,,Merészen, egyéni magánnyal, olyan emberiességgel, hogy fáj, annyira igaz”
Az utcában rekkenő volt a hőség. A fű már július elején kiszáradt, sárga csomói megbújtak az út menti porban. Por az volt, rengeteg. Ha jobban belegondolok, más sem volt az utcában, csak a csend és a por. A rekkenő napsütésben süketen álltak a házak. Süketségük nem volt sértő, inkább csak védekezés a kánikulától.
Nero, a számtantanár a Mária képpel kezdődő (vagy végződő) utcából nyíló keskeny közben lakott. Elálló fülei lengtek a szélben, a műanyag csíptető mindig megvigyázta nadrágja szárát az olajtól. A város egyik legrégebbi Solex motorjával közlekedett, ami után egy kétkerekű kocsi volt erősítve, abban hordta az élethez nélkülözhetetlen dolgokat, spárgát, cefrének valót és minden egyebet, amire az élet folyamán szüksége lehetett.
Nero matematikát tanított a városban, oda kerékpárral járt. Miután leparkolt, lecsattintotta szürke nadrágjáról a csíptetőket, lecsavarozta a bicikliről a visszapillantó tükröket, elrejtette hatalmas táskájában, és elindult a tanári felé.
Nero a város legendája volt, legalább akkora, mint a császár, akiről az egyik legnagyobb tehetségű író regényt írt.
Mi a közös ebben a két emberben, egy kertvárosi matektanárban és az egyik legnagyobb magyar íróban – vetődhet fel a kérdés? Szeretném azt hinni, hogy nem a por, ami betemeti az emléküket, ami a feledés szürke porával lepi el a mindennapokat, és nem a csönd, ami megüli az utcát, ahol közlekedtek.
Nero, a számtantanár nem a császárról kapta a nevét, noha pontosan őróla. A városi legendák természete már csak ilyen: semmi közük ahhoz, akiről meghozzák az ítéletet. A számtantanár esetében a tantárgy, amit oktatott, predesztinálta őt a névre.
Milyen legyen, milyen lehetne egy ember, aki matekot tanít?
Aki ismerte őt, az egyik legnagyszerűbb embernek tartotta. Aki beszélgetett vele, pontosan tudja, hogy a matekpéldák helyett jobban érdekelték az univerzum csodái és titkai. Akinek magyarázott matekpéldát, az pedig pontosan tudja, mennyi nyugalom, kitartás és szórakozottság volt a lelkében.
Az utca, amelyben lakott, ma is hepehupás, gidres-gödrös, poros kis köz. Nero halála után elhalt benne a város egyik legrégebbi Solexének a hangja, a csíptetők örökre visszakerültek a szárítókötélre.
A nyári csöndben a megsárgult fűcsomók halkan pihennek a por alatt, nincs céljuk és reményük, hiszen annyi eső nem eshet a Kertváros homokos földjére, amennyitől újra zölddé válnának az út menti fűcsomók.
A Mária-kép mellől elbontották a kerítést, és rendbe hozták a képet. Az utca továbbra is csöndes, jelentéktelen. Alig tudja valaki, hogy ott laktak, abban az utcában a Kosztolányiak.
,,Az író anyja, néhai Kosztolányi Árpád suboticai gimnáziumi igazgató özvegye, Suboticán a Kertváros egyik csendes utcájának utolsó házában él. Mindenfelé szőlők és gyümölcsösök látszanak, melyek közül csak itt-ott meredeznek elő többnyire vakolatlan falaikkal az új házak” – írta Kolozsy Csuka János.
Nero bizonyára tudta. Képtelenség azt feltételezni, hogy ő, aki a számok világát, az univerzumot, a gyümölcsösök titkait olyan jól ismerte, éppen azt ne tudta volna, hogy alig pár méterre az ő házától, éppen ott, ahol befékez a Solex motorral, hogy beforduljon a kis közbe, ott laktak az egyik legeredetibb irodalmi tehetség hozzátartozói.
Mindez nem változtat túl sokat a dolgokon.
Ha jobban belegondolunk, szinte semmit sem változtat. Naponta jártam azon az utcán, és nem éreztem a lelkemben semmit. Nem is tudom, mit kellett volna, mit kellene éreznem. A nem tudás boldog állapot, a tudás nem okvetlenül jelent boldogtalanságot. Felelősséget annál inkább.
De a felelősséget azért éreztük, mi, néhányan, akik született kertvárosiak vagyunk, hogy a helyén maradjon a Mária-kép és megmaradjon a Pacsirta-telep neve. Ami persze nem Mariskáról kapta a nevét, de akár így is születhet egy városi legenda...
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy március 29-én azon az utcán sétáltam végig, az ő utcájukon, benéztem a kis közbe is, magam előtt láttam Nero tanár úr papírvékony füleit, szürke nadrágját a csíptetőkkel, amikor is hirtelen kinyíltak az ég csatornái, és olyan tavaszi záport kaptam a nyakamba, mellé pedig olyan friss illatot, amitől azt hittem néhány pillanatra, méltók lehetünk az utcához, amelyen baktatok. Méltók egykor volt lakói emlékéhez.
Thomas Mann azt írta Kosztolányinak a Nero, a véres költő elolvasását követően, hogy: ,,És azért mégis meglepőnek szeretném nevezni az Ön Neróját azzal a hozzávetéssel, hogy ezt a szót művészi alkotásra alkalmazva igen erős dicséretnek érzem. Azt jelenti, hogy ez a munka több, mint a műveltség és egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke, hogy egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból származik, lelkünket erős újszerűséggel érinti, s olyan emberiességgel, hogy fáj, annyira igaz.”
Nem olyan nagyok a távolságok, és nem akkora a közelség. A sárga fűcsomók a poros kertvárosi utcában elbírják Thomas Mann mondatait, a Solex motor hangjának hiányát, ahogyan az író Kosztolányi is elbírta a határokat, amelyeket életében és halálában vontak köré. Azoknak ugyanis nincs jelentőségük.
A hiánynak csak bennünk van jelentősége.
