Néhány hónapja kitaláltunk egy játékot.
Az volt a feladat, hogy mindenki írjon fél oldalt, aztán a többiek tegyenek hozzá, írják tovább a maguk kedve és elképzelése szerint.
Sokféle végzettségű és érdeklődésű, más-más helységben élő ember ült a társaságban, akiket nem fűtött egyéb, mint a közös gondolkodás vágya, ami egyrészt nem tartozik senki másra, különösen nem a világra, hanem csak rájuk, néhányukra, akiknek volt ugyan véleményük a közélet történéseiről, de azt nem kívánták mások elé tárni, nem volt bennük semmiféle megmutatkozási vágy, nem hajtotta őket korunk egyik legfontosabbnak tartott igénye, hogy tegyenek a demokráciáért és a különféle szabadságokért, egyszerűen csak szemlélők voltak, némi ésszel és humorérzékkel megáldva, hallgatniuk tehát lehetetlen volt, mivel azonban közbeszólni a szakértők, tudósok és igazán művelt fők nagy megmondóversenyébe nem akartak, maradt tehát a játék.
A legkomolyabb kérdés a játék megszervezésében az volt, hogy miképpen juttassák el egymáshoz a szövegeket, pontosabban, hogyan teremtsék meg az egyidejűség élményét, ami szintén korunk vele járó követelménye, mintha az idő nem nekünk dolgozna, hanem mi volnánk az ő szolgái.
Néhányan a kör-e-mailt javasolták, amire a többiek felhorkantak, mondván, ez már kiment a divatból. A Facebook-csoport sem volt járható út, mert azért ott sem található meg mindenki. Maradt mégis az e-mail, amit úgyis mindenki azonnal lát az okostelefonnak köszönhetően.
Amikor szóltam, felemelve a telefonom – amin semmiféle internetkapcsolat nincs, akárhányszor is szólított fel ennek használatára a szolgáltató –, hogy nekem nincs okostelefonom, a többiek megértően (de kellő iróniával) közölték velem, hogy: „A telefonod, az okos, Ildikó.”
És akkor mondta az egyik barátom, hogy: „Tanulni, tanulni, tanulni.”
Erre én természetesen, mint engesztelhetetlen antikommunista, felhorkantam, hogy amennyiben ez nem jelent gondot, úgy Lenin elvtársat nekem ne idézgessék.
Punktum.
Lenin elvtárssal különben semmi bajom, már csak azért sem, mert nagy tahóság volna egyetlen ember erejét túlbecsülni (európai) sorsunk alakulásának akkori idejében, arról nem is szólva, hogy a tahóság mellett ez olvasatlanságot, felszínességet, az akkori korszellem nem ismeretét is jelentené.
És ha ilyen vadul nekimennék ennek az idézetnek, akkor vajon mit kezdenék annyi mindennel, amitől nem akarok eltekinteni? Mit kezdenék a korabeli magyar kezdeményezésekkel, Mónus Illés körével, Kéthly Anna alakjával, József Attilával és – kilépve a magyar közegből – a teljes 20-as évekkel? Vagy miképpen léphetnék tovább a 30-as évekbe, ugyanezeket az embereket megkerülve?
Ilyesmire nincs lehetőségem.
Így tehát marad a felhorkanás, hogy nekem ne idézgessék Lenint. Különösen, de erre már gondolatban sem tértem ki, hogy nem is ő mondta, vagy ő is mondta.
„Tanulni, tanulni, tanulni.”
Ha manapság használnánk ezt az idézetet, volna benne némi lenézés annak irányába, akinek mondjuk. Lenézés és lekezelés.
Lenin egészen más kontextusban használta, de hát hol van már a szociáldemokrácia nemes eszméje? Hajója nem akkor kezdett süllyedni, amikor a kommunisták meglékelték, nem is akkor, amikor a nácik szétverték a testét, nem is akkor, amikor a kelet-európai rendszerváltók kiharapták belőle azt a keveset, ami még maradt hatvan év után – mifelénk –, és más eszmék jegyeivel tűzdelték tele másfelé.
Amikor a barátom általános derültség közepette, ami abból a mondatból fakadt, miszerint a telefonom okos, kijelentette, hogy ha én ha tanulok, tanulok, tanulok… akkor nem reménytelen, hogy fel tudom venni a kor ritmusát, és belekerülhetek a jelenidejűségbe, nem volt sem lenézés, sem lekezelés.
A jelenidejűségbe persze ők sem kívántak belekerülni, csak a játék kialakításának lehetősége hozta magával, kínálta fel az online kapcsolattartást, ami megkönnyíti a szöveg továbbírását.
