Mostanában újra fellángolt körülöttünk az élet, és Európa egészében, ahogyan az országok is részeikben, ideértve a Vatikánt is, nem foglalkozik semmi mással, csak ezzel az agresszív nyomulással, ami meglehetősen erőszakos módon nyilvánul meg, de néven nem nevezhető, mert erre nincs egyetlen szó, de számos olyan van, ami definiálja a jelenséget: életvezetés, életpálya, életmód.
Ez a legjobb üzlet mostanában, lélekkufárok és szakszervezetek meg nagyon sok más, okos ember foglalkozik vele.
Az üzlet lényege: úgy tenni, hogy visszaadjuk az embereknek azt, amit tudatosan elvettünk tőlünk: a reményt és a biztonságot.
Ehhez képest a panamai offshore csak a pénzről szól, bele is buknak sorban azok, akiket bele kell buktatni, a háttérszereplők pedig maradnak, reggelijüket ugyanolyan nyugalommal fogyasztják tovább, mint Jeremy Irons tette a Krízispont című filmben.
Persze majdnem minden csak a pénzről szól, különösen a katolikusoknál és különösen a Vatikánban, ahogyan azt a Keresztapa III. szépen megtanította nekünk, ha véletlenül nem olvastunk volna Richelieu bíborosról Dumas-nál, vagy valami miatt nem kedveltük volna a filmet, vagy éppenséggel a film kapcsán inkább foglalkoztunk volna a muskétások nagyszerűségével, hősiességével, és nem kellőképpen a gonosz intrikussal, a bíborossal. Ezen segített, mintegy pótórát, modern szóval élve kurzust tartott nekünk a Keresztapa III.
A pénzről pedig úgy szól a dolog (ha odahagyjuk az említett filmeket, és visszatérünk az első mondathoz), hogy elhitetjük a fiatalokkal azt, hogy bármit és bárhol, bármeddig lehet tanulni, Európa elbírja, a szülők elbírják, a társadalmak erre vannak beállítva.
Nem arra, hogy az egyetemi polgárnak legyen valamiféle végzettsége, hanem arra, hogy lehető legrövidebb idő alatt mindenféle legyen a semmilyenbe csomagolva.
Kivételek mindig vannak, azok, akik osztatlan képzésre járnak.
Nem állítható, hogy amennyiben egy operaénekes három év alapképzésen nem fog megtanulni énekelni, azzal emberi életek kerülnek veszélybe, de valami oknál fogva az operaénekesek végtelen ideig tanulnak és gyakorolnak, miközben és velük szemben a lélek bátor gyógyászai már három év alatt teljesen és mindent (meg)tud(hat)nak az ember nem testi működéséről, de az is elegendő, ha valamiféle alapképzés után elvégeznek néhány ide-oda vágó kurzust, máris szakképzett és jól kereső szaktanácsadók lesznek.
Az operaénekes még mindig gyakorol.
A hídépítő álmatlanul forog és számol.
Eközben a párizsi utcák egyre erőteljesebben emlékeztetnek a néhány évszázaddal korábbira, azzal a különbséggel, hogy most valóban a kalácsról van szó.
A kenyeret mi rágjuk, ha jut, Európa jobbik és boldogabbik felében a biztos kalács a tét, vagy a kalács biztonsága, végkielégítés, felmondási határidők formájában.
A munkával meg az van, hogy nincs, aki megcsinálja.
Igazuk is van, a különböző módon lázadó nyugat-európaiaknak, pillanatnyilag Párizsban. Ha engem arra tanítottak volna ötven-hatvan éven, tehát generációkon keresztül, hogy vannak munkák, amiket egy osztrák, német, francia, holland nem végez el, hanem csak a… fogalmam sincs, miképpen szabadna ezt kifejezni, az biztos, hogy magam is mint fiatal, többdiplomás és számos kurzust elvégzett értelmiségi ott lennék az utcákon.
A kelet-európaiak meg éjjeli váltásban a raktárakban, 12 órában a vágóhidak hidegében, kellemes madárcsicsergésben az időseknél, egy hónap munka, egy hónap cool lazulás itthon – mi kell ennél több? Hiszen a nyugdíjasok is ugyanezt csinálják. Mivel a gyerekeik régen valamerre, unokák még tervben sem, legalább az osztrák naccságák értékelik a valamikori könyvtárosnők, tanítónők, háziasszonyok főztjét, vasalási technikáját, takarítási szokásait.
