Az egész hetet kitölti az olimpia izgalma, magával ragadja a visszafogottabb érdeklődőket is, hiszen ez szerepel a tévében, újságban, interjúk, kérdések-válaszok, mosolygós arcok, remények és elvárások, szúnyogok és zsebmetszők, tüntetések és közpénzek, amik az utolsó utáni percben befejezett épületek habarcsában őrzik a versenyzők álmát, ahelyett hogy a tanárok és orvosok vásároltak volna belőle kiflit. Bonyolult világ, bonyolult döntések, legyen olimpia mindenhol, Rióban is, ahol a randalírozók tesznek az olimpiai lángra meg a versenyzők lelkivilágára, hiszen az övékével sem törődik senki.
Milyen igaz.
Valóban majdnem csak az olimpiáról szól a hét, amikor Clint Eastwood betoppan a képbe.
Azonnal Papp Laci jut eszembe. A fekete fekete, a fehér fehér, a balhorogra nincs ellenszer, a boksz az komoly dolog, legalább annyira alapul a tiszteleten, mint az erőn, ész is kell hozzá, és bátorság, állni az ütéseket és vállalni a kockázatot. Elpicsultaknak nem való.
És a végén még tényleg igaza lesz Clint Eastwoodnak.
Leírok egy mondatot, hogy a fekete az fekete, a fehér az fehér, és azon kapom magam, hogy talán át kellene írnom. Talán nem egyértelmű, hogy mire is gondolok. Nem az emberek színére. Hanem a küzdelemre. A küzdelem nagyszerűségére.
Nem írom át. De megpróbálom magyarázni. Ugyanaz.
Annyi minden nem olimpia, ami olimpia.
Az elhagyatott pekingi helyszín. A modern athéni romok. A milliárdok és billiárdok. Tony Blair állítólagos találkozója a végső döntést meghozók némelyikével. A finnek nem olyan fontosak. A budapesti olimpiarendezés körül adok-kapok. A Túró Rudin ott-e a fénykép? Kié nincs ott? Miért nincs? Ingyen kérték, és azért. Kerüli a nyilvánosságot, és azért. Ki ezért, ki azért.
Gyomorsavat csinál a Túró Rudi különben, nem veszek.
De örömmel látok rajta dicső arcokat.
Aranyak.
Arany legyen, a felkészüléshez minden adott legyen, különben a kormány mondjon le, de stadion nem kell.
Ami engem illet, tényleg nem kell, minek? A focinak? Hah!
Azonban az atléták?! Ezt nem csak a Mészöly Miklós iránti rendíthetetlen olvasói elkötelezettségből mondom, de futottam is körbe-körbe a szabadkai kórház melletti stadionban. Tisztelem az atlétákat.
Mindenkit tisztelek, akiben akkora elhivatottság és alázat van, hogy annyit tud dolgozni, amennyivel kijut az olimpiára.
Győzzenek, az fontos. Mert megérdemlik. Nekem nem fontos. Én már attól büszke vagyok, hogy kijutottak. Kapos Boglárka is. Tanulom a nevet. Már régen megtanulhattam volna, az én hibám, hogy bekajáltam ezt a másfajta sztárolási projektet.
Kapás Boglárka.
Ha nem kérdezték volna tőle, milyen a riói medence, nem is figyeltem volna oda.
Mert nem vagyok egy sportközvetítés-néző, nem vagyok rajongó, az idén az úszás téma különben is visszatetsző lett, ahogy előmásznak a régi bűnök, ahogy kiderül: hiába a börtönbüntetés, leverjük rajtad. Jól van. Arrogánsak lehettek azok a nagy úszók, az biztos. A cirkusz viszont öklendezésre ad okot. Közben tépkedik a szerződéseket, és nem jók a feltételek. Legyenek jók! Én is ezt mondom.
Az atlétáknak is.
Kapás Boglárka ötszörös Európa-bajnok, kétszeres ifjúsági olimpia bajnok, világbajnoki bronzérmes. Szurkolni fogok a mosolyáért.
