Az Onedin család kalandjaira már csak a középkorúak emlékeznek. Peter Gilmore nevére sem kapják fel úgy a fejüket sokan, mint tennék bármelyik mai filmsztár esetében. Jól van ez így.
Minden korosztály másból tanul, másból okul, más filmeken és más könyveken szocializálódik. Természetesen azt nem gondolom, hogy ez is jól van így, mert sokkal inkább azt tartanám jónak, ha volnának kötelező könyvek, filmek, zenék. Nem a házi olvasmányokra gondolok, és nem arra a buta vitára, ami szerint a tíz évnél korábban írott könyvekkel meg sem kell ismertetni a fiatalokat, úgysem értik és unják is. Mintha ez is Svédországból származna, ahonnan, úgy tűnik, mindaz, ami naggyá tette a társadalmukat, eltűnt valamelyik IKEA szekrény fiókjában.
Ha lehetne kötelezővé tenni könyveket és filmeket, akkor szerepelhetne köztük egy régi-régi könyv, Max Weber több mint száz évvel ezelőtt írott könyve, amiből semmiképpen sem kellene általánosítani, de élvezetesebb volna (kötelezően) végignézni az Onedin család történetét. Vagy értelmezni a Rembrandt és a holland arany évszázad festészete című kiállítás portréfestészetet bemutató részéről bennünk maradt emlékfoszlányokat (2014-ben volt látható ez a nagyszerű kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban).
Az öntudatosság, a szorgalom, a gazdagság, a meggazdagodás folyamata, ami úgy fonódik össze Max Weber könyvével és az Onedin családdal, ahogyan az ember fejében egymásra rétegeződnek a tapasztalatok, amiket nemcsak a legnagyobb írók és a kétezer Oscar-díjjal jutalmazott filmek alakítanak, hanem minden, a reklámok, a butácska regények és a féligazságok is. Helytelen volna tehát az a megközelítés, ami csak az avíttat tolná rá a felnövekvő generációkra, de az is ugyanolyan helytelen, ha hagyjuk a feledés homályába veszni a jelenünket, a mai ember korát kialakító folyamatokat ábrázoló filmeket, könyveket, vagy szótlanul megyünk el a félreértelmezés lehetőségét magában hordozó gondolatok, mondatok mellett.
Így jutott eszembe az Onedin család.
De nem is így volt.
Nekem a szextáns jutott eszembe, pontosabban motoszkált bennem napokon keresztül, egészen addig, amíg be nem úszott mellé az Onedin család hajója. Onnan már egyenes út vezetett a Max Weber-könyvhöz (aki elolvassa, az a kritikáját megfogalmazó cikkeket, tanulmányokat is meg fogja keresni, és azokat is elolvassa) és a gazdag polgárokat bemutató portrékhoz.
„Kell ahhoz erő, hogy az ember elhódítsa a lakóhelyét a tengertől”, ezt mindig elmondta nekem az a holland filmrendező, akivel a szép emlékű Mediawave fesztivál zsűrijének visszatérő tagjai voltunk, köszönettel is tartozom érte a szervezőknek, akiket, akárcsak a rendezvényt, mára sokfelé fújt a szél, van, akit a mennyekig.
Valóban kellhetett ahhoz erő, gondolkodtam ezen sokat, különösen, amikor a magyar tévében a termelők folyamatos panaszkodását hallgattam, mert lefagyott, mert elverte a jég, mert túl sok lett a meggy… Ilyenkor mindig arra gondoltam, azért van bennünk, vajdaságiakban valami abból a holland szuflából. Megoldjuk az életet. Ha lefagy, ha elveri a jég, ha nem viszi az orosz az almát, mert soknak találja benne a permetet (tényleg?!), ha a földig húzza a fákat a szilva, mint tavaly.
Legföljebb több lesz a pálinka.
