, azért értékesek és ösztönzőek a kisebbségi kultúra számára, mert vitába szállni velük csak azonos nívójú gondolkodási szintekről érdemes és lehetséges, és ezekre a szintekre nem lesz könnyű feljutnunk.”
Sokszorosan nehéz tehát szavakat írni. Nemcsak azért, mert valóban úgy igaz, hogy meg kellene érinteni azt a színvonalat, amit képviselt, de azért is, mert – folyamatos jelen időben maradok – tisztelve Bányai Jánost, nem szabad szem elől téveszteni, milyen volt: nem emlékező, de nem is társalkodó típus. Ehhez kell tartaniuk magukat a szavaknak. Mindehhez egyszerre. Lehetetlenség. Az emlékezés legyen most kivétel.
Bármikor találkoztam, telefonoztam a Tanár Úrral, bármely rövid levélváltásban az első kérdése mindig ez volt: ,,mit olvas?”
Amikor először bejött órát tartani, megkérdezte, hogy olvasták-e... Nem olvastam azt a regényt. Egyetemi éveim alatt egyfolytában azon iparkodtam, hogy amikor majd kérdez, bólinthassak. Mert akkor is kérdezett bennünket, amikor már nem tanított, csak találkozott velünk a folyosón.
Beszéd és hallgatás között egyetlen dologban volt szigorú, és nem volt benne semmi megengedés: nem szabad teret adni a provincializmusnak, mert azt a csapást a kisebbségi kultúra/irodalom nem heveri ki: ,,A provincia, a vidék persze önmagában nem minősítés. Minősítéssé csak akkor válik, ha intellektusában és szellemében elhatárolja magát” – írta tíz éve.
Jelenléte, jelensége és életműve ehhez a ,,feladathoz” ad eligazodást, az általa – húsz éve – leírt ,,várakozó nyitottságon” immár túlkerült, alapjaiban megváltozott világunkban.
Azt pedig, hogy mit jelent az intellektusában és szellemében elhatárolódó vidékiesség, pontosan tudható, ha megérintjük/megértjük Bányai János érthető módon megírt kulturális/kultúrpolitikai, irodalmi tanulmányait és lépést próbálunk tartani vele abban az életünk végéig tartó maratonban, aminek a lényege: ,,olvastam egy könyvet.”