Az olimpia, az olimpia.
Az olimpia az Papp Laci.
Ezt csak úgy tudom. Benne volt a levegőben mindig is, hogy az olimpia az olimpia, de Papp Laci.
Nekem Magyar Zoltán, Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás.
Ezt az ember nem dönti el, hanem alakul benne.
Fekete-fehér tévé, unatkozás, a szülők feszült figyelme, azt hiszem. A két fotel az övék, az ágy az enyém. Olvasok. Fel se nézek. Egyszer felnézek, csoda történik, jobban nem tudom és nem is akarom megírni, mint abban a két regényemben, amiben már megtettem.
Egerszegi Krisztina, akárcsak Darnyi Tamás: Szöul, 1988.
Nincsenek pillanatok, nem emlékszem a közvetítésre, persze megvan a mondat, a gyere, kicsi lány, de lehet, nem néztem, hanem annyit hallottam.
Csak Egerszegi Krisztina frizurája, mindig olyant szerettem volna. A Burdában minden nőnek úgy állt a haja. Nem pont olyan frizura, de tökéletesen áll. Azt föl sem fogtam, hogy mindössze tizennégy éves volt. Csoda!
Darnyi Tamásnál nincs följebb. A Vegyeskirály. A hallgatag, csúcsokat döntő csúcstartó.
És Risztov Éva, aki annyit úszva olimpiai bajnok, amennyit gyalogolni is sok. Tíz kilométer. A visszavonult úszó, aki olimpiai bajnok lesz.
Az olimpia, az olimpia.
Mate Parlov abban az évben született, amikor Papp László először lett olimpiai bajnok. Ezt a két nevet megjegyeztem, meg a Romekét, aki ugyan nem lett olimpiai bajnok, de szabadkai volt, és bokszoló. Éjszakai meccsnézések, Mate Parlov megint győz – ezek szerint mégiscsak volt valami szép Jugoszláviában. Mate Parlov győzelmei mindenképpen ehhez a szépséghez tartoznak.
Papp Laci az teljesen más ügy. Az magyar dolog.
Mennyire, de mennyire magyar!
Egy sportoló, akit a magyar kommunista állami sportvezetés a pályafutásának a befejezésére kényszerít. Egy ember, aki ezt sohasem tudja kiheverni. Egy edző, akinek több olimpiai aranyérmet, ezüstérmet köszönhet az ország és a nemzet – mivel nálunk, a mi nappalinkban is köszönték, így nőttem fel, hogy köszönték, nincs más lehetőségem, a nemzet szót fogom használni.
,,100 évente csak egy ilyen tehetség születik a világon.”
Papp Laci!
Az olimpia, az olimpia.
Miközben a világ Rióra figyel, Clint Eastwood beszólt, hogy „Just F*ing Get Over It”.
A dolog természetesen nem ilyen egyszerű, de jólesett hallani.
Piszkos Harrynek igaza lehet abban, hogy elpicsulásról, puhapöcs generációs helyzetről beszél, de ha csak egy kicsit is így van, akkor még nagyobb bajban vagyunk, mint a favelák egyikébe tévedt szurkoló, aki véletlenül nem hagyta otthon a karóráját.
Egy emberként örülhet a világ, hogy mégis időben felépült Rióban az olimpiai falu, és az olimpiai láng sem esett a vízbe, és a tüntetések miatt megváltoztatott útvonala ellenére csak odaér az ünnepségre, és nem kell senkinek, hogy éppen az olimpia kapcsán jusson eszébe, abban a csodálatosnak látott és álmodott városban, ami az elkövetkező egy hónapban a versenyről, a teljesítményről, a sikerről és a bizakodásról, a győzelemről és a részvételről fog szólni, hogy a vén színésznek igaza van.
Elpicsult világban élünk, amit nem nevezünk a nevén, olyan falak között, amiket szavakból húztunk magunk köré, de úgy, hogy Mekk Elek is megirigyelhetné.
