Nem hűtőmágnesen, noha az sem volna rossz. Ahányszor kinyitjuk a hűtőt, hogy tejet öntsünk a kávéba, annyiszor gondolunk Jézusra. Nincs jelentősége, vagy csak annyi, mint a világ különböző városaiból összegyűlt többi hűtőmágnesnek. Nem emlékszem, hogy Rómában árultak volna olyan hűtőmágnest, amelyen Jézus látható a feszületen. Talán ott lehetne akkor a szoptató anyafarkas mellett. Nosztalgikus elrévedés, miközben a tej a konyha pultjára csöppen. Róma, az örök város. Anita Ekberg, Szent Péter láncai, narancsszínű koktél a Viktor Emánuel emlékművére néző kávézók egyikének a teraszán, a Piazza Navona ovális alakja, az ehetetlen pizzaszelet a Vatikánban. Ezek között az emlékfoszlányok között lehetne Jézus, ha hűtőmágnesen lenne.
De ez a Jézus, akiről itt szó van, nem hűtőre szerelt apró giccs, hanem egy méretesebb feszületen ábrázolt, akinek a hátára, pontosabban az őt tartó feszület hátuljára mágnest szereltek, hogy gyorsan le lehessen kapni a falról, és be lehessen suvasztani a fiókba.
Nem tudom megérteni, minek ez a Megváltó körüli vircsaft. Miért nem szerelik le, és helyezik el egy sötét folyosói zugban, ahol senki nem közlekedik, legfeljebb a tűzvédelmi referensek ötévente egyszer? Az inkább volna megoldás. Ha már nem távolították el időben.
Csak azért, mert felénk még tanulni kell a demokráciát, nem árt tisztázni, hogy ez a vallási jelkép a potsdami Landtagban látható, ha igaz a hír, akkor a Kereszténydemokrata Unió frakciótermében, ahol jelenléte igencsak zavarja a látogatókat. Ezért a pápa által is megáldott feszületet mágnesekkel szerelték fel, hogy amikor jönnek a látogatók, akkor a portás vagy a frakcióvezető (erre azért még jó volna választ kapni) egy hirtelen mozdulattal besuvasztja a fiókba a zavaró tényezőt.
A dolgok állása szerint talán nem ártana végiggondolni a helyzetet, és a brandenburgi tartomány parlamentjének visitor kapujánál árulni lehetne a mágneses feszületet mint apró emléktárgyat egy letűnt korból. A berlini faldarabkák mintájára, csak mivel itt az ötlet része a mágnes, adja magát a megoldás: hűtőmágnes feszület, Jézus kicsit görcsbe ránduló lábfeje alatt a felirat: Frohe Weihnachten, vagy csak annyi, hogy: Glückliche Feiertage!
A parlament falán egyébként ne legyen feszület. De ha már van, akkor ne szedjék le onnan. De ha már leszedik, akkor ne a látogatók döntsenek erről. De ha már a látogatók döntenek erről, akkor a párt, amelyhez a terem és a feszület tartozik, ne csináljon Krisztusból mágneses bohócot.
Különben sem fontos és erős annyira a kereszténység, hogy bármekkora hűhót érdemes legyen csapni körülötte. Állítólag már vége van az inkvizíciónak, és a hírhedt, most felszámolásra kerülő börtönben sem a katolikusok kínoztak. Noha a módszerek hasonlítanak. Ebből azért lehet következtetni.
Meg kell kérdezni a pápát, mit gondol arról, hogy az általa megáldott feszület a fiókba repül, ha jönnek a látogatók. A választ előre lehet sejteni, ezért aztán még kevésbé világos, miért zavaró az a feszület a falon. Vagy éppen azért, mert a válasz sejthető: béleljétek ki a fiókot.
Több mint tíz éve jelent meg Spiró György regénye, a Fogság. Hetek óta áll az asztalon, újraolvasásra várva. De ezt nem lehet apró lépésekben, meg-megszakítva napi teendőkkel, hiszen letehetetlen, még annak is, aki sem a kort, sem a műfajt nem érzi magához közel – talán akadnak ilyen olvasók.
Szerencsére elég csak olvasni, az okosságot el lehet hagyni – a Fogságról szóló kritikák mindent bejártak a regényhez kapcsolódva, segítve és felvilágosítva az író szándékai felől. Az író szándékai felől a legjobb, ha maga az író beszél, nem okvetlenül egyik műve kapcsán, hanem annak kapcsán, hogy miről mit gondol. Ilyen szempontból az, hogy tíz évvel ezelőtt Spiró György mit gondolt, számtalan esetben fontosabb… sok minden másnál.
Talán éppen ezért hever az asztalon a könyv, a Fogság, ami egy magyar író regénye. Ennyiben határozta meg identitását Spiró a regény megjelenését követően egy beszélgetésben – magyar író. Feleslegesnek tartom a dolog taglalását, egyenesen émelygek a lehetőségtől.
