Kozma Ilona és Kozma Rózsi nővérek voltak. Eltökélt szándékuk volt, hogy megmaradnak ebben a világban. Megkapaszkodnak, a tíz körmükkel fogják kikaparni a boldogulásukhoz a szerencsét.
De honnan is?
A finomra vágott dohányból és a fityókra árult pálinkából. Az élet úgy alakult, hogy Ilonára maradt a fityók és a pálinka a bajai szőlők mélyén lévő fehér zsalugáteres ház mögött elnyúló szőlősből, Rózsira meg a finomra vágott dohány a Halasi úti templom mellett húzódó kisutcában.
A huszadik század elején születtek a Kozma nővérek, éppen csak felváltották a nullákat a számok, menetelni kezdtek a háború és a vég felé, egy-kettő, egy-kettő, 1901, 1902.
Kozma Ilona keresztnevét csak a sírkőről tanultam meg. Nekem ő csak ómama volt. A lánykori nevét a nagyanyám sziszegte felém, nem volt nagy véleménnyel az anyósáról, ami kölcsönös, megnyugtatóan asszonyi kapcsolat volt. Noha Kozma Ilona fösvénysége messze földön – a Bajai úton túl is – híres volt, ő maga tehát hírhedten fösvény asszony hírében állt.
Soha nem csöppentette le a pálinkát, nem adott senkinek – mert rendszeres vevője volt – egy ingyen pohár bort, és a saját unokájának sem adott egy fürt szóló szőlőnél, egy mosolygó almánál és egy csengő baracknál többet.
A Kozma nővérek csantavériek voltak – ha akarom, ha nem akarom, a Szeged környéki tanyavilág–Nagyradanovác-Kisradanovác–Csantavér–Nagyfény–Kelebia–Nemesmilitics sokszöget ölelem magamhoz a történetek szavaiban –, ami a boldogulás vonatkozásában (és ez feltett szándékuk volt a nővéreknek) jelenthetett volna rosszat is, de nem tartoztak a szegények közé. A gazdagok közé sem.
Oda tartoztak, ahol a világok és társadalmi rétegek egymáshoz préselődnek, hogy a későbbi generációk a család boldogulásának pénzben mérhető és kivagyiságban kifejezhető mértékegysége alapján régebbiek lettek, és úribbak, mint a városok, ahová a szüleik beköltöztek.
Így van ez.
Nagy szerencse tehát, ha a boldogulás nem túl gyors, nem túl heves és nem túl erőteljes, hanem éppen annyit ad – Isten kegyelméből –, amennyi kell, mert egyedül ez menthet meg azoktól az emberi gyöngeségektől, amik bennünk vannak.
A Kozma nővérek boldogulása éppen ilyenre sikeredett, bár ómama fösvénysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a fiát nem engedte el mérnöknek, a lánya első gyermekét elhajtatta, és ezzel a vejét is elhajtotta, így ott maradt a szőlők mélyén a fehér zsalugáteres ház, aztán a szőlőben a selyemtéglás, messziről integető emeletes ház és a gyermektelen boldogtalanság, úgy meg másik történet kezdődött a Kertvárosban a feltaláló (a szabadalomnak utána lehet nézni Belgrádban ott, ahol a patentokat őrzik) nagyapámmal, az anyósa nevét csak sziszegve kiejtő nagyanyámmal és a család egyetlen unokájával, akinek – akárha nyolc másikkal kellett volna osztoznia – nem járt több egy fürt szóló szőlőnél, egy mosolygó almánál és egy csengő baracknál.
Amikor Kozma Ilona és Kozma Rózsi fejében megszületett a döntés arról, hogy boldogulni fognak, akkor annak a mikéntje is azonnal megszületett, nem lacafacáztak, ilyenek voltak, belebasztak azonnal a dolgok közepébe…
A Kozma nővérek az I. világháború befejezését követően hosszú szoknyájuk és az alsószoknya közé elrejtették a dohányt, és elindultak Belgrádba, hogy ott értékesítsék portékájukat – feketén adjanak túl a dohányon. Határozott lányok voltak, nem ijedtek meg a saját árnyékuktól, ők is tudtak annyit a világról, mint Majtényi Mihály és hősei. A szociáldemokrácia elméletileg mindenkinek több jót, errefelé semmi jót nem hozó eszméje még gondolatfoszlányként sem suhant át józan paraszti fejükben, annál inkább a belgrádi piac megfelelő helyei, ahol a viszonteladóknak továbbadták a szoknya melegéből a dohányt.
