Az őszirózsás forradalomban nem kellett volna aktívkodni – gondolhatta volna magában Krúdy Gyula, miközben nőttön nőtt a lakbérhátraléka. Vagy mégis inkább ügyvédnek kellett volna menni. Ezt is gondolhatta volna, amikor éppen kilakoltatták.
Ebből is jól látszik, hogy nem a jövőt kell megismerni, hanem a múltban kell látni.
Csinálták volna meg jobban az őszirózsás forradalmat? Vonogatom a vállam, nekem mindegy. Miközben ha sok minden mindegy is, ez azért nem!
Nem, nem, soha nem lesz nekem mindegy, hogyan élt Krúdy Gyula a polgári demokratikus forradalmat vagy patkányforradalmat követően -- bizony nehéz volna eldönteniük azoknak, akik a neveket adják a dolgoknak.
De mivel már eldőlt, ez is a neve, az is a neve, nekem: a bánat, marad újra a megállapítás, hogy nem a jövőbe kell látni, hanem legalább a múltban, hogy a jelenben jól lehessen alkalmazkodni.
Krúdy Gyula írt levelet is az államtitkárnak, tiltakozott az ellene folyó sajtóhadjárat ellen. Ez hiábavaló volt, de a levél nagyon jól, (ön)gyilkosul jól meg van írva: „Államtitkár úr, én nem vagyok hazaáruló. Én nem voltam a munkáspárt tagja, én nem voltam tegnap luteránus és ma meg egy kimondott katholikus párt vezére. Én mindig az voltam, aki ma. Magyar író. Remélem, hogy ez a pártoktól független állás megmarad részemre akkor is, ha ön már nem lesz államtitkár…”
Ebből is látszik, hogy nem a jövőbe kell látni, hanem a múltban jó döntéseket hozni. És ilyen levelet például, ha nem muszáj, nem kell írni, de ha muszáj (és mivel az önbecsülés időnként rábírja az embert, hogy írjon, mondjon, beszóljon, döntsön, mert oly’ unalmas az a sok bokaharapdáló nagyokos és ellene összefogó, lihegő hadjáratos, nem is unalmas, bosszantó, gondolhatta Krúdy hümmögve), akkor nem kell elküldeni, de ha muszáj, akkor meg nem fogják színre vinni a Vörös postakocsit. Ahogyan az történt is.
Oszt’ jónapot.
De ha meg bemutatják (és a színházasdi nem egyszerű dolog, ezt Móricz naplójából is jól tudhatjuk), akkor meg hirtelen világossá válik, hogy azért mutatták be, mert Krúdy: a.) benyalt az államtitkárnak, b.) megváltozott a politikai széljárás, c.) nem változott meg, de Krúdy valamelyik cimborája együtt vacsorázott magával a lovas ellentengernaggyal. Vagy mindez: a.) + b.) + c.) együtt, és Krúdy megint ott tart, hogy írhatna egy levelet.
Ugyanis a dolgok nem a tényekre és történésekre alapozódnak, hanem a hisztériára, ami nem volt másmilyen a Krúdy ellen indított sajtóhadjárat idejében és egy, a Kosztolányiról írt ideges és otromba életrajz esetében sem, de nem volt másként Babits vonatkozásában sem: mindez nem teszi kevesebbé művészetüket. Naná, hogy Adyét sem, bármit is írt róla egy adott pillanatban Kosztolányi, aki mindenfélét mondott és írt, akiben szintén nem merült fel, hogy a jövőbe kellene látnia, nemhogy a múltba, ami a jelent meghatározza (általa is, akarta, nem akarta).
Nagyon hálásak lehetünk ezért a vakságért, indulatért (Füst Milán), mert ebből is lett a kultúránk, emellett lett, ez ellen lett: akárhogyan is, de nem ettől függetlenül.
Természetesen felmerülhet a kérdés, miképpen lehetséges, hogy rendre nem az irodalmi témák képesek lázba hozni a közbeszédet, hanem a politikaiak.
,,Kosztolányi az antiszemita, revizionista zsarnok”, olvashatjuk például a 2014-ben megjelent, tudományos bulvár kategóriába rangsorolt kötet címében is, ami megnyugtató, mert ha eddig nem tudtuk volna, hogy mennyire esendő, csapongó, véleményét gyorsan változtató és megalkuvó volt városunk szülötte, ebből a kötetből nagyszerűen megtudhatjuk, de ha nem erre vagyunk kíváncsiak, mint ahogyan Füst Milánnál sem arra, hogy miképpen olvasta be Dérynek ebédidőben a telefonba a készülő regényét, az őrületbe és az éhezésbe kergetve ezzel Déryt, akkor megtudhatunk valamit, még többet abból, milyen volt a húszas-harmincas éves Magyarországa. Természetesen a könyv címe önmagában hordozza az ítéletre hajló véleményt, de az is lehet, hogy csak arról volt szó, ezek a kulcsszavak jelentenek nagyobb eladhatóságot: antiszemita, revizionista, zsarnok.
