A műveltség az egyetlen dolog, amire bírtam irigy lenni. Egyszerűen nem értettem, miképpen értik.
A műveltség alatt általános iskolában én nem az irodalmat, a helyesírást, a történelmet, a biológiát, a kémiát és a földrajzot értettem, hanem a matekot és a fizikát.
Megoldani egy matekpéldát és megérteni az erőtereket, az ám a műveltség, sóhajtottam magamban mély szomorúságomban, hogy nekem nem jutott ki ebből, nem is tudok a közelébe férkőzni, hiába gyakorolok. Aztán kiderült, hogy rosszul gyakorolok, mert az egészet nem értem, áldott emlékű számtantanárnőnk magyarázatai nem tudtak lehatolni tudatom mélyébe, hogy ott értelmem megbirkózhassék velük.
Így kerültem magánórákra matekból, aminek az lett a vége, hogy kilencedik osztályban községi versenyre volt muszáj mennem a jegyeim alapján, mert az mind ötös volt. Dehát bennem nincs meg a műveltség, tanárnő, kiáltottam volna kétségbeesetten, de aztán hallgattam, tudtam, hogy továbbjutni úgysem fogok, egy szombat délelőtt meg nem a világ.
Nem is jutottam tovább, mert az összefüggések mélységének megérintéséhez, felfogásához, megértéséhez, alkalmazásához tehetség is kellett volna. És pontosan tudtam, hogy semmiféle matematikához, fizikához kötődő tehetség nincs bennem.
Akkoriban, a középiskolában kezdtem, mint mindenki más (kivéve, akik nem), komolyabb könyveket olvasni. Amikor megtudtam, hogy Ottlik Géza, egyik legnagyobb kedvencem, Fejér Lipót tanítványaként matematika–fizika szakon végzett, aztán pedig, hogy a Fuharosok írója is matematikus, akkor már biztosan tudtam, hogy a műveltség az nem más, mint a világ láthatatlan és mély rejtelmeinek megismerése, aminek pedig a feltétele a láthatatlan és felfoghatatlan megértése.
Isten.
Isten teremtette a világot és benne a szöveges példákat.
Nem bírom elfelejteni, ahogyan ülünk Anyámmal a konyhaasztalnál, én bámulok ki a tavaszi szombat délelőttbe, nyelem a rotyogó krumplipaprikás (nokedlivel) illatát és a kétségbeesés könnyeit, mert nem értem, egyszerűen nem bírom megérteni, hogy: „Ha János bácsinak van 12 gyümölcsfája, abból kiszárad 4, akkor hány gyümölcsfája van János bácsinak?”
Hát, számolja meg, bassza meg! – nem gondoltam én ilyent, tizenegy éves voltam, negyedikes elemista, hajam két hosszú copfban, a hajam választéka a koponyámon nyílegyenes, Anyám keze.
Azóta sem fésülködtem.
Nem gondoltam én János bácsiról és a gyümölcsfáiról ilyen prosztó dolgot, elfogadtam, hogy nekem kell megszámolnom, méghozzá a fejemben.
– Képzeld el, hogy ott van 12 gyümölcsfa – mondta lágy, alt hangján Anyám, aki a jobbomon ült, és a kétségbeesés hullámokban öntötte el fiatal testét, hogy egyetlen gyermeke, aki lehetett és lett is, teljes mértékben képtelen elképzelni valamit.
Nem mertem, nem tudtam elmagyarázni – nem a félelem szorította össze a torkom, Anyámtól én rettegtem, de nem féltem, hanem imádtam – a mély kétségbeesést és dühöt, hogy én valamit el tudok képzelni, ha kell, három valamit is elképzelek azonnal, csak könyörgöm, a János bácsi gyümölcsfáit ne kelljen nekem elképzelnem, mert azt én nem bírom.
Én nem bírok parancsra elképzelni.