Nem hinném, hogy amikor a nővérek megállapodtak Szabadkán, idejüket könyvek olvasásával töltötték volna, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy Majtényi üres kézzel eleresztett kisemberről szóló regényeit dühvel és kacagva dobták volna félre (a fásládába). Bár azt el bírom képzelni, hogy azt a részt, ahol Bige Jóska a fináncokkal együtt rohan, Rózsi értékelte volna.
Az történt ugyanis, hogy a Kozma nővérek nagyon sikeresen üzleteltek a dohánnyal, kapós volt az árujuk, aminek nem lehet mellékes körülménye a két nővér határozottsága, felvágott nyelve, bátorsága és leleménye, bármikor vitára kész óriási szája (mása megtekinthető Budán a várban, neve: a Bécsi kapu – függetlenül attól, hogy az nem is nagy, nem is igazi, és legalább annyira bécsi, amennyire a korábbi időkben heti vásárok okán Szombat és a gettó közelsége miatt Zsidó kapu is).
Ha egy üzlet virulni kezd, ha két lány állandóan kitömött szoknyában ingázik, akkor ott előbb-utóbb megjelenik a finánc.
Meg is jelent Đuro, a finánc, egy hatalmas, Közép-Szerbiából származó férfi, fekete haja olyan sűrű volt, hogy a napsugarak beleakadtak, és nem tudtak továbbmenni az égen a nap után, hanem ott üldögéltek a Đuro hajában, legalábbis a két nővér közül az egyik ezt így láthatta.
De az is lehet, hogy nem így történt, hanem pontosan fordítva, a nővérek egyikének sűrű hajában és hatalmas, perlekedő szájában akadtak meg a napsugarak, amik nem bírták követni az égen vonuló napot, hanem ragyogóvá varázsolták Rózsi fejét.
Csakis valami ilyesmi történhetett.
Mert józan ésszel fel nem fogható, miként történhetett volna meg, hogy az állami alkalmazottként dolgozó finánc, magyarul pénzügyőr, aki hivatalból üldözte Kozma Rózsi és Kozma Ilona feketézéssel foglalkozó dohányárust, nem jelentette fel, nem vettette tömlöcbe.
Hanem csak üldözte, követte, a nyomába szegődött, kitartóan várta, hogy megérkezzen a két lány (de főleg Rózsi) Belgrádba. Az állomásról tovább követte a megszokott útvonalát járó nővéreket, végignézte az adásvételt, a szoknyájukat igazgató lányokat, végighallgatta a perlekedéseket és az alkudozást, amiből mindig a Kozma lányok kerültek ki győztesen, aztán visszafordult, és kullogott, lopakodott, nyomakodott, osont utánuk az állomás felé.
Talán elmélázott azon, miként lehetséges, hogy ezek a lányok soha, egyetlen alkalommal nem ülnek le meginni egy habos kávét, nem nézegetik a kirakatokat, nem vásárolnak édességet, egyáltalán: soha semmire nem költenek, csak iparkodnak az állomásra, hogy a megszerzett pénzt mielőbb biztos helyen tudják. Aztán befektessék, „megforgassák”.
De az is lehet, hogy éppen ez tetszett neki, mert ahogy növekszik a bevétel, úgy növekszik a befektetés is, vagyis annál gyakrabban jönnek a lányok, egyre jobban dagadó szoknyával.
És közben lehet, hogy arra gondolt, megnyugtatandó finánc lelkiismeretét, hogy nem tesz ő egyebet, mint: kivár.
Megvárja a megfelelő alkalmat, amikor a lehető legnagyobb fogást tudja megejteni. Lekapcsolja ezt a két lányt, akinek még a nevét sem tudja, a beszédét pedig végképp nem érti, és maga viszi be őket. Nem engedi át másnak a dicsőséget.