Kosztolányit zárójelbe is lehetne tenni.
Ja, nem lehet, mert azért szükség van arra, hogy a közbeszédet lázba hozni képes kulcsszavakhoz az egyik legnagyobb magyar író neve kapcsolódjon (legalábbis addig, amíg a kötet szerzőjének a neve önmagában nem lesz elegendő, amihez jószolgálatot tehet a csapongó, esendő Kosztolányi is. Tegye is meg!).
Mindeközben a szálelvesztős (Szerb Antal) Krúdy, ha éppen nem éhezik, akkor nagyokat eszik, és egyáltalán nem érti, hogy mindent baját és párbaját magának köszönheti, csak a tehetségét nem.
A tehetségét azt másoknak köszönheti, ha megengedik, hogy legyen neki.
Miközben tudjuk jól, miképpen állunk a tehetséggel: van, nincs. A vessző hivatott jelezni azt a hatalmas területet, ahol a sok bokaharapdáló nagyokos tanyáz, tölti ki az idejét. Mivel is, mivel is? Mivel töltik ki az idejüket? Ők bizony azzal, hogy megfelelő módon döntsenek, bár a maguk vonatkozásában soha nem lehetnek elégedettek.
Eközben az író, akinek annyi esze nem volt ilyen vonatkozásban, mint annak az állatnak, amiből húslevest evett – mint az államtitkárhoz írt levélből is jól látszik, semmiképpen sem csinálta volna másként a dolgait. Nem mintha nem akarta volna. Hát, hogy a csudába ne akarta volna?! Hiszen ezért írt levelet az államtitkárnak is. Csak éppenséggel ő így tudta akarni.
Miközben ma is úgy visszhangoznak a léptei a kanyargós utcákban, ahogyan az ő lelkében kanyarogtak döntései eredményeképpen a méltánytalanság sóderhalmai, azt az egyetlen dolgot, miszerint nem a jövőbe kell látni, hanem a múltba, megtanulni lehetetlen.
Ehhez ugyanolyan tehetség kell, mint a hegedüléshez és az olimpiai bajnoki cím megszerzéséhez. Van, nincs.
Akinek van tehetsége ahhoz, hogy a múltba lásson, az csakis jó döntéseket hozott, akkor is, ha nem.
Mindig ámulatba ejt, ahogyan ezt az emberi művészetet űzni tudják időkön és tereken át. Ehhez képest Rezeda Kázmér vagy Édes Anna szerzői nemhogy nem művészek, hanem amatőrök. A magyar irodalom nagyon gazdag, tele van ilyen amatőrökkel és tele van múltba jól nézőkkel is, ahogyan az élet más területei is, legalább ebben, a múltba látásban érvényesül az aki jobb elve, ahol elveszik a zamat, átalakul a morál és kiszabják a tanulságot, akár a büntetést.
Krúdy Gyula a nagyanyjától tanulta meg a jóslás és álomfejtés dolgát, de hagyatkozott Lónyainére is, ahogyan olvashatjuk. Akárhogyan is, egy biztos: a nagyanyja nem tanította meg arra, hogy ha valóban érvényesülni akar, akkor a jóslást nem a jövő, hanem a múlt vonatkozásában sem árt érvényesíteni.
Hálásak lehetünk ezért Krúdy Gyula nagyanyjának. Enélkül nem lett volna sem íz, sem zamat, sem velőscsont, nem lettek volna (önsorsrontó) álmok, bajok, párbajok és nagy ivászatok, enélkül hogyan olvashatnánk ezt:
,,Aztán pontot tett, felhajtotta az utolsó szilvapálinkát, intett Edének, az irodalmi főpincérnek – aki az egyik márványoszlop tövéből olyan áhítattal figyelte a hajós működését, mint a bába a vajúdó anyát --, hogy állítsa össze a számlát, felköltötte Artúrt, vigye fel a kéziratot Várdalinak a szerkesztőségbe s hozza el az ebédező helyre az utalványt, lassú léptekkel végigment még egyszer az arany- és márvány pompa díszletei között, melyek magukba zárták a magyar irodalom furcsaságainak emlékét, mint az őskori borostyán a különös szúnyogot, s beült a kocsiba, melynek taxamérője harmoncöt pengőt mutatott már.” (Márai Sándor)
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
