Amikor az árvácskáknak már nem remeg reggelente a feje, akkor valóban itt a tavasz. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehet deres a fű, elmaradnak a talaj menti fagyok, azonban olyan gyorsan átveszi helyüket a tavaszi langyosság a levegőben, hogy a parkok és kertek árvácskáinak már nem remeg bársonyos szirmokból álló sárga vagy lila fejecskéje.
Az árvácska a bársonyka.
Évekig próbáltam rászoktatni magam a helyes magyar elnevezésre: árvácska.
Meg kell mondanom, fogalmam sem volt, hogy ez a virág ugyanaz, mint az általam annyira szeretett bársonyka. És azt sem tudtam, hogy igazából nem létezik az a virágnév, hogy bársonyka.
Csak az én fejemben, anyám szájában, a Tisztasági Közvállalat munkásnőinek (mind magyar) földtől, göröngyöktől nedves kezében, a szabadkai parkokban és a palicsfürdői tó előtt elterülő füves területen.
Évtizednél is régebben történt, hogy az egyik kiváló művészettörténész szövegét fordítottam magyarra, ami azért volt érdekes, mert magyarul szokott írni, viszont ez a tanulmánya, ami a horvát viseletekről, szokásokról, képzőművészetről szólt, nem magyarul íródott.
Más volt a beszédszituáció, amikor felhívtam, hiszen nem a szakkifejezéseket kérdeztem, nem azzal próbálkoztunk a telefon két végén, hogy én megértsem, mit is rejt egy-egy szakkifejezés (ez leginkább az építészet esetében bonyolult dolog, bár ezt a budapesti néhai Gerle Jánoson kívül itt, Vajdaságban kevesen értették meg és még kevesebben értékelték, viszont annál számosabban fricskázták a munkákat), hanem motívumokról beszélgettünk, egyebek mellett egy virágmotívumról, aminek a nevét én nem leltem, pontosabban leltem, csak nem értettem, még pontosabban értettem, csak nem tudtam, hogy az mifelénk is egy létező virág.
Egészen addig a pillanatig azt gondoltam, hogy az árvácska csak a magyar irodalomban és legfeljebb valamely magyarországi kertekben létező virág.
Viszont a művészettörténész végtelen türelemmel addig magyarázott nekem, amíg meg nem értettem, fel nem fogtam, hogy az árvácska = bársonyka.
Mélyen felháborodtam. Elárvultnak, becsapottnak és magányosnak éreztem magam. Nyelvbe zártam őrlődtem. Az anyanyelvembe zártan, ami elhajított magától. Mint egy nemtörődöm édesanya.
A gyerekkorom puhasága, anyám (a mondataimban újra és újra felbukkanó) tekintete, kamaszkorom tavasz esteli és kora reggeli parkjainak emléke, a városháza kék termének kék foteljában királynői tudással trónoló Horváth Emma tanárnő vezénylő kezei (az Életjel Csáth Géza Művészetbaráti Körnek ma sincs székháza, eme patópálos, melldöngető hozzáállás igazán szabadkain magyaros, nem is tagadhatnák le azok, akiké), amely kezek szinte beborították a városháza előtti szürke tűzoltó medencét és a körülötte lévő parkban remegő bársonykákat – mindez egycsapásra odalett.
Ahogyan a bársonyka szó kitörlődött belőlem, hogy helyére a helyes és megfelelő magyar virágnév, az árvácska kerüljön, üres lett a lelkem.
Nem engedtem beköltözni az új virágnevet.
A filmet se szerettem. A virág nevét sem szerettem. A film szereplőjének a sorsát sem szerettem.
Mintha hirtelen minden rám zuhant volna, hogy összezúzzon.
Nem bírom én ezt a sok magyar halált...
Nem akarok jó lenni mindhalálig, és hagyjanak békén a kisködmönnel, eszem ágában sincs kincset keresni, aki pedig azt hiszi, hogy a Füvészkert olyan nagy valami, a Nemecsek meg nem egy lúzer, az maga is egy balfasz, akinek pedig nincs hét krajcárja, az meg legyen Árvácska.
Nagyjából így tudnám összefoglalni lázadásom a nagyszerű magyar ifjúsági irodalommal szemben, amit leginkább más irodalmi művek olvasásával nyomtam el magamban.