Đuro helyzete csöppet sem volt könnyű: „1918-ban az ország területén többféle valuta volt forgalomban: dinár, korona, perper, német márka, bolgár leva. A közös pénzrendszer megteremtése érdekében alapvetően öt kérdéskörben kellett döntést hozni: 1. a jegybank kijelölésében és a működéséhez szükséges feltételek biztosításában, 2. az egységes valuta kérdésében, 3. milyen árfolyamon váltsák át az egyes pénzeket, 4. gondoskodni kellett az új pénz fedezetéről, 5. átválthatóságáról. 1920. január 26-án törvényt fogadtak el, hogy a korábbi szerbiai nemzeti bank, most már a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság Nemzeti Bankja látja el a jegybank szerepét, valamint hogy az ország pénzneme a dinár lesz. A legtöbb vita a korona kivonása és átváltása körül bontakozott ki. Először is behozatalát betiltották, a forgalomban lévőket lepecsételték, majd bélyeggel látták el (1921 júniusáig lehettek forgalomban a fokozatos kivonás mellett). A kormány a belgrádi tőzsde árfolyamát vette számításba, valamint egy nem létező ország valutáját értéktelennek tekintette, így az átváltást 4 korona = 1 dinárban határozta meg. A korona vásárlóértéke a dináréhoz viszonyítva viszont nagyobb volt ennél. Az árfolyam meghatározása a szerb területek számára volt előnyös, s nem vették figyelembe a Szávától, Dunától északra fekvő területek gazdasági viszonyait.”
Óriási nyomás alatt dolgoztak a fináncok. Országot kellett kalapálni, ami sohasem könnyű. Gyűlöletre pedig nem lehet országot építeni – ez pedig olyan igazság, amit Đuro jobban érzett és tudott minden politikusnál, mert ő finánc volt, neki az volt a dolga, hogy a fejlődést segítse, a fejlődést pedig a gyűlölet megfojtja.
Tehát ő nem gyűlölte a Kozma lányokat, különösen nem Rózsit, csak várta a megfelelő alkalmat, hogy lefülelje.
Az biztos, hogy bonyolult módja ez a szerelembe esésnek, de hát ennek a Közép-Szerbiából Belgrádba költözött férfinak ugyanaz volt a célja, mint a csantavéri Kozma lányoknak, akik Szabadkáról jártak Belgrádba a viszonteladókhoz: boldogulni akartak.
Mondhatni, az Isten se teremtette egymásnak a feketéző dohányárus lányt és a fináncot, akik még beszélni sem tudtak egymással, ami nem lett volna baj, ha nem szerelmet kell vallani, hanem a feketézést bevallatni.
Ám nem mondhatni ezt mégsem, mert egy idő után Đuro megunta, hogy csak lessen, várjon, osonjon. Vagy már megerősödött a nemzeti bank, és úgy volt vele, ellesznek nélküle, egy finánc nem a világ. Akárhogyan is volt, megtalálta a módját annak, hogy megértesse Kozma Rózsival, hogy nem tud nélküle élni.
Ami igaz is volt, mert miután feleségül vette, és beköltöztek a Halasi úti templom melletti kisutcába, immár együtt feketézni a dohánnyal, soha többet nem élt nélküle. Azt, hogy vele miképpen élt, nem tudom, de annyi biztos, hogy káromkodni nagyon hamar megtanult magyarul.
Ilonának pedig Kis Csepregi Istvánnal a pálinkafőzés és borkészítés maradt.
Nem lehet abban semmi túlzó, ha azt gondoljuk, ennek a történetnek a legnagyobb vesztese a királyság lett, legnagyobb nyertese pedig a Deda, Đuro édesapja, aki a Halasi úti templom melletti kisutcában lévő ház udvarán üldögélt naphosszat, szemei előtt a magára hagyott Cer hegység színei lebegtek (az 1914-es, OMM elleni győztes csata is), és annyi dohányt szívott, pálinkát ivott, amennyit csak ki tudott alkudni fukar menye és annak nővére szívéből.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