Miért akarna bárki is kimaradni a jelenidejűségből?
Hiszen a jelenidejűség, a jelenlét, a közéleti diskurzusokat meghatározó kérdésekre adandó és adható válasz menthet meg a vidékiségtől, a provincializmustól, a bezárkózástól, a leszakadástól, a nagyobb összefüggések részévé, részesévé éppen a jelenidejűség tehet.
Miért választaná bárki is a vidékies magatartást, miért választana egy közös játékon alapuló párbeszédet, aminek inkább van köze egymás gondolataihoz, mint a világ(unk) eseményeihez?
Nem törtem ezen a fejem, mert nem merült fel bennem ilyenformán a kérdés.
Semmilyen kérdés nem merült fel bennem, mert erősebb volt a belső, egymás közt folytatható párbeszéd játékos igénye, ahol kényszerítő hatással nem a jelen idejű kérdések bírnak, hanem például annak a megválaszolása, hogy ki játszotta a Párizs, Texas című film „néma” hősét? Izgalmasabb a Wim Wenders filmjében megfogalmazott általános emberi kérdés művészi megfogalmazásával foglalkozni, mint a jelent feszítő repedésekkel.
Harry Dean Stanton fontosabb.
A némaság néha bölcsebb válaszokat tud adni, még ha a művészet nyelvén is, mint a jelent feszítő repedésekből kihallatszó kiabálás. Erre jutottam.
Mindezt azonban szó nélkül hagynám, ha mégis lenne internet a telefonomon, ha meggondolnám magam, és időben szereznék tudomást a történésekről, jelenünk aktuális kérdéseiről. Ha magammal cipelném a számítógépem, amikor néhány napra elutazom, és a programok közti szabad óráimban nem regényeket olvasnék hanyagul, hanem ujjaim igyekeznék a történések ütőerén tartani.
Nem hiszem, hogy ezt fogom akarni tenni.
Marad tehát a divatjamúlt hozzáállásom, amivel hazaérkezésem követően átlapozom az írott sajtót, megnézem az elektronikus levelezésem, és mindezekből próbálok tájékozódni – visszafelé. Ami már nem is tájékozódás, inkább csak hümmögés.
A hümmögésnek is van azonban előnye.
Eszébe juttatja az embernek a gyerekkorát, amikor ugyanúgy nem volt áram, mint a 90-es években, úgy látszik, ennek valamiféle hagyománya volt a mi életünkben, csak remélni merem a múlt időt.
A gyerekkorunkban, miközben ültünk a gyertyafény mellett, hogy gyorsabban múljon az idő, barkochbáztunk. Figyeltünk a plafonon játszó fényeket, a falat, amin felnagyítódott kezünk ujjaival ugató kutyát utánoztunk, és megpróbáltuk kitalálni, mire gondolt a másik.
Élőlény? Tárgy? Fogalom?
Valami hasonló játszódik le napjainkban is. Jó volna, ha azt lehetne válaszként megfogalmazni, ami a barkochba játékban a kérdező számára a legdühítőbb, a kérdezett (kitaláló) számára pedig a legjobb válasz volt: „Nem jellemző.”
A barkochba terévé silányult például Szabadka város esetében a polgármester személyének kérdése – mint azt olvashattam. Talán azoknak van igazuk, akik a közélet, a politika, végső soron a mindennapjaink vonatkozásában úgy vélik, ez a járható út. Körbejárás és rákérdezés helyett a barkochba.
Ugyanakkor hasonló színtérré változott a vajdasági magyar közéletben a nemzet is, ami, ha barkochbáznánk, minden bizonnyal fogalom lenne.
– Fokozható?
– …
– Osztható?
– …
– Fontos eleme az életnek?
– Igen. Nem. Nem jellemző – lehetne az egérutat jelentő válasz.
– Köze van az elvándorláshoz?
– Csak ahhoz van köze.
– Akkor meghatározó szempont az elvándorlás?
– Nem…
És ebben a pillanatban „megjönne” az áram, a hirtelen világosságtól mindenki pislogna kicsit, aztán rájönne – mint én magam is a szövegnek ezen a pontján –, hogy a jelenidejűségnek, hacsak nem a Párizs, Texas című film főhőséhez van szerencsénk, hanem beszélő közéleti emberekhez, nagy hátránya az, hogy tegnap is meg azelőtt is nap volt, és ők akkor is beszéltek – az akkori jelenidejűség szempontjából. Ez pedig, akárcsak a barkochba szabályai szerint, leleplező erővel hat.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
