Azt szoktam gondolni, nincs és nem is lehet az embernek nagyobb vágya ennél.
Legyen egy kis kert.
Az, hogy csupa kő legyen, nem biztos, hogy megvalósítható ezen a homokos, göröngyös, agyagos tájon, de ez nem is fontos, mert a lényeg a lényeg: kis kert. Nem nagy, nem óriási, nem parkszerű, nem öntözött és locsolt, mindenféle föld alatti csövekben odavezetett és meghatározott időben spriccelni kezdő, sergő-forgó szerkentyűkkel, amiktől zöld lesz a pázsit. Pontosabban: zöld lesz és pázsit lesz. Mert a pázsit az nem fű.
A fű az, ami a kis kertben nő, ha rendszeresen lenyírjuk, akkor egészen tisztességesen néz ki, de alapjában véve tele van tarackkal és pitypanggal, papsajttal és disznóparével is. De ha mindig időben lenyírjuk, végigszaladunk rajta a fűnyíró géppel, akkor nem látszik. Csak az egyenletes, zöld fű, ami június közepétől egyre szikkadtabb és sárgább.
Arany János-os lesz július elejére a vajdasági kis kertben a fű, már kora reggel olyan, mintha Toldi tekintetére várna.
Nem úgy a pázsit. Az zöldell, virul, fittyet hányva a globális felmelegedésnek, az abnormális hőségnek. De a pázsit nem a kis kertben van, tehát nem is tartozik ide.
Legyen a kis kertben néhány fa.
Nem tudom, hogy milyen fa, de ne dió- és ne ostorfa. Túl gyorsan, túl terebélyesre nőnek. Akác az lehet. Elegáns hárs. Oda kell rájuk figyelni. Meg persze magunkra is, ha a méhcsípést nehezen viseljük. Viszont a ráköpés, fokhagymával, majd sárga földdel való bedörzsölés segít, ha rögtön csináljuk. Ha késlekedünk, és elindul az alkarról fölfelé a dagadás, irány az orvos.
A kis kertek néhány fája nem veszélytelen tehát, dehát maga „az élet egy veszélyes üzem” – mint tudjuk.
És legyen a kis kertben a néhány fa mellett sok csalán.
Apám szerint csanál. Felajánlotta anyámnak a minap, hogy megveri vele. Jól végigcsapkodja a „rehomás” testrészeket. Ennek én szívből örültem volna, mert kezdett már veszélyben forogni az ebéd, ami nem olyan nagy baj, viszont a mozgásra kényszerítő mindennapi munka fontos, mert erőt ad, bejáratja a fájó testrészeket. Könnyes szemmel is be kell rántani a levest. Persze nem lett csapkodás, csak a konyharuhával, hogy: „Ereggy már, te!”
Ezért tehát nagyon fontos, hogy a kis kertben a néhány fa mellett legyen sok csalán.
Egyébként sem lehet biztosan tudni, mire lesz még jó a reuma gyógyítása mellett: tea, leves, hajerősítő, pulóver.
Amilyen idők jönnek…
Persze az is lehet, hogy mindennek semmi köze az időkhöz, vagy ha igen, akkor a belső, személyes időhöz. Ahhoz, hogy egy bizonyos korban az ember aláhúzza a dolgokat, és megvonja a mérleget.
Nem azt dönti el, mi sikerült, hanem, hogy mit tud kezdeni azzal, ami van. Képes-e úgy felfogni az életét, mint amiben az őt körülvevő dolgok a sikerültség elemei.
A nagy melegekben sem szeretem a klímát használni, inkább hajnalban szellőztetek, hallgatom a neszeket.
Volt egy időszak, amikor minden reggel teljesen kétségbe estem, mert azt hittem, eltört a cső. Vagy azonnal elromlik a tévé. Vagy a gázkazán vacakol. Mígnem rájöttem, hogy a finom zaj a környékből árad szét a hajnalba, a pázsitot spriccelő szerkentyűk időzítője éppen akkor hozza működésbe azokat, amikor kitárom a házban az ablakokat. Régen éreztem akkora megkönnyebbülést, mint amikor erre rájöttem.
Mert már láttam magam előtt a föltúrt kertet, a csőrepedés okozta vízszámlát, a megjavíthatatlan tévét. Nem tudom, mikor tűntek el a tévészerelők, a hiányukra úgy lettem figyelmes, hogy megnövekedett a bicajvulkanizálók és/vagy talponállók és/vagy használtruha-kereskedések és/vagy fodrászatok száma a környéken. Én szerettem a fantáziátlan tévészerelő-kirakatokat, a 70-es éveket idéző mintás kartonfüggönyökkel.
Magát a tényt, hogy a tévét meg lehet javítani. Most viszont hova a csudába kell kidobni? Vagy csak ki kell tenni, és az utcák hajnali gazdái majd elrendezik? Helyet találnak neki valahol, valakinél?
