Mária Teréziának volt titkos tanácsosa. Mi most egy-kettőről ejtünk szót. Minden bizonnyal több is volt, de ha ismernénk mindőjüket, ha beszélnénk mindahányukról, nem volnának titkosak.
Márpedig a titkosság a tanácsos szempontjából nagyon fontos volt. Az udvari bennfentesek életveszélyes figurák, akik pedig azok akarnak lenni, még annál inkább. Ezért a tanácsosok legalább kétszeres szorításban élnek, ha nem jól dolgoznak, nem méltók a megbízatásra, ha jól dolgoznak, irigyeik lábát meg sem lehet számolni – előbb-utóbb valamelyiknek sikerül a gáncsoskodás.
Bonyolult tevékenység, nem csoda, ha szükség van egy csendes padra, ahová el lehet menekülnie a titkos tanácsosnak, hogy megfáradt, keserű, szerencsés esetben realista, az emberi természetet jól ismerő lelkét bámészkodással, merengéssel feltöltse.
Vannak más megoldások.
Elég csak Dumas-ra (aki egyébként nem titkos tanácsos volt, az ő természetével ez nehéz is lett volna) vagy inkább a regényeire gondolnunk, és máris még inkább tisztába kerülünk azzal, micsoda veszélyeket rejteget kisebb, nagyobb uralkodók (hercegtől a királyig) tanácsosának, ezzel együtt pedig valamely eszme elkötelezett hívének lenni, megérinteni a világot, és nem önmaguk, hanem a haladás, a jobbító szándék mellett dönteni, számítva arra, hogy a jó cselekedet magában hordozza jutalmát.
(Ezt sem a lelki szegények találták ki a maguk lelkiismeretének és sikeres gáncsoskodásuk elhárított emberi akadályának – udvari, kancelláriai tanácsos, gárdista, főhivatalnok, zeneszerző stb. – megnyugtatására, viszont annak ellenére, hogy a Bibliát sosem forgatták, egynémely, az egyházhoz közvetlenül vagy közvetetten tartozó magas rangú embernek ilyen és ehhez hasonló kvázi-krisztusi mondatait jól tudták forgatni – szemükkel együtt.)
A zolai mondat egyébként úgy hangzik, hogy a cselekvés hordozza magában jutalmát.
Ennek bővebb megvilágításához Márai Sándor olvasása javasolt, de ha erre nem jut időnk, elég a Szerb Antaltól megjegyzett bonmot: minden jótett elveszi méltó büntetését.
Nem csoda tehát, hogy a magára valamit is adó magyar királynő, Mária Terézia, akit ugyan nem szántak uralkodónak, de a jóisten ettől függetlenül vagy éppen ezért kellő ésszel áldotta meg, titkos tanácsosokat tartott. Józan eszű asszony volt, pontosan tudta, hogy akinek az ő tevékenységéhez (uralkodás) köze van, annak bizony számos irigye akad, még akkor is, ha ő, a királynő, sohasem vagy csak kétévente, esetleg minden február 29-én kéri ki a véleményét.
Ezért aztán titkosként tartotta a tanácsosok egy részét, ami a társadalmi érintkezések világában nesze semmi, fogd meg jól, és legfeljebb annyi haszna lehetett egy-egy valóbani titkos tanácsosnak, hogy rajta kívül (a bizonytalansági faktor) még másokat is gáncsoltak. Biztos, ami biztos alapon. És mivel magyarokról beszélünk, nem másokról, nem szükséges különösebb képzelőerő ahhoz, hogy magunk előtt lássuk a kort és benne az embereket.
Mária Teréziát ilyen szempontból nem érheti bírálat, becsülettel járt el, támaszkodva a józan eszére, de meghallgatva a tanácsokat. A titkosakat, a rossz akaratúakat és a naivakat is. És hagyta, hogy mindenki azt higgye, az ő befolyása, az ő tanácsa a legfontosabb. Ez adott neki némi, szusszanásnyi uralkodói szünetet.
A titkos tanácsosok vonatkozásában a ráhagyás elve nem működött, mert mindazok, akiknek a tanácsában önnön pecsenyéjük zsírja sárgul, ellenséget látnak mindenkiben, különösen azokban, akiknek tevékenységében nem biztosak. És hát, aki titkos, annak a tevékenységében mégsem lehet biztosnak lenni, nem marad más hátra, mint biztos, ami biztos elv alapján kitaposni a belét.
Ha erről nézzük, akkor Mária Terézia királynő semmi jót nem tett, felmerülhet, hogy mégsem becsülettel járt el, aber huncut módon, mert mégis csak magyarokról van szó, akik nem osztrákok. Még ha meg is mentették számára a trónt.
Ilyesmik vannak.
Így volt ez Franciaországban, nem volt ez másként Bécsben sem, nem lehetett tehát másként a magyarok hazájában sem, ahol a királynő titkos tanácsosának padja áll, és őrzi az egykori tanácsos titkait.
(Emlékszem, amikor néhány hónappal ezelőtt egy ünnepi beszédben azt hallottuk, hogy Mária Terézia magyar császárnő, többen felszisszentek, egy kigombolt gallérú, középkorú férfi pedig ki is mondta: má’ bocsánat, de magyar királynő.)
A Pragmatica Sanctiónál biztos besütött a tanterembe a nap, és elbódította a későbbi ünnepi beszélőt, az meg, hogy Pozsonyban koronázták magyar királynővé Mária Teréziát, valahogy kimaradt.
(Mint ahogy most itt ki fog maradni, hogy cseh királynő is volt, mert annyifelé mégse ágazzon egy pad meg a titkos tanácsos története.)