Zer schön.
És találkoznak a határon hazafelé egymással, a valamikori tanító néni és tanítványa, egyikben még dobognak a versek, csak nincs miből kifizetni a fűtést, a másik már szarik erre magasról, ha összegyűjti, ami kell, utazik, valahol majd beiratkozik egy kurzusra, talán életvezetési tanácsadó lesz, vagy olyan kiváló fotós, mint Dudás Szabi, akinek talán a nevét sem tudják, de aki Ljubljanából elsőként ért haza a Milosevics Szlobodán kössön csomót a faszán feliratot ábrázoló fotóval 1990-ben.
Valami vajdasági magyar kiskatona rögtönzött költeménye lehetett ez a falfirka, jövőbe látó és hátborzongató.
Miközben bámulom a híradót, a kockásban felvonuló magyarországi diákokat és tanárokat, eszembe jutnak a saját tanáraim és a későbbiek, a fűtetlen tantermekben tudást átadó pedagógusok, a 90-es évek itteni hősei.
Ezen elmerengek kicsit, de alig van rá időm, mert máris a pápát látom, aki kijelenti, hogy mindannyian migránsok vagyunk, és 12 menekülttel repül vissza Rómába – Jézus után szabadon választott tanítványok.
Miközben nem vitatom a mindenen túlmutató igazságot, mely szerint mindannyian migránsok vagyunk, eszembe jutnak régi ismerőseim, akik Kanadába vagy Ausztráliába indultak volna, de nem kaptak vízumot, vagy csak egyikük kapott, a férj igen, a feleség nem, vagy fordítva, esetleg kaptak, de az Újvidéki Egyetemen szerzett diplomájukat nem ismerték el, nem kellett az orvos, a mérnök, a technológus. Ma már mindannyian megtalálták a boldogulás útját, van köztük porszívóügynök, és van köztük olyan, aki végül számos vizsga után a saját szakmájában helyezkedhetett el. Ők nem igazi menekültek voltak, hanem gazdaságiak, a háború pedig, ami Európában dúlt, nem háború volt, azt csak mi hittük, akik itt éltünk, és ámultunk, hogy miképpen hiheti bárki az európai döntéshozók közül, hogy gazdasági embargóval, ami csak a hidegben didergő diákokat és tanárokat sújtja, a munka nélkül maradó esztergályosokat, a jobb sorsra érdemes mérnököket, hogy kevesebb lesz a hulla Szarajevóban, megmaradnak a falvak lakói, és továbbra is állni fog a mostari híd.
Aztán, amikor az újvidéki híd a Dunába omlott, ezzel párhuzamosan pedig kezdetét vette egy új korszak, még azt hihettük, valami olyan felé vettük a fekete öklökkel kiplakátolt utcákon az irányt, ahová érdemes törekedni.
Mára kiderült, hogy nem kell törekednünk, gyakorlatilag megérkeztünk: kiegyenlítődött a világunk, sikerült oda süllyednünk, ahol még a legnehezebb pillanatokban sem voltunk. Életvezetési és életmód-tanácsadókkal vagyunk körülvéve, akik ugyan csakis a saját életpályájukról vezetnek számot, de ezt nyugodtan megfizetheti mindenki, leginkább azok, akik egy letűnt korban szocializálódtak, ahol még létezett egyetemen megszerezhető tudás, ami nem volt kiváltható kurzussal vagy hétvégi egyetemmel, ahol a főnököt nem akarta rettegésben tartani a szakszervezet, mert mindkettőre a párt vigyázó szemei vetültek.
Mára sikerült importálnunk mindent, amitől apró darabjaira hullik az egész, hogy aztán szakszervezetek, életmód- meg életvezetési tanácsadók rakják össze – kedvük és elképzelésük szerint.
Mindezt könnyű elfogadni, mert más út nem létezik. Azonban ha lehetséges, váljunk mi is tanácsadókká, szakszervezeti mindenesekké, kérve és követelve, hogy mindazok, akik rólunk és velünk kapcsolatban döntenek, akik megszabják a világ irányát, minden döntés előtt kötelezően olvassanak el három verset, abból legyen egy a világirodalomból, egy a nemzeti irodalomból, egy pedig szabadon választott.
Mert a szabadság a legfontosabb érték, amire azokat sem árt emlékeztetni, akik döntenek felőle.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
