A könyvtáraknak csakis titkaik vannak. Ezzel a gondolattal lassan lehet megbarátkozni, kimondani pedig félve lehet, megfeszülő, menekülésre kész izmokkal, mert fennáll a reális veszélye annak, hogy nem lehet megúszni: ha könyvtár, akkor Borges. Ha Borges és könyvtár, akkor minden összehasonlítás.
Akkor is, ha csak egy vidéki könyvtárról van szó. Hiszen nincsenek is vidéki könyvtárak: csak könyvtárak vannak. Azt el bírom fogadni, hogy vannak rendkívül rossz állapotban lévő fiókkönyvtárak, ahol még mosdó sincs, könyv is alig, de maga a szó a jelentős: könyvtár.
Évtizedek múlnak el anélkül, hogy bárki megközelítené ezeket a helyeket, próbálkozna a rendbetételükkel. Álljanak addig, amíg a falak bírják? Tartsa össze a falakat a szó, hogy könyvtár. Az a dolga. A szónak az a dolga, hogy összetartsa a tartalmat és a formát, először a könyvben, aztán a tárban.
Amikor először hallottam, hogy a faluban, ahol a király leszállt a vonatról, és ez a lépés meghatározó lett a település nevében, be fogják zárni a fiókot, a legrosszabb formámat mutattam – miután meg bírtam szólalni. Vissza kellett utasítani ezt az elgondolást, ebben biztos voltam. A szavak, amelyek visszautasítják, nem voltak lényegesek, így nyilván bántóak is voltak köztük.
Keresetlen szavakkal éltem, minden bizonnyal. Szerepelhetett benne az elképzelhetetlen, a felháborító, a könyvtár, a templom, az iskola – nem, azt hiszem, ezt senki nem hiszi el rólam.
Reményik és Wass nem szerepel nálam, nincs ennek ideológiai oka: egyszerűen más felfogásom van az esztétikai élményről. Marad tehát az „elképzelhetetlen” és a „felháborító”. Pedig – mint évekkel később a falu mindenese, örökmozgó és furcsa lelkű vezetője elmondta – már meg volt beszélve. Beletenyereltem tehát a fiókkönyvtár megszüntetésének tervébe.
Akkor ismert meg engem. Éreztem, hogy furcsán néz rám, döbbenten. Nyilván nem számított ilyen vehemenciára. Végül is nem voltam oroszlán, és a fiók nem volt a zsákmányom. Ezt több alkalommal megbeszélte velem. Általában a fiókban, a falu könyvtárában, ahol ma is ott sorakoznak a könyvek a polcokon.
A világ egyik legjobb helye az az épület, ahol fiókkönyvtár is van, ott zajlik a falu élete, az emberek intézik ügyes-bajos dolgaikat, üléseket tartanak, a falunapot és a szamárversenyt is bizonyosan ott beszélik meg, az udvarban bográcsoknak is van hely, az irodában pedig, ha úgy alakul, mindig elő tud kerülni az, ami poharakba töltve, koccintva, majd lassan kortyolgatva erőt ad. Lelkierőt és bátorságot, hogy elhiggyék, nem lesz eső és nem lesz baj.
Az volna a jó, sóhajtottam többször, halkan és titokban, mert az évek alatt megtanultam, hogy valakinek mindig a tyúkszemére lépünk, kivéve ha nem mozdulunk, az volna a jó, sóhajtottam tehát több alkalommal, halkan és titokban, ha minden könyvtár ilyen volna.
Egy hely, ahol jó lenni.
És nem árt, ha vannak könyvek. Soha nem gondoltam, hogy a könyveké kell, hogy legyen a főszerep. De elképzelhetetlennek tartottam, hogy bezárják, hogy ne legyen többet. Barbár döntésnek éreztem. Igaz, azokkal, akik sokat emlegetik az iskolát és a templomot, a kulturális cselekedetek szempontjából különben sem tudtam soha közös nevezőre jutni.
Tehát elképzelhető, hogy bennem volt a hiba, amit én döbbenetesnek és felháborítónak tartottam, az a tanító szempontjából, aki végül is a város egészéért felelt (benne a fiókkönyvtárral a királyi pihenő emlékét nevében őrző faluban), egy sokkal átgondoltabb, összetettebb, árnyaltabb és demokratikusabb folyamat része volt – az ő fejében.
Ez már soha nem fog kiderülni, mert mint azt a világ legnagyobb könyvtárosától tudjuk, az időnek csak újabb cáfolata lehet, egyebe nem.
Marad tehát a töprengés, hogy igazam volt-e, amikor igazam volt. Fontos-e, hogy jó hely legyen a könyvtár, de úgy, hogy a könyvek senkit ne zavarjanak. Ugyanakkor kisebb közösségi események alkalmával olyan benyomást keltsen a hely, ahol sorakoznak a polcok és rajtuk a könyvek, amilyenek az emberek, akik itt élnek.
Az legyen a benyomás, ami a valóság (és ez a legnehezebb): itt mindenkinek megvan a magához való esze. Tud bort készíteni, pálinkát főzni, falazni, tetőt fedni, piacozni és gyereket nevelni. Mindezekben pedig a könyvek nem zavarják.
Az idő bizonyítja vagy cáfolja a döntéseket. Egy évtized távlatából úgy tűnik, a falu életét és az embereket nem zavarják a könyvek, amiből az a merész következtetés is levonható, hogy akkor sem volt ez másként, amikor éppen rosszul állt a fiókkönyvtár ügye: a megszüntetés előtti állapotban leledzett. Akkor éppen a felszámolás tűnt a legegyszerűbb, tehát jó megoldásnak, hiszen alulról jövő kezdeményezés volt, amire csak bólintani kellett.
