Mindenki belenő valakik által az irodalomba, ha ezt a pályát választja úgy, hogy tanulmányait is ennek szenteli, akkor különösen megtörténik vele ez a belenövés, nem mindig szerencsésen, sok függ a tanároktól, az ízléstől, a habitustól.
El bír veszni az olvasás könnyed, önálló öröme. El is veszik. Aztán kerül a helyébe sok minden. Abból, ami a könnyed és önálló olvasás helyébe kerül, lesznek az irodalmárok, jó ez, rossz ez.
Ez van.
A ’80-as években, amikor belenőttem az irodalomba, a három Péter irodalmába nőttem bele, megírtam, leírtam évtizedekkel ezelőtt, hiszen olyan büszkén örültem ennek az irodalomnak.
Ilyen irodalom nincs több a világon.
És most már nem is lesz.
Lengyel–Nádas–Esterházy, a magyar irodalom csatárai. A Macskakő (1988) az Emlékiratok könyve (1986) és a Bevezetés a szépirodalomba (1986).
Azóta sem olvasnék mást. Persze nincs ilyen, múlnak az évek, íródnak az újabb könyvek, szövegek. ,,Olvasni!”, hangzik a fejemben Bányai Tanár Úr hangján, máris iszkolok, mert annál az élménynél, amit ezek a regények jelentettek nekem, nincs nagyobb.
A szabadság teremtődött meg a Bevezetés által, a Macskakő által a felszabadultság, az Emlékiratok által a távolság – pontosabban annak a benyomása; amikor szembesülni voltam kénytelen azzal, hogy a szabadságnak csak benyomása van, maga a szabadság egy úri huncutság, amivel már voltak, akik találkoztak (legritkábban azok, akik beszélni szoktak róla), akkor kapaszkodtam bele (megtartja az olvasóját).
Ottlik Géza is E. P. által, nem olvasva, hanem kapaszkodásilag. Amikor Ottlik, akkor mindig E. P. is. Egészen pontosan E. P. nagy magyar író, ehhez körömszakadtáig ragaszkodtam, már volt, hogy elfeledkeztem az okról, csak maradt az E. P. nagy magyar író. Elég bír lenni.
,,Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, egy 57×77-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t. Így keletkezett ez a kép. E.P.”
Nagy utat járt be a mozgó világban ez a performanszba oltott nehéz, fizikai munka, a másolás szerzetesi, alázatos, önként vállalt napi munkája (,,Gitta mondta is imádkozás helyett”), egyszerre tisztelgés és önző akarása a szavaknak, tanulni a nyelvről, küzdeni vele, testet adni a mondatoknak.
Ez elég bír lenni ahhoz, hogy ő legyen a nagy magyar író.
Olvastam amit csak leírt, de nem léptem túl a Bevezetésen. Harminc éve nyugodtan ülök a tövében, az a szabadság, a könyv megcsinálásának teljes és tökéletes szabadsága, ezért ehhez fogható műalkotás nincs több. Ez a könyv maga a (fentebb említett) úri huncutság. Nyugodtnak lehet maradni. Jó helyen vagyunk a Kárpát-medencében. Minden egy helyen van, benne ebben a könyvben. Van máshol is, de ebben egy helyen van benne.
„Leírom.”
A felületesség borzasztó bűn, de nincs annál nagyszerűbb, mint ezen könyv által lenni felületesnek.
És itt maradt az, amivel kezdeni kellett és kell, kelleni fog valamit azután is, hogy 2016. július 14-én délután meghalt Esterházy Péter: a magyar.
És itt maradt az – a magyar – amivel kezdeni kellett és kell, kelleni fog valamit azután is, hogy 2016. július 14-én délután meghalt Esterházy Péter.
Mit lehet ezután kezdeni? Aki nem kívánja a súlyosságot, a tépelődést és a bonyolult felelősséget, ontológiai mélységekhez nincs sem türelme sem képzettsége (pillanatokra felmerül még az is, hogy inkább olvasni csak Mészölyt, nem Nádast, de ez nem lehet vagy-vagy, marad a mardosó szégyen, hogy fölmerült egyáltalán), az miképpen fogja bírni felismerni a viszonyítási pontokat? Az igazságtalanságba mindig vegyül igazság is, így aránylik egymáshoz a győzelem és A vereség.