A vacakoló gázkazán problémája is ehhez hasonló, csak egyrészt sokkal veszélyesebb, másrészt az elvileg megjavítható, csak mesterhez jutni teljesen kilátástalan.
Tehát megkönnyebbülve hallgattam a zizegő hangot, ami közelebbről bizonyára permetező-pröcsögő hanggá erősödik, és haragos zölddé érleli a pázsitot.
Az érlelődés szó színe a sárga, ami az én füvem színe, persze nem az érlelődéstől, csak a nemtörődömségtől. Nem locsolom a füvet. Nálam ez elvi kérdés. Irodalmi és elvi. De erre valóban felesleges volna kitérni. A pázsitot viszont nem érleli a föld alatt kígyózó csövekből kis pörgettyűkben végződő és azokból zizegve előtörő víz, hanem hizlalja, mint ahogyan a disznót szokták.
Hizlalják a pázsitot.
Közben azért utánanéztem a témának, és a dolog sokkal összetettebb: pázsit- és gyep az, amiről beszélünk, különböző fűfajtákból keverve. A gyep az igénytelenebb, általában bokorfüvekből áll. Ezt már ismerem!
Akkor az én kertemben ezek szerint, amíg teljesen be nem sárgul, alapvetően gyep van. Bokorfüvekből és kétszikű növényekből. A sarokban a csalán, de az nem nálam van.
A gyerekkor háza.
A gyerekkor házának udvara.
Ide akartam kilyukadni. A mérlegmegvonás, a belső, személyes idő múlása, a felteendő kérdés, hogy elégedettek vagyunk-e azzal, amit sikerült elérnünk, vagy ellenkezőleg. Látjuk-e a dolgokat, vagy csak azt látjuk, amit éppen akarunk?
Ha, mondjuk, tegyük fel: ülök a teraszon, és a fűre bámulok, ami alapvetően július elejétől már gyönyörű szalmasárga (eszembe juttatja a negyven évvel ezelőtti délelőttöket, amikor fehér pöttyös piros ruhámban és mezítláb rohangáltam a tarlón, Cindri nevű örök macskámmal és az utcabeli gyerekekkel, a talpunkból vér serkent, nevetésünk betöltötte a kisradanováci ég kékjét), azt látom, hogy jön Toldi Miklós, és belebasz az elevenbe, akkor elégedett vagyok az életemmel, vagy csak azt látom, amit akarok?
Ez a gyepkérdés régebb óta foglalkoztat, Richard Brautigan A gyep bosszúja című kötetének címadó novellája is pontosan beletalált a kérdésbe, csak neki a nagyanyja volt a Toldi Miklós.
Nincs ebben semmi irodalmi, el kell olvasni a novella első mondatát, aztán lehet fetrengeni a röhögéstől, hogy mi is az emberi élet. Meg a történelem, a nemzet történelme, ha egyáltalán még megengedett ennek a szónak a használata.
Egyébként nem akartam én a kis kertről és a gyepről írni, sokkal inkább a vécérendeletről, ami által az én fejemben meg fog maradni az amerikai elnök.
A vécérendelet egy nagy húzás.
Mindenhol ezzel kellene kezdeni az oktatási reformot. És aki nem tartja magát hozzá, attól megvonni az állami támogatást.
És akkor mindenki nyugodtan szarhatna, ahol akar, mert megvalósulna a demokrácia az elnöki vécérendelet által. Tudni kell indítani. Még egy oktatási reformot is.
Hát, így kerültem a kis kerthez, hogy a vécérendeletről eszembe jutott, mennyire nem mindegy, csapra szarni vagy szarra csapni. A csapról jutott eszembe a víz, a locsolás. A pázsit locsolása. És újra vissza az elejére.
Azt persze nem tudom, hogy egy oktatási reform a vécérendeleten túlmutatva mit tesz például az irodalommal. Tanítanák-e a jövőben Alexandre Dumas-t? És olvasnák-e Emlékeim című könyvét?
Persze, lehet, hogy már ma sem oktatják Dumas-t, ezt a könyvét pedig végképp nem említi senki. Nagy szerencse, hogy fogalmam sincs ilyen alapvető dolgokról, csapnivaló tanár lennék. Mert például ezt a könyvet elolvastatnám a tanulókkal. Fittyet hányva annak, hogy ezzel terhelem őket, vagy untatom, esetleg korlátozom.
Nem érdekel.
Tessék elolvasni. Benne van a „Csupa kő kis kert, néhány fával és sok csalánnal”. Igazán nem nagy dolog, csak a gyerekkor és mindaz, ahová eljutunk, amidőn eljön az ideje, hogy vegyünk egy lélegzetet, és nézzük meg, sikeres-e az, amit összehoztunk az életünk évei alatt.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