Néhány éve felröppent annak híre (sőt, az építkezések is megkezdődtek), hogy három méter magas fallal veszik körül a riói favelákat: „Emberi jogi szervezetek szerint a célok nem világosak, és a helyi hatóság mindezzel csak azt éri el, hogy a társadalom szegény és gazdag rétegeit tovább szegregálja. Többen párhuzamot vonnak a riói tervek és Izrael között: mint ismeretes, a közel-keleti ország számos emberi jogi tiltakozást figyelmen kívül hagyva betonfallal zárta körül a palesztinok lakta Gázai övezetet. Icaro Moreno, a város építésügyi hatóságának elnöke szerint szó sincs erről, a falakat ökológiai barrier céljából, kizárólag az esőerdők védelmében építik föl.”
Ha a szavak nem utat mutatnak, hanem falat húznak a valóság elé, akkor azon még egy ideig túltehetjük magunkat, előbb-utóbb azonban ránk dől, és sokkal durvább lesz, mint a favelák körülfalazásának ötlete.
Háromméteres betonfalat emelnek idén Rio de Janeiro legalább tizenegy szegénynegyede köré. A fal a favelák terjeszkedését és a várost övező esőerdők pusztulását hivatott megakadályozni.
Rio de Janeiróban több mint 700 favela, azaz nyomornegyed található. Lakói meglehetősen mostoha körülmények között, rettenetes zsúfoltságban élnek. A tömeg és a higiéniás viszonyok hiánya miatt gyakoriak a járványos betegségek, virágzik a bűnözés, az emberélet nem drága. Ugyanakkor az emberség és a szolidaritás is jelen van, a favelák lakói pedig elmondások szerint optimisták, bizakodók és igen vidámak. Mindegyik favela szinte külön világ, amelynek megvannak a saját törvényei, amelyhez az itt élők sokkal inkább tartják magukat, mint az írott szabályokhoz.
A brazíliai kormány összesen mintegy 13 millió eurónak megfelelő összeget különített el a favelák bekerítésére. A tervek szerint tizenegy nyomornegyed köré 3 méter magas betonfalat építenek, hogy megakadályozzák a városrészek további terjeszkedését, és a város környéki igen értékes atlanti-parti esőerdők további pusztulását. A favelák lakossága gombamód szaporodik. A vidéki területekről rengetegen költöznek egy jobb élet reményében bízva Rióba – és tűnnek el valamelyik nyomornegyedben. A terjeszkedés eredményeként a város körül 200 hektárnyi erdő pusztult ki az utóbbi három évben, amelyet a hatóságok egyértelműen a favelák számlájára írnak. A projektet a következő évben további 40 favelára is kiterjesztik.
A munkálatok megkezdődtek.
Emberi jogi szervezetek szerint a célok nem világosak, és a helyi hatóság mindezzel csak azt éri el, hogy a társadalom szegény és gazdag rétegeit tovább szegregálja. Többen párhuzamot vonnak a riói tervek és Izrael között: mint ismeretes, a közel-keleti ország számos emberi jogi tiltakozást figyelmen kívül hagyva betonfallal zárta körül a palesztinok lakta Gázai övezetet. Icaro Moreno, a város építésügyi hatóságának elnöke szerint szó sincs erről, a falakat ökológiai barrier céljából, kizárólag az esőerdők védelmében építik föl.
Életkép.
Hogy a tervezett betonkerítéseknek helyet biztosítsanak, le kell bontani a negyedek peremén lévő viskókat, a tervek szerint 600 kalyibát. A kormány az érintetteknek új otthonokat biztosít.
Egy helyi lakos, Maria de Graca Martins da Silva szerint, akinek szintén lebontják jelenlegi lakását, a favelákban lakók többsége nem érzi úgy, hogy a fal elválasztaná őket a város többi részétől, ugyanis őket a szegénység már eleve elszigeteli.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