Nem éreztem különösebb örömet, hogy sikerült ezt meggátolni, inkább zavarban voltam, mint aki idegen bolygóra tévedt: magyar emberek magyar emberekkel magyar nyelvű könyvektől roskadozó polcokat száműztek volna egy magyar faluból.
Mint városvezetési koncepció érthetetlen volt, és barbár, pedig egyik sem volt, különösen nem barbár: nem olyasmit vett volna el, amihez ragaszkodtak volna a falubeliek.
Ugyan ki ragaszkodna egy fiókkönyvtárhoz, amikor ráesteledik a munka, és nem lát a fáradtságtól, amikor a melegtől kitikkadva hazaér a piacról, amikor a házi olvasmány ugyanolyan szükséges rossz, mint harminc évvel korábban?
De ha nem volt sem érthetetlen, sem barbár ez a koncepció, akkor vajon milyen volt?
Hiábavaló minden igyekezet: ha könyvtár, akkor könyv, ha könyv, akkor Borges.
Ezzel a reális veszéllyel nemcsak szembe kell nézni, de vállalni is kell, hogy nem lehet megúszni, ez nem olyan, mint a rossz döntések, amiknek sosincs gazdájuk, akárcsak a kárnak. Ennél igazabb mondás kevés van. Az is kétségtelen, hogy azért nem került a kár és a szar mellé a rossz döntés, mert a népben rejlő bölcsesség és óvatosság mindenkor tudta, hogy rossz döntés nincs…
Nemtörődöm volt a koncepció, ami a falu könyvtárának bezárását támogatta. A nemtörődömség bírja csak el, hogy figyelmen kívül hagyja a mallarméi gondolatot, ami szerint a világ célja csak egy könyv, hogy figyelmen kívül hagyja a borgesi összefüggést, ami az Odüsszeia VIII. énekében találja meg ugyanezt, majd végigvezet kézen fogva a történelmen, a történeten, szédítő összefüggésekkel és párhuzamokkal, amiket a filozófiában járatlanok inkább csak éreznek és sejtenek, mintsem értenek.
De nem kell érteni Borgest ahhoz, hogy ragaszkodjunk a könyvekhez és a fiókokhoz.
Ugyanúgy elegendő nem érezni és nem sejteni, hogy a könyvek helye örökös hely, nem felülírható, nem megszüntethető, nem bezárható: a nemtörődömség tudatlanságból fakadhat. Így érthetővé válik.
A nemtörődömség ellentéte ebből a nézőpontból nem más, mint a ragaszkodás.
Nem jártam abban a fiókkönyvtárban, mégis ragaszkodtam ahhoz, hogy megmaradjon. Amihez ragaszkodtam, az nem volt más, mint egy idea arról, hogy a könyvtár jó hely, szerves része az életnek, oda eljárnak az emberek, elolvassák az újságot, beszélgetnek, kicserélik a tapasztalataikat az újabban megjelenő kártevőkről, amik lerágják az almafa levelét.
Nem Borges és nem Homérosz hozta ki belőlem a határozott ellenkezést, hanem valami homályos tudás arról, hogy a könyvek által tartozunk össze, amikor a szavak által vagyunk együtt.
1954-ben nyíltak meg az első fiókkönyvtárak. Tíz év alatt tizenegy, amikből mára csak hat maradt meg. De öt maradt volna, ha nincs az a csodálkozó tekintet a bírói irodában, a falu mindenesének csodálkozó tekintete, amivel hirtelen beleegyezett, meghátrált, legyőzve engem és saját magát, mert onnantól kezdve élete végéig szövetségben álltunk, nem tudott kérdezni és elvárni olyant, aminek ne lettem volna lelkes híve.
Össze vagyunk kötve, szándékunk és döntéseink alapján.
Ha a világ célja csak egy könyv, akkor minden ugyanoda érkezik vissza. Számtalan pont számtalan pontjára; van úgy, hogy egy épülethez. Ezért nem bontunk, nem rombolunk, nem zárunk be, nem építünk le, nem semmisítünk meg. Mert valahol valakinek ez lesz a pont, ahova visszaérkezhet.
A fényképen a Szabadkai Városi Könyvtár olvasóterme látható, amikor a 30-as években kuglipályaként működött: KUGLAČKI KLUB OLDBOJ.
A levélben, ami Ausztráliából érkezett a könyvtárba a fotóval együtt, az áll, hogy a dédapa, Horvát Lajos Árpád bérelte az épületet, ahol pub/hotel/bowling alley volt.
Nem bírtam megmozdulni, csak néztem a fotót, ami Szabadkáról Ausztráliáig utazott, hogy a családkutató dédunoka beszkennelje és visszaküldje, megossza a könyvtárral, egyben segítséget, információt kérve a dédapjáról.
Közös a tér, a gondolat, a város története: emberek, családok története, küzdelmekkel megerősített és Ausztráliáig cipelt, ott évtizedeken át kitartó, átörökített hovatartozás története.
Ezt csak az idő tudná megcáfolni, az idő azonban ellenkezőleg tesz: erősíti a meggyőződést, ami szerint nem zárunk be, nem bontunk le, nem szüntetünk meg. Mert akkor szégyent hozunk azok fejére, akik életre hívtak egy várost és annak történetét. Ez ám felelősség. Sose venném magamra. Inkább figyelek, hátha meghallom az egykor útjára indított kugligolyó surranó neszét az olvasóteremben. És ha mód van rá, mindig benézek a fiókkönyvtárba, egy csodálkozó tekintet felé bólintva: köszönöm.
* Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