Ebben nagyon jó vagyok, az elnyomásban. Vagy elfojtás?
A lényeg mindenképpen az, hogy azt követően sem használtam az árvácska nevet, hogy megtudtam, az volna a helyén való a bársonyka helyett.
Amikor pedig a világ fejlődése már hozzánk is elhozta az internet óriási áldását, én pedig kidobtam az összes lexikont és szótárat, amit az évtizedek során – súlyuk miatt a könyvtáram alsó polcain (nem beszélve a Révai összesről) fölhalmoztam, az is kiderült, hogy a bársonyka virágnév létezik, csak éppen a büdöske az.
Bársonyka = büdöske.
Kezdhettem elölről az egész küzdelmet, elnyomást, elfojtást. A nagyanyám kedvenc virága a büdöske, ami az interneten a bársonyka nevet viseli.
Az a kurva büdös virág, aminek semmiképpen sem lehet a neve bársonyka, amiről viszont amióta megtudtam, hogy árvácska, azóta elrabolva érzem magamtól a múltam egy darabját (bonyolult pszichológiai helyzet), a kertjeink dísze volt.
Igénytelen és szép virág, ahogy a nagyanyám mondaná, ha még értenénk a beszédét. Nem kell locsolni, bírja a bácskai port, elviseli a macskák és kutyák dörgölőzését, a gyerekek odaguruló labdáját.
Igazi vajdasági magyar virág a büdöske.
Neve nem lehet bársonyka, amiképpen a bársonyka sem árvácska.
Így hadakozom a nyelvvel, lettél volna inkább kertészmérnök, vágja oda apám, de hát ő mindig, minden helyzetben tud ironikus lenni.
Ahhoz, hogy fát neveljek, nem kell kertészmérnöknek lennem, elég volna, ha pusztán költő lettem volna.
Így viszont marad nekem a virágnevek őrzése, akár egy láncos eb, úgy védem és óvom őket, a bársonykát és a büdöskét, nem engedem a közelükbe a magyar irodalmat, sőt a nyelvet sem.
Küldetésemmel nem voltam tisztában, amíg a fiam nem kérdezte meg tőlem a minap, hogy nem kérek-e egy Zaponetti kávét.
Mindenféle kávét szeretek, nem csak a csokoládék Gombóc Artúrja szeretnék lenni, hanem a kávéké is, ezért különösen meglepett a tény, hogy létezik olyan kávé, amit én nem ismerek.
Márpedig ezt a Zaponettit nem ismerem.
Gyanakodva fontolgattam az ajánlatot, gyerekem nekem, de mégis csak másik világ, az Y generáció gyermeke is egyben...
Nevetése betöltötte a keskeny utcát, az ostorfákról felröppentek a galambok. Átölelte a vállam, úgy kérdezte: hát, nem emlékszel rá?
Nem emlékeztem.
Pedig akkor fogadtam el virágnévként az árvácskát és akkor kezdtem elfogadni azt, hogy a magyar irodalom és mentalitás a maga kegyetlenségével, amiben a pökhendiség és kishitűség egyszerre van benne, szórakoztató is tud lenni, amikor néhány évvel ezelőtt a fiamék, mint végzős gimnazisták, megismertették velem a Zaponetti kávé fogalmát.
Úgy történt, hogy a városunkba a sok más modernség mellett, amire most nem térek ki, megjelent a papírpoharas, elvihető kávé is, mint szolgáltatás.
Meg is jelentek a feliratok a kávézók ablakában, az utcára kirakott táblákon: kafa za poneti.
Szabadkán mindent tönkre lehet tenni, de a gimnazisták, a középiskolások humorát nem. Ha valami meg fogja menteni ezt a várost, az bizonyos, hogy a középiskolások cserfes szája, a tavaszi utcákon való folyamatos hömpölygése lesz. Így hömpölygött a néhány évvel ezelőtti végzősök falkája is, közülük valaki kávékedvelő volt, és mivel magyar, hát magyarosan rikkantott egyet:
– Hej, nem akartok egy kávét? Lehet útközben is, itt írja, hogy zaponetti.
Így honosodott meg Szabadkán egy új kávéfajta, a Zaponetti. Ott lehet kapni, ahol a bársonykák selyme betölti a teret.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
