Unalmas óráimban – nem tagadom – olvasni szoktam. Így találtam rá egy tanulmányra, amely szerint a politikailag korrekt beszéd mindenkit véd: a nőket, az LMBT-t, a másként gondolkodókat, a zöldeket... Egyetlen metszet van, amit nyugodtan lehet froclizni: a fehér, keresztény, hetero férfiak.
A magyar költészet napján, József Attila születésnapján egyszerűen muszáj felidéznem ezt a tanulmányt, amelyet különben feledésem homályába űztem volna teljesen, ha másért nem, hát azért, hogy ne kelljen folyamatosan méricskélni a mondatokat, rettegve attól, hogy rám ugorhatnak harcos jogvédők, akik, mivel a ráugrás egy agresszív, sok energiát kívánó cselekedet, nem tudnak foglalkozni annak a jogaival, akire éppen ráugrottak.
Így aztán a világból lassan elfogynak a viccek, a humor, a csipkelődés, elfogy a levegő, a természetes, elvárható és megkövetelhető, a családban, az iskolában és az életben tanított mások iránti tisztelet erkölcsi parancsa, ami alól nincsenek, nem lehetnek kivételek, és nem marad más, csak az unalmas (mint minden kitalált kényszerdiktatúra) politikai korrektség.
De ami a legrémisztőbb: elfogy egy fajta költészet.
Természetesen és szerencsére ez egy nagy marhaság.
Aki olvas verseket, az pontosan tudja, hogy vannak még bátor férfiak, akik magyar költők, és akárcsak azok, akikre ma, a magyar költészet napján egy pillanatig emlékeznünk kell, ugyanolyan ,,semmiségekkel” foglalkoznak, mint a magány, az elmagányosodás, a félrecsúszott nyakkendők, nők hajának Verlaine álmában és Tóth Árpád fordításában megénekelt színe, a settenkedő halál, a háború nyomora és a béke lehetetlen öröme, a nemzet, a nyelv, a kultúra, amely sohasem szorítható nemzeti keretek közé, de amely csak akkor fejlődik, ha vannak ilyesfajta keretei – legalábbis Szerb Antal és Babits Mihály szerint, de talán még Goethe sem gondolta másként.
És nem fogy el egy másik fajta költészet sem, amelyet nők írnak, bátor magyar nők, akiknek a tehetsége – éppen úgy, mint a múlt század elején vagy Szapphó idejében – nem függ semmilyen egyéb tényezőtől, gender-kérdéstől, nemi orientációtól, nem függ ideológiai meggyőződéstől, írnak verseket, csodálatos, nagyszerű költeményeket.
Noha nem tagadható, hogy a női költészet esetében (is) sokkal érdekesebb, ha függ.
Oh, drága Török Sophie, mondanám, gyorsan bocsánatot kérve, hogy a világot mostanában úgy alakítják, hogy az legyen a benyomás, nem a leírt sorok a fontosak.
Felőlem...
Mert addig is nyugodtan olvashatunk Babits Mihályt és Szabó Lőrincet felváltva.
A címben feltett kérdés nem tőlem származik, hanem egyik ismerősömtől, aki nem átallott az életében olvasni: Dumas-t, Esterházyt, Nádas Pétert, Nemes Nagy Ágnest és Garaczi Lászlót, de még Kukorelly Endrét is, aki viszont a csajozás abszolút nagymestere, írt erről egy egész kötetet.
Az a címe, hogy Ezer és 3 avagy a nőkben rejlő szív.
Bátran állítja az ismerősöm, hogy ez a költészet ugyanolyan közel áll hozzá, mint Kőrösi Zoltán finom, míves regényei, ahol a nők sokkal másként vannak megírva.
A különbséget nem fogom itt leírni, de úgy vélem, az ismerősömnek igaza van, ahogyan e két bátor magyar embernek is, akik az irodalmat választották hivatásukul, ráadásul olyan avítt irodalmat, ami a baszás és a lélektől lélekig való kúszás, összefonódás, szerelmi bajtársiasság, az ország és a világ minden kérdésével foglalkozik (engem nem zavar, hogy Kukorelly LMP-színekben volt országgyűlési képviselő, amiképpen az sem, hogy Kőrösitől, mint FIDESZ-árvától búcsúzott a barátja, mindenki tudja a magáét, nem volt ez másként Mikszáth Kálmán és József Attila, Márai Sándor és Vas István óta).