Ennek a nyárnak ez a legmeghatározóbb élménye, az émelygés attól a sok durva, esztelen, mértéktelen és undorító dologtól, ami körülvesz, amihez minden könnyed regény hónapok óta kevés, amit Chesterton már meg sem tud szólítani, se csütörtökön, se vasárnap, amiből a még fellelhető skandináv krimik sem tudnak kirántani, ami miatt még azt is hajlandó vagyok átgondolni, hogy talán tényleg nem létezik Közép-Európa, pedig ezt az identitást a magaménak éreztem, menedéknek.
Úgy tűnik azonban, nincs menedék, csak a senki földje van, ütközőzóna, manapság feltorlódó menekültek – ahogyan Spiró definiálta ezt a területet, Kelet-Európát, ahol lakunk: „…soha nem osztottam a sokak által hirdetett Közép-Európa-koncepciót. Kelet-Európa a németek és az oroszok, illetve a németek és az iszlám között egybefüggő terület, Európa perifériája, ütközőzóna, olykor senki földje.”
Valahogy így került az asztalra a Fogság. Jó helyen van ott, néha megfogom, kinyitom, arrébb teszem. Néhány más könyv társaságában hever a barna testű asztalon, egyiket sem olvastam még újra, inkább csak nézegetem, lapozgatom, mintha reménykedni lehetne abban, hogy a gondolatok, amik elárasztanak, az émelygés, ami feltör, elmúlhat. Holott egyre csak erősödni fog. Az olvasás késleltetése ennek (az émelygés elmúlásának) reménye.
Abban sem vagyok biztos, hogy nagyon ragaszkodnék a reményhez, csak hát, miként arra a Fogság hőse rácsodálkozott, levegőért kapkodva, még mindig élni akar. Itt most nem a fizikai léthez való abszolút ragaszkodásra gondolva említettem a reményt, amihez ragaszkodnék, noha úgy teszek, mintha nem, hanem a bennünket körülvevő, ölelő valóság kapcsán. Amit ennyire lehangolónak, émelyítőnek, kétségbeejtőnek évtizedekkel ezelőtt érezhettünk, amikor minden épeszű ember, aki járt-kelt az utcákon, pontosan tudta, hogy a bajoknak csak a kezdete, ha eltűnik a szlovén vécépapír a boltok polcairól. Meg a papír zsebkendő. Többet jelentett ez annál, mintsem hogy nem lesz mibe fújni a sírástól taknyos orrunkat. És valóban.
Ahhoz képest most némileg jobban állunk, amennyiben jobban állunk. Nem állítanék ilyent. Noha mifelénk a parlament faláról nem szedik le a feszületet, hogy mágnest tegyenek Jézus fenekére. Mert mifelénk nincs feszület a parlamentben. Ez egy ilyen rendes és tisztességes ország, nekünk nincs hova fejlődni, mi már eljutottunk oda, ahova mások igyekeznek ezzel a mágneses feszülettel. És nincs ebben semmi cinizmus, mélyen meg vagyok győződve arról, hogy nincs szükség Jézusra a parlamentben.
De ha már ott van, ne vegyék le. Vagy ha leveszik, mert sértő a jelenléte, akkor száműzzék egy sötét folyosóra. De ne tegyenek mágnest a feszületre, hogy bármikor lekapható legyen a falról.
És nem csak azért, mert innentől kezdve el kell tudni dönteni, mikor kell levenni, kit és mennyire zavar. Mert mi van akkor, ha vannak olyanok, akiket csak egy kicsit zavar, de nem annyira, hogy elviseljék az eltávolítását. Mondjuk nosztalgiát éreznek, öreganyjuk szobája jut eszükbe, ilyesmi. És mi van azokkal, akik pedig ragaszkodnának hozzá? Menjenek templomba, ha mernek.
Egyébként is túl sok lett mostanában a gyertya, a feszület és ez a lelki-vallási nekibuzdulás, a vágóképeken a virágok tengerében üresen bámuló gipszangyal.
Úgy tűnik, a válaszok egyre távolabb kerülnek, már ha egyáltalán megfogalmazódtak a hozzájuk tartozó kérdések. Annyi biztos, hogy a magyar irodalmat olvasóknak nagy szerencséjük van, mert újraolvashatják a Fogságot. Vagy először vehetik kézbe. Akárhogyan is van, mindenképpen jól van.
Ami ennél kicsit aggasztóbb: meddig létezhetnek olyan szögletek a világban, ahol azok lehetnek, akiknek ennyi elegendő, akik számára a jelképek mást jelentenek, nem csak hitet vagy vallásosságot, nem csak könyörületet és felebaráti szeretetet, hogy a többi maszlagról ne is ejtsünk szót, és nem is sértő, már-már erőszakos jelenlétet a parlament falán, hanem a lét misztériumát, az arra való örömteli rácsodálkozást.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