Egyetlen dolog biztos: a veszteség.
,,Majd
egy órája ülök a papír előtt, elkezdek mondatokat, aztán kihúzom őket, és lényegében két dologról gondolkodom, vagy inkább álmodozom, két dologról mint tárgyról: a magyar nyelvről és Mészöly Miklós arcáról, testéről.”
Ott nyílt ki a könyv, ahová ezt (a többivel) tettem, nagy formátumú Mészöly-könyv.
Vezetnek a szavak. Ezért nem kell óvatoskodni. Viszonyítási pontok. Vannak, egyszer csak nincsenek.
Ez nem meggyőződés, nem állásfoglalás, nem melldöngetés, nem fölháborodás, nem tájékozatlanság: kétségbeesés.
Csütörtökön a borostyánt szaggattam le a garázs faláról. Izzadtam, mint egy ló. Akkor a gyerek szólt, hogy meghalt Esterházy, megállt a terasz ajtajában, nézte a birkózásom, a borostyán vezetett, és mondta, hogy meghalt Esterházy.
Egy író, akinek rendes szakmája is van, érti a világ működését, rendben van: olvasom – hallom tíz évvel korábbról a kiskamasz hangját. És tényleg. Ezért most megrendült a hangja. Isten, orvoslás, tudomány. Mégis minden váratlanul történik meg.
Órákkal később iparkodtam elérni a tízórás híradót, látni akartam, hallani. Elhinni. Nem ezzel kezdődött, hanem a viharkárokkal. Viszont bemondták, hogy a Dunán műsorváltozás.
Így meg bírtam nézni a Lévai Balázs készítette beszélgetést. Mondta az író egy pillanatban, hogy csak az számít, ami meg van írva. Ilyesmit mondott. Ez tudható volt már a Bevezetés után, mert Esterházy Péter ezt a véleményét és meggyőződését nem tartotta titokban, hiszen (például) több oldalon át sorolta a szerzőket, akiknek szavai szó szerinti vagy torzított formában benne vannak a műben. Ebből aztán tudni lehet, hogy csak az számít, ami meg van írva. De a másiké is számít, sokaké.
Ezt éppen kevesen tudták így. Ilyen elegánsan. Gondviselő módon, de utánozhatatlan élességgel.
Az utánozhatatlan élesség (irodalmi életében) nem volt jellemző, könnyedség igen, humor és elegancia, kedvesség, a műveltség és tudás lenyűgöző ereje, minden irodalmi szalon, rendezvény és esemény csak akkor számított, ha jelen volt, miközben éles volt, akár az élet (nem az irodalomi életében).
Olyankor, ha élesség jött volna (az irodalmiban), azt hiszem, kinézett a beszélgetésből, a helyzetből, a jelenetből. Messziről, lehetőség szerint tisztes távolságból szemlélve, ettől az ember ereiben megfagyott a vér. Másodpercekre ez ebben a csütörtök este levetített beszélgetésben is megvillant.
Egy hegy nem is tehet másként. A létezése önmagában hordozza az időjárás alakulását. Miatta esik az eső, de a felhőkhöz semmi köze.
,,Egy heggyel nem lehetséges az egyetértés.”
Nincs ebben semmi különös, ez egyszerűen így van. A többit majd szétszálazzák, akik értenek hozzá. Az olvasó nyugodtan olvas tovább, a kétségbeesés megmarad, Mészöly után sem múlt el, csak tompult.
Nincs mit szépíteni, emlékezni sincs mire, az egész van egyben: hegy.
A banálisnak tűnő kérdésre is válaszolva a csütörtök este levetített beszélgetésben, hogy milyen a jó olvasó, azt mondta (mást is mondott), hogy a jó olvasó az, akinek taknya-nyála egybefolyik, amikor olvas.
Egybefolyik.
