Olvasom a Magyar Szó címoldalán, hogy Vahid Halilhodžić szerint Dzsudzsáknak a Premier League-ben a helye.
Azok, akiknél nem fogható az M4, az RTS-en nézhették a meccseket, azokat is, amelyeken a magyar csapat játszott. A szünetben pedig meghallgathatták, mit mondanak a szakértők. A Gundel Takács-féle, Lakat T. Károly sportújságíróra vagy az édesapjára, a magyar foci Nagyszerű Emberére hivatkozó felvezető után, miszerint három „M” van a magyar történelemben, Muhi, Mohács és Marseille, még azok közül is többen az RTS-re kapcsoltak, akik amúgy az M4 közvetítését nézve szurkolták végig a meccseket.
Nehogy már Marseille kétszer legyen meg. Magyaros ráadásként a háromhoz.
Az RTS-t nézők meghallgathatták (dagadó kebellel, amennyiben, annyiban), hogy a magyar csapat az idei Eb meglepetése. Azóta már megvolt a Hősök terén az ünneplés is.
Közben lehetett Kőrösi Zoltánt olvasni, mondjuk azt a könyvet, amelynek alcíme: Történetek a titkos magyar focikönyvből.
A kettőt összeadva sikerült – nem könnyen – megértenem, mit is jelent az a június 14-én megjelent cikkben olvasható mondat(rész), hogy: „…azt kívánjuk, hogy ahányszor pályára lép ez a csapat, 10:0-ra kapjon ki. Nem azért, mert nem szeretjük Magyarországot, hanem azért, mert szeretjük. A diktatúrák a sportsikerekkel hosszabbítják meg létüket.”
Olvastam én időközben egy cikket, ami erről a cikkről szólt, de mivel az még a 3:3 és a Hősök tere előtt íródott, ha értettem is, ha éreztem is, fel nem foghattam, hogy valóban azt gondolja a 10:0-ban reménykedő szerző, hogy amit ír, az igaz.
De a Hősök terének látványa, majd pedig ez a Vahid Halilhodžić-megállapítás megértette velem.
A szerző – a maga felfogása, meggyőződése szerint – valós veszélyt szimatolt. Pontosan ráérzett arra, hogy amennyiben nem lesz nagy és szégyenteljes vereség, akkor az lesz, ami lett: emelt fő, ünneplés, hajrá, magyarok!
1966-ban Csantavéren azt latolgatták, mennyi esélye van A csapatnak a portugálok ellen. Valami családi összejövetel volt, ott került szóba.
Mit szóba került?!
Csakis erről volt szó.
Most, amikor a portugálokkal játszottak a magyarok, nem csoda, hogy szóba került az ötven évvel korábbi világbajnokság és meccs.
(…) „Ötven – írja Kosztolányi Dezső saját magáról –, jaj, ötven éve, lelkem visszadöbben” – nem kevés tehát öt évtized, sem az ember, sem a nemzet, sem a futball történetében.
Meg hát, lássuk be, a harminc sem kevés: ha jól olvasom, 1986 után ennyi évnek kellett eltelnie, hogy a magyar válogatott kijusson nemzetközi sporteseményre: „A 20. században sikert sikerre halmozó csapat 1986 után, 30 évet követően kvalifikálta magát nemzetközi sporteseményre. 2015. november 15-én összesítésben 3:1-es gólaránnyal múlta felül Norvégiát az Eb pótselejtezőjén, így kijutott a 2016-os Európa-bajnokságra.”
Mégsem örült ennek mindenki, hiszen – mint olvasható volt abban a cikkben – ha a magyarok nem szerepelnek rosszul, az Orbánnak lesz jó, ha pedig kiesnek, akkor a „stadionépítő” megszégyenülve kullog haza: „Ma este tehát »Hajrá Ausztria«, és azt várjuk, hogy minél előbb essenek ki, hogy Orbán megszégyenülve, és ne diadalittasan térjen haza. Az olyan ország, ahol a parlament bezár, mert a diktátor az Európa-bajnokságra megy, saját sírját ássa, ha a diktátornak szurkol. Majd eljön az idő, amikor szabadság lesz, nem a diktatúra irányítja a sportot, hanem piaci viszonyok között működik belső autonómiával, akkor majd lelkesen szurkolunk a magyar csapat sikereiért. És kitalálunk valami más buzdítást, mert amit Orbán kisajátított, azt még a szánkra sem vagyunk hajlandóak venni.”
Miközben várták az emberek, hogy elkezdődjék a belgákkal a meccs (mert az idő halad), aközben a sportújságírók sok mondatot mondtak, egyebek mellett az 1938-ban épült stadionról is, ahol a csapat játszott: többször – a korábbi világeseményekre természetesen mindig – átépítették, bővítették, szépítették…
Hja, a franciák… az más.