A szombati krumplipaprikás (nokedlivel) rotyogott tovább, a zöldsaláta ázott ecetes levében, én pedig áztam a könnyeimben, Anyám a kétségbeesésben, az udvaron pedig a világ legszebb rózsaszín virágba borult bokra bólogatott, kicsit távolabb a szomorúfűz lógatta szárait, osztozva menthetetlen helyzetem okozta mély kilátástalanságban.
Ezért aztán azt, hogy a műveltség más is lehet, mint a felfoghatatlan és megérthetetlen, amit a megértéshez parancsra kell elképzelni, mert az elképzelés a megértés alapja, sokáig nem hittem el.
Bámultam a csillagokat, de sohasem láttam meg a csillagképeket, mert képtelen voltam elképzelni a távolságot, ami köztem és a csillagokkal ragyogó égbolt között van. Annyira lekötött és a mai napig leköt ezen felfoghatatlan távolság elképzelésének lehetősége, hogy azonnal kikapcsolom az agyam, amint a matematika-fizika rejtelmeiben kicsi kora óta lubickoló gyerekem egy-egy csendes nyári estén megpróbálja nekem mégis elmagyarázni – mert a gyermekek makacs lények, sohasem adják fel az anyjukba vetett rajongó hitüket –, hogy a csillagok, melyek nem mások, mint gázokból…
Engem nem rúgtak ki semmilyen középiskolából, és nem távolítottak el az egyetemről, majdnem ellenkezőleg.
Azt, hogy ebből a majdnemből milyen életút következett, csak magamnak köszönhetem, és a műveletlenségemnek.
A középiskola vége felé, a logika és filozófia, de elsősorban is a latin nyelv nevezetű tantárgyaknak köszönhetően lassan-lassan megértettem, hogy a műveltség nemcsak a matematika-fizika megértését jelenti, nemcsak a világ feltárható rejtelmeinek és összefüggéseinek az átlátását, hanem esetleg a mondatok okozta összefüggéseket is.
Volt egy tantárgyunk azonnal, ahogy beléptünk a középiskola első osztályába, aminek a nevében benne volt a marxizmus, de biztos, hogy nem volt benne a leninizmus.
Képtelenség a világot egyben tartani. Fogalmam sincs, mi lehetett a tantárgy neve. Valószínűleg benne áll a bizonyítványomban, ami meg Anyám valamelyik fiókjában vagy Apám fejében, de az én fejemben tátongó üresség van. Annak ellenére, hogy első és egyben különdíjas esszét írva továbbjutottam, Verbászon, ahol a vajdasági döntő volt, diszkvalifikáltak, mert a téma, amit választottam, túl filozófiai volt, a nyelv pedig, amin megírtam, csakis és kizárólag magyar volt.
Érdekes élmény volt. A tanárnő, akivel utaztam oda és vissza, egy gyönyörűséges nő volt, piros körmökkel és szájjal, magas sarkú, fél lábszárig felkötözött fűzős espadrillában (nekem is volt, csak lapos sarkú), göndör sötét hajjal (nekem az nem volt), nevető tekintettel. Szenttamási volt. Amikor elmeséltem neki a hazafelé tartó utazáson, hogy a lány, akinél az éjszakát töltöttem (gyerekeknél szállásoltak el bennünket), elmesélte, hogy ők nem mernek magyarul beszélni az utcán, csak bólintott. Szenttamási volt, ismerte azokat a mély és előttem ismeretlen összefüggéseket, amelyekről nekem akkor, 1982-ben fogalmam sem volt.
A tantárgy, aminek a nevében benne volt a marxizmus, de nem volt benne a leninizmus, a filozófia alapjait rejtette, amennyiben a tanárnak volt ehhez bátorsága. Az én tanárnőmnek volt. Meg is határozta az életemet, miközben azt sem tudja, arra sem emlékszik, hogy tanított engem.
A műveltség és a tudás megszerzése még akkor is bonyolult, ha nem a világ matematikai és fizikai összefüggésein alapul.