Mégsem maradhat ki azonban az osztrák örökösödési háború említése, már csak a magyarok vitézsége miatt sem, de az oly megható mondatok miatt sem, amiket fejből tudunk (hiszen Mária Terézia a magyaroknak nem kevesebbet köszönhet…): „Mindenkitől elhagyatva, egyedül a magyarok hűségéhez és régóta ismert áldozatkészségéhez folyamodunk. Személyünk, gyermekeink, koronánk és a birodalom végső veszedelmében kérjük a rendek haladéktalan segítségét.”
És a magyar rendek jöttek, majd Münchenig mentek, és megmentették, életük és vérük felajánlásával, a hazát. Vagy mit. Azt hiszem, a hazát.
Mert rendben van teljesen ez a Mária Terézia, akinek a titkos tanácsosa ott pihen a padján, a történelmi magyar naplementében.
De nem kapkodhatunk, mert ahogyan a haza fogalma sem egyszerű, úgy az osztrák örökösödési háború sem volt az, a Habsburg-örökségre ácsingózó bajorokkal, a franciásan hezitáló franciákkal meg a töprengőn habozó szászokkal, hogy a spanyolokra már rá se térjünk.
Még szerencse, hogy a magyarokban van ez a virtus nevű tulajdonság, amit kicsit szerényebben hőstettnek is nevezhetnénk, mert ez mentette meg Mária Terézia számára a trónt. Ahogyan évtizedekkel később fogalmazott az (annyira már nem kedvelt) magyar nemzetről: „Neki köszönhetem helyemet elődeim trónján; harmincéves uralkodásom alatt a legnagyobb odaadást tanúsította irányomban, és hatékonyan támogatott céljaim megvalósításában.”
Mádéfalvára, a betelepítésekre, a jobbágylázadásokra vagy éppenséggel Lengyelország felosztására nem tért ki, de az ilyesmi a politikában nem is szokás. Ezzel foglalkozzon a történelem.
Nekünk itt a szemünk előtt a pad.
Ez van olyan komoly dolog, mint nagyobb mennyiségű pálinka fogyasztása éhgyomorra, amire pacalt vagy ragacsos körömpaprikást nyomunk rá fehér kenyérrel.
Arra kell jutnunk, hogy a saját lelki egészségére valamit is adó ember számára ez lehet az egyedüli komoly dolog. A fizikai egészség amúgy is mulandó, valahogy majdcsak lesz, mielőtt meghalunk, viszont az, hogy addig lelki békében – egészségben éljünk, nem kicsinység.
Ezért aztán iszunk, és pacalt eszünk fehér kenyérrel, ragacsos körömpörköltet, de olyant, amilyenben a vöröshagymás, apróra kockázott szalonnácskát pirították.
Aki pedig nem ezt teszi, az ezer évig fog élni – az sem rossz, de nincs annyi szó, könyv, film és zene, ami kitöltené azt a sok fizikai egészségben eltelt évet.
A Mária Teréziáról keringő rossz ízű történetek, pletykák sokaságát meghagyjuk azon könyvek lapjai között, ahol ezek eredetükkel együtt fellelhetőek, jó és rossz ügyet szolgálva.
A pad, ami itt áll a szemünk előtt, Mária Terézia egyik titkos tanácsosáé, valamelyik Festeticsé, és az ő parkjában található, amit Kosztolányi Dezső születése évében kezdett alakítani egy angol, hogy négyévnyi munkát követően egy nagyszerű park legyen ott. Padokkal.
A keszthelyi kastélypark egyike a nemzetközi viszonylatban is jelentőséggel bíró parkoknak, nagy szerencse, hogy helyreállították. Bár nem tudom… Lehet, az lett volna az igazán tanulságos, ha úgy hagyják, a kommunista rezsim felújításaival, aminek eredményeképpen 1986-ban végül közúttal is kettészelték. (Régebben talán négybe vágták volna, de a kommunizmusban az már nem volt divat. Meg egy épület-park nem is ember, annak nem fáj.)
Ha a kulturális turizmusban kevéssé tájékozott olvasó módjára, a matematikában pedig teljesen járatlan számolgató módjára üldögélek a padon, akkor sem tudok mást gondolni, mint azt, hogy a többmilliárdos felújítást megérdemelte a család és a kastély, a város és a park meg a régi-régi pad, amin a titkos tanácsos üldögélt, hogy el tudja dönteni a magyar naplementében: érdemes volt-e kórházat létesíteni, mezőgazdasági főiskolát, pláne könyvtárat alapítani és irodalmi összejövetelt szervezni.
Berzsenyi Dánielre gondolok, akire egyébként szoktam gondolni, finom bibliapapírra nyomtatott kötetét a kezemben forgatni (csodálatos kötet, áldja az ég a szerkesztőt, aki a költemények betűrendes és kezdő sorokat tartalmazó mutatóját is elkészítette, pontosan az ilyen kapkodó, összevissza lapozgató, hangulata szerinti versolvasónak).
Berzsenyi Dániel. Szerencsétlen, marcona, tollászkodásra, hazudozásokra és tetszeskedésre alkalmatlan ember, ilyen szempontból is tehát igen tanulságos költő. Ha rá gondolok, akkor eszembe jut az is, hogy a Festeticsek összejöveteleit miképpen is nevezte. Éppen ő.
Ebből is látszik, ebből a kis magyar Weimarból, hogy mennyire igyekezhetett Berzsenyi. És ez bizony nagy dolog.
Fölteszem, azért igyekezett, mert igazán, a szó legszebb és legnemesebb értelmében elbűvölte mindaz, amit látott, aminek részese lehetett.
És ez csodálatos.
Lehajtom a fejem a titkos tanácsos Festeticsek előtt.
Hagyom, hogy süssön rám a nap, és a szebb emberiségre gondolok, ahogyan arról Berzsenyi írt Himnusz Keszthely isteneihez című versében.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