Mégsem értettem, noha mindent értettem, hiszen láttam magam is a WC-kagylóban ábrázolt stadionokat mint a jelenlegi Magyarország jelenlegi kormánya iránti feelinget: egyszerűen másként látják, mindent másként és máshogyan, így a meccseket is, a válogatottat is, az érzést is.
Ez rendben van így.
Bár olvasva Kőrösi Zoltán könyvét, nézve a fotókat, az ember elbizonytalanodik, hogy mindenen túl mégse nincsen ez így rendben – még a politikai meggyőződésből fakadó elemi gyűlöleten túl is, ami a válogatott irányába is megfogalmazódott a 10:0-ban reménykedő cikkben: „Sajnáljuk azokat a futballistákat, akik önhibájukon kívül estek abba a helyzetbe, hogy egy diktátor dicsőségéért küzdjenek. De megkapják érte a pénzüket. Válogatott játékosnak sem kötelező lenni egy diktatúra csapatában.”
De aztán ott volt a Hősök terén az a rengeteg ember, akit egyáltalán nem érdekelt a diktatúra mint olyan.
Nem csak a „jelenlegi”, de talán nem túlzok, ha azt állítom, visszautalva arra az írásra, ami az Aranycsapatot és egy másik diktatúrát hozott fel (ellen)példaként arra, hogy nem tesz jót a léleknek az elvakult gyűlölet, hanem úgy egyáltalán: nem érdekelte őket, a Hősök terén ünneplőket ez a megközelítés.
A foci érdekelte őket, mámorosak voltak a boldogságtól és attól, amit átélhettek, sokan, sokan, a téren lévők közül talán a legtöbben – életükben először.
A közös élmény tartotta bennük a szűnni nem akaró boldog érzést.
„A passzolás, mint tudjuk, nem csupán a társunkhoz intézett üzenet, s nem csupán a velünk azonos mezt viselő embertársunk bevonása a játékba.
Több annál.
A futball az egymáshoz tartozásról beszél, s ennek a beszédnek a passzolások a szavai.” (Kőrösi Zoltán)
Miközben néztem a Hősök terén azonos mezt viselő emberek tömegét – a szó szimbolikus és valós értelmében is –, miközben újra- és újraolvastam Kőrösi szövegeit, akkor felfogtam az írás, az ellenszurkoló, a Miért nem szurkolunk a magyar válogatottnak címmel megjelent cikk értelmét, félelmét és (nem bevált) reménykedését: jogos volt.
Teljes mértékben jogos volt ez a félelem.
Persze nem a kimondott, hogy ez majd Orbánnak kedvez, hanem a kimondatlan: boldogságban és örömmámorban fognak úszni a magyar emberek, idősek, fiatalok, focirajongók és azok is, akiket a legkevésbé sem érdekel amúgy a labdarúgás – függetlenül a Miniszterelnöktől, „az egymáshoz tartozás” (Kőrösi) okán.
Gyönyörű, emberi érzés.
Persze szigorúan nemzethez kötött, ezért vannak ott mindenütt a nemzeti színek, ezért a kipingált arcok, a šahovnica a horvát játékos fején, hajában, haja helyén.
De amikor a németek szurkolnak, nem biztos, hogy Angela Merkelre gondolnak. Vagy?
Vagy az angolok James Cameronra? Miközben kifestett arccal, zászlót lobogtatva, izgatottan és boldogan, reménykedve és önfeledten nézik a meccset és szurkolnak, az jár a fejükben, hogy jól kitoltál velünk, Cameron, ezzel a Brexittel?
A dolgok néha egyszerűbbek.
Ahogyan Gyurcsány Ferenc, akiről (talán) vannak, akik szép emlékeket dédelgetnek, vannak, akik nem igazán szívelik, meg is mondta Szanyi Tibor (a Hősök tere kapcsán tett) kirohanása alkalmával.
„Aki magyarként a magyarok ellen szurkol, az hülye.”
Nem is tudom…
Lehet, hogy azt kell mondani, hogy ennek a leszerepelt, de újra és újra felbukkanó, izgága politikusnak ebben igaza van?
Ám ez nem annyira fontos, mint az, amit Vahid Halilhodžić mondott, és az, amit a belgák elleni vereséget követően – talán életükben először – örömmel és bátran megfogalmaztak a szakírók és szakértők és a magyarok: ez nem valaminek a vége, hanem a kezdete.
És mindannyian a magyar focira gondoltak, semmi másra. Mert a dolgok nem annyira bonyolultak.
Vagy?
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
* Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