Például mindenkit – engem is – csak a mély elborzadás hullámai öntenek el, ha szóba kerül 1948 és Goli otok. Erről is tanultunk a marxizmus (de nem leninizmus) nevű tantárgy keretében, érintőlegesen. Tulajdonképpen nem erről, hanem a Kominformról tanultunk (teljes nevén Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, Moszkvából irányított nemzetközi kommunista szervezet 1947 és 1956 között), pontosabban arról tanultunk, hogy milyen fasza gyerekek is voltunk „mi”, jugoszlávok, de legfőképpen a jugoszláv kommunisták, akik szembefordultak, és önálló utat kezdtek járni.
A szembefordulásról, ami egyetlen éjszaka alatt következett be (ez írói túlzás), a jugoszláv tájékoztatási iroda a telexből hosszan kígyózó papírtekercseken értesítette a szerkesztőségeket. Megtudhatták, hogy ezentúl mi az irány, a pálya, a helyes sínpár meg gondolat.
Egy gondolat bánt engemet… ez például, nem hinném, hogy felmerülhetett volna…
Így aztán azok az elvtársak, akik nem voltak elég gyorsak, esetleg kételyek marták a lelküket, hogy mégsem kellene a sztálinizmus-féle sorvezetőt elengedni, azok bizony nagyon gyorsan Goli otokon találták magukat.
Az új utat kigondolt, illetve azt kellő gyorsasággal felfogó kommunisták küldték el sztálinistának értékelt elvtársaikat hajófenéken a kopár szigetre.
Amikor ezt megértettem – egy könyv magyarra fordítása közben a 90-es években –, akkor már azt is felfogtam, miért hiányzik nálunk a marxizmus mellől a leninizmus.
Danko Grlić özvegyének a könyvét, Eva Grlić emlékezéseit ma is az egyik legkedvesebb olvasmányomnak tartom. Mindent, amit Dési Ábeltől tudni igen, de megérteni nem lehetett, onnan tanultam meg, abból a könyvből. Az utánaolvasások nagy lehetősége volt az a könyv, izgalmas, gyönyörű, akár egy J. F. Cooper-regény.
Amikor először jártam Zágrábban, miközben folyamatosan eltévedtem, mindig tudtam, hol járok. Mert olyan pontosan, szépen és szeretettel írta le Eva Grlić, ez a Budapest mellett született és Szarajevóban nevelkedett asszony életének kulisszáit, Zágrábot.
Nagy küzdelmet folytattam fordítás közben a világért, amit felfedezhettem és megismerhettem. A világért, amiben felnőttem, és addig, noha izgatottan és büszkén vettem részt a TITO-FORRADALOM-BÉKE versenyen, fogalmam sem volt.
Mindezek nélkül nem dönthettem volna el, hogy nekem „nem tetszik a rendszer”, nem érlelődhettek volna meg azok a benyomások, amik tudássá keményedtek bennem, mint a nyári föld barázdái, ha aszály van. És nem váltak volna olyan méllyé, mint gyerekkorunk kútja, amibe félve nézünk bele.
Megérteni az erőtereket, a ragyogó égi porból összeálló képeket, az anyagmegmaradás elvét és azt, hogy János bácsinak nyolc gyümölcsfája marad, ha tizenkettőből négy kiszárad, igenis jelenti a műveltséget. Olyan sok mindenből áll össze (a műveltség), hogy az egész életünk nem elég a hiány feltérképezéséhez. A hiányról pedig csak a megszerzett műveltség által lesz tudomásunk.
„Mélységes mély a múltnak kútja.”
A Kerényi Károllyal (ennyit újra Szerb Antalról) folytatott levelezés olvasásakor először is a latintanárnőmre gondoltam. Nélküle sohasem vettem volna a bátorságot, hogy arra merjek gondolni, a nyelv logikája van olyan erős, mint a műveltség, amiben általa, a nyelv által megőrződött, az pedig lehet olyan fontos, mint a matematikai-fizikai összefüggések megértése.
A többi már gyerekjáték. Csinálni kell, próbálni megszerezni, amíg csak élünk. Az összes többi a „nagyok” dolga, akiknek van olyan szerencséjük, hogy nincs bennük kétely saját mélységüket illetően.
Őket viszont nem irigylem, nehéz dolguk lehet…
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