Marad azonban a címben feltett kérdés, hogy hol vannak a széplelkű lányok.
A lélek szépsége természetesen a ruha, amelybe a költészet (a prózában is) öltözteti a lányokat. A Flórákat és Juditokat, Ilonákat és Máriákat, Fannikat és Adélokat, Annákat és Bertákat, az Eteleket, Piroskákat és Arankákat.
Amikor az ismerősöm feltette a címben szereplő kérdést, arra gondoltam, ugyanott vannak, ahol mindig is voltak, amióta a világ világ. Ott, ahol Jókai és Kukorelly, József Attila és Illyés, Németh László és Kovács András Ferenc meglelte és megénekelte őket.
Aztán arra gondoltam, meglehet, nagyon együgyű, divatjamúlt közelítés ez részemről. Tájékozódni kezdtem tehát, aminek egyik eredménye az említett tanulmány elolvasása is volt.
Miközben olvastam, a tévében reklámok hada követte egymást. Nem figyelek rájuk már nagyon régóta, akkor azonban, talán mert a tanulmány mondatai kontaminálódtak bennem a sorjázó reklámokkal, elkezdtem figyelni őket.
Jöttek először a lányok, akik összetalálkozva megölelték egymást, és nagyon sok Baileyst ittak, úgy tűnt, találkozásuk egyetlen oka, hogy ebből az italból mérték és férfiak nélkül fogyasszanak.
Aztán jöttek az anyukák, akik a bevásárlást követően pakolásztak: ami nem fért be a szekrénybe, az a férjük szájában kötött ki, aki tartotta a zacskós termékeket, mint hű eb.
Őket követte a férfinátháról szóló reklám, amelyből megtudtam, hogy a férfiak pipogyák, de a nők jól kitolnak velük, mert megitatják őket valamelyik Coldrexszel, és máris hajthatóak tovább.
Aztán jöttek a nők, akiket semmi nem gyűr le, szintén valamelyik Coldrexnek köszönhetően, ők azonban legyőzik a világot.
Vég nélkül.
De voltak másmilyen reklámok is, amelyekből megtudhattam, hogy a férfiak képtelenek a nők nélkül boldogulni a gyerekekkel, hónaljuk és arcuk szőrtelen, de tökéletesen, mert különben a nők rájuk sem néznek, viszont ajándékozhatnak kocsikulcsot a nőnek, aki ugyan eljegyzési gyűrűre gondolt, de a vadonatúj autó és száguldozás feledtette vele avítt gondolatát.
Vég nélkül.
A magyar költészet napján mit lehet mondani? Hol vannak a széplelkű lányok, ha nem is ezer, de három?
Aki után szomorkodni lehet és érdemes, aki elvarázsol, aki a nyilasok elől bújtat, aki visszavár, aki megcsal és elhagy, aki nem is téged akar, akivel talán mégis egy élet reménye vár?
Nem kell költőnek lenni ahhoz, hogy erre a kérdésre választ keressünk, de olvasónak kell lennünk ahhoz, hogy tudjuk, ahogyan mindig is voltak széplelkű lányok, úgy most is vannak, csak mivel a legkevésbé sem divatosak, hát nem annyira látszódnak.
Minden, amit az élettől remélünk, amit arról gondolni merünk és akarunk, amit kamaszként megtanulunk, hogy halálunkig próbáljuk elfelejteni, az a költészetben van benne.
A magyar költészetben éppen olyan heves szépséggel, mint Shakespeare szonettjeiben.
Csak az irodalomhoz barbár módon közeledők gondolhatják azt, hogy a nemi orientációnak köze van és lehet a szonettek nagyszerűségéhez, csak a végtelen leegyszerűsítés vonhatja ki a magyar irodalom széplelkű lányaiból az összes tomboló zajt, hogy leegyszerűsített gender-préselményben nyomja vissza.
A kérdés végső soron tehát nem is az volna, hol vannak a széplelkű lányok, hanem az, hogy mit akarnak a széplelkű lányok.
Nincs válaszom, csak reményem, hogy két futás, három bulizás és kutyakabát-vásárlás közt megnyílik nékik az ég, és legalább néhányan, mondjuk az ezerből 3-an versesköteteteket vesznek a kezükbe, hogy a fecserészés helyébe a csönd szavai, a költészet kerüljön.
Hogy megmaradjon a világ.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
