Nem lehetséges csak a hiányt érzékelni, viszont ugyanolyan lehetetlen dolog folyamatosan másról beszélni.
Mintha az elmúlt évtizedekben mindez egyszerre történt volna.
Nem is csoda, hogy mire elkezdett volna kialakulni valamiféle reális, nem az elhallgatáson és nem a túlzásokon alapuló kép, addigra annyira összekeveredtek az idegszálak, hogy mifelénk még azok is Tormay Cécile-lel foglalatoskodtak, akik ilyesmire álmukban sem vetemednének, hiszen olyannyira idegen tőlük a hölgy (egykori) tevékenysége.
Igaz, nagy úr a divat meg az igazodás.
Nem hinném, hogy erre a néhány évvel ezelőtti – leginkább irodalmi szempontból – kínos mondatsorra bárki emlékezne, én is csak azért, mert mulatságosnak találtam ezt a baklövést.
És magamban hálát adtam Bányai Tanár Úrnak, hogy olyan heves előadást tartott a Napkeletről, igazi Nyugat-hívőnek nevelve. Az már nem az ő dolga volt, hogy megismertessen a Trianon-sokk szülte költészettel. Nem is tette volna meg.
Amikor összegyűjtődtek, egymásra rakódtak a versek, a mondatok (2005) József Attilától Juhász Gyulán és Karinthy Frigyesen át Babits Mihályig, a legendák (2010) és maga a gondolat (2009), jókat olvastam, más fénytörésben.
A témával foglalkozó, Kosztolányi által szerkesztett 1928-as kötet kapcsán viszont bizonyos szerzők esetében nincs megengedés. Így – utólag – bátran mondhatom…
Ma már mindennek nincs külön jelentősége, bár jobban örülök, ha a június 4-i ünnepségeken Juhász Gyulát szavalnak és nem Wass Albertet. De én ennek mindig, minden ünnepségen jobban örülök.
Nincs külön jelentősége, írom, mert az egész részévé vált a fejemben, sok mindent megértetett velem, ami nem irodalmi alkotás, de az irodalom része mégis: az életműveket felülértékelő összekacsintós díjazások, az elhallgatások és elhallgattatások, a dicsekvésekbe oltott örökös panaszkodások…
Ilyen szempontból sincs új a nap alatt, akár nyugszik, akár kél.
Más szempontból viszont van új a nap alatt, mert a trianoni békediktátum kapcsán számos kiváló, hiánypótló kötet és tematikus folyóiratszám jelent meg. És mivel a dolog nem abban a kastélyban kezdődött, amit olvasnunk kell, az nem 1920-szal kezdődik, hanem sokkal korábban, 1848-nál is korábban és a Rákóczi-szabadságharcnál is korábban… Nem tudom, hol kellene kezdenünk.
Minden könyv újabb irányokat nyit, ha van felszabadító érzés, akkor minden bizonnyal annak kell tekinteni azt, hogy a magyar történelemről, irodalomról és ennek kapcsán a politikáról és közéletről is sokkal többet megtudhatunk, ha máshonnan közelítünk, és ezek a kötetek, folyóiratszámok ezt teszik, mindegyik máshogyan, máshonnan. Bizonyára kiábrándító lehet némelyeknek, de sokkal több a remek munka, mint amennyit jobbra és balra be lehetne suvasztani, a kérdést ezzel elintézettnek tekintve. Ez már – szerencsére – soha többet nem történhet meg velünk magyarokkal és a munkák szerzőivel.
A máshonnan való közelítés ebben a szövegben a 2010-es, nemzeti összetartozásról szóló törvényt érintve az együttélés irányába mozdul el, számomra mindenképpen ez a legfontosabb hozadéka ennek a törvénynek; nem jut eszembe a barackfa-dal, ami almafa, és nem jut eszembe 2004. december 5-e sem, amiképpen nem jut eszembe sok fellengzős és mindig másról szóló mondat sem, amik szerint „a pártok diktatúráját éljük.”
Mert ha eszembe jutna, akkor felmerülne bennem, hogy talán jobb volt az, amikor egyetlen párt diktatúráját éltük? Amikor az volt a suttogó meggyőződés, hogy Kosztolányinak azért nem lehetett szobra Szabadkán, mert fasiszta volt?
Mint ahogyan nem jutnak eszembe a szánalmas, gyermeteg megnyilatkozások, mint Tormay Cécile csipketerítője, vagy Mister Hapsi (és gazdái) világ körüli útja, amiknek mind-mind az volt a céljuk, hogy a trianoni igazságtalanságra ráirányítsák a nemzetközi figyelmet.
Nohiszen. De ezek okozták a legkevesebb kárt. És az optánsok földje ettől még elúszott. Ez viszont már a politika mezeje (volt).
A politika mezeje mostanság egészen jól teljesít. Végigolvasva a vajdasági közéleti írók elvárásait, sok minden teljesült (említsük csak a 2012 decemberében megfogalmazott, a magyarok számára fontos részarányos foglalkoztatást). Igaz, azóta már másról beszélnek. Mindig másról. De hát ez ugyanolyan, mint amikor valaki folyamatosan csak a hiányt érzékeli.
A Nemzeti Összetartozás Napja az ünnepen túl a sírás helyett olyan lehetőség, ami a térségben élő nemzetek közös céljait és távlatait helyezheti a gondolkodás középpontjába. Ahogyan Glatz Ferenc megfogalmazta a határokon átnyúló vidékfejlesztés és nemzetpolitika témájában: „szerbeknek, magyaroknak ma erősebb az érdekközösségük, mint az érdekellentétük. Ahogyan a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, sőt osztrákoknak is. A Kárpát-medence népeinek. 300 éve először…”
Ehhez nem szükséges a Trianon-sokk okozta költészet, Mister Hapsi vagy a csipketerítő történetének ismerete, amiként a békediktátumról, az azt megelőző és követő időkről szóló súlyosabb politikatörténeti olvasmányok is nélkülözhetőek. De akkor nem marad más, mint a rémület, a révület, a tagadás vagy mindez együtt. Márpedig ezen – bármennyire is berzenkednek sokan, sokfelől – 2010 júniusa óta jelképesen is túl vagyunk.