Egyszóval, valamiféle büszke vajdasági-hollandságot véltem felfedezni a tájban, ahol nem érvényes a vicc, miszerint a mezőgazdaságból élőket sújtó legfőbb négy elemi csapás a tavasz, a nyár, az ősz és a tél…
Ma sem gondolom ez másként. Úgy értem, akiket ismerek, azok csináljak a dolgukat, küzdenek. Ahogyan mindannyian küzdünk, ha annak lehet nevezni a munkából való megélés művészetét. Látom persze a lenyakazott gyümölcsösöket, amiket lassan ellep a paré. És nem vitatkozom még gondolatban sem azokkal, akik öregapjuk, dédöregapjuk homokos földjeit hagyták itt, hogy valahol máshol boldoguljanak. Mert kemény a sorsuk. Ismét Max Weber jut eszembe, és a holland filmrendező, akinek persze arról is volt elmélete, miért tart a világ ott, ahol tart.
Nem vitatkoztam semmiben a holland filmrendező fenti megállapításából maga által teremtett következtetésekkel sem, amiben nem az angol nyelvtudásom gátolt, akkoriban még folyékonyan társalogtam, már amennyit kellett és lehetett a filmek közti szünetekben. Azért nem vitatkoztam, mert ahonnan ő jött, onnan nincs rálátás arra, ahonnan én jöttem.
Arról gondolkodtam tehát, hogy miért motoszkál bennem, hogy elromlott a szextáns.
Az etika miatt gondolom, természetesen.
Az erkölcsi tartás miatt, amit egészen másként értelmeznek a katolikusok, és másként a protestánsok, megint másként a zsidók, vagyis mindazok, akik létrehozták azt a nagyszerű képződményt, ami az európai világot jelenti.
Az etika, ami az Onedin családban is komoly vitákat eredményezett, ami miatt veszekedtek és orroltak, de ami – végső soron – kialakította a kapitalizmust annak – egykorvolt – erkölcsével, megteremtette azokat az osztályokat, amelyekről azt hisszük, tudunk valamit (sok más mellett azért is vagyok antikommunista, mert az a rendszer fosztott meg attól, hogy valós fogalmunk legyen a középosztályról – legalább), ehelyett ránk dobta az újgazdag, valamint szellemi amnéziában létező polgárokat.
Puff!
Azt, hogy az európai szextáns mikor romlott el, nem tudom, de vannak róla elképzeléseim – nincs jelentőségük.
Azt, hogy mifelénk mikor romlott el a szextáns, szintén nem tudom, de arról is vannak elképzeléseim – azoknak sincs jelentőségük. Tartozom azonban a nagyszüleimnek, a szüleimnek és a barátaimnak, akikkel osztozunk az Onedin családról szóló filmsorozat emlékén (is), hogy ha megkérdeznek erről, akkor igyekszem válaszolni.
Akkor vettem észre, hogy nagy baj van mifelénk a szextánssal, amikor megértettem, hogy azok tartják magukat polgárnak, akik ismerik (bár nem olvasták) Márai ide vonatkozó könyvének a címét. Aztán rájöttem, hogy nagyot és mélységeset tévedtem. Ők legfeljebb megmosolyogni való műveltségű úrhatnámok.
Ennél elképesztőbb dolog is történt, ami szerencsére a Márai-opust és erkölcsi elképzelést nem érinti meg, viszont látleletet ad arról, hogy a rossz szextáns is tud működni. Ilyen szempontból valóságos kincsre leltem.
Így aztán elkezdtem azon törni a fejem, vajon van-e annak jelentősége, hogy Márai felbontatlanul küldte vissza barátja leveleit, mert az engedett az immár teljesen puha diktatúrának, és megengedte, hogy otthon kiadják a könyveit. Van-e jelentőségük a végsőkig megtartott és vállalt elveknek?
Nincsenek válaszaim, de abban szeretnék hinni, hogy a magányban élő és meg nem alkuvó magyar (és egyetlen másodpercre sem kisebbségi) író akkor is szeretettel gondolt a barátjára, amikor nem érezte vállalhatónak a döntését. Mert ahogyan nehezen maradnak életre szóló barátságok, úgy – remélem – nincsenek halálig tartó ellenségeskedések sem.
Viszont tartás az legyen.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
