Hiszek

Van ez a tüskés bokor. Nevenincs tüskés bokor, bogyói narancssárgák. Van olyan változata is, amelyiknek a bogyói csibesárgák. A termés színétől független, hogy tüskéi mennyire szúrnak. És ugyanígy eldönthetetlen a vásárlás pillanatában, hogy fává metszhető lesz-e, vagy ágas bokor marad-e minden kertészeti szaktudás ellenére.

Ilyen ez a tüskés bokor. Rejtelmes. Nekem olyan van, amelyik fává alakítható, narancsszínűek a bogyói, tüskéi szúrnak, de csak pár napig fájdalmas. A szüleimnek olyan van, amelyiknek a bogyói szintén narancsszínűek, de ágas-bogas, rettenetes kinézete van, minden metszéstudomány ellenére terpeszkedik, nyúlik, kúszik, hajladozik, és ágai nem vastagodnak faágakká. Szúrása hetekig fáj. A Dragi apukája olyant ültetett a ház elé, aminek a bogyói napsárgák, mondhatjuk azt is, hogy csibesárgák, fává alakult az évek folyamán, és nem tudom, mennyire szúr. A Partizán bázisok nevet viselő utcában, amit ma már biztosan másképpen neveznek (egyáltalán nem biztos), az egyetlen megmaradt hereföld mellett lévő ház elején lévő bokorral is küzd a gazdája – szoktam látni –, mindhiába, abból sosem lesz fa. Röhögök a markomba, mert látom, hogy azt szeretné. Bogyói narancsszínűek. Azt hiszem, szúrásai sokáig fájhatnak, legalábbis a gazda metszés közbeni heves mozdulatai erre utalnak.

Fagyalbokrom is van, a nagyanyám ültette. Ezt a tüskéset én ültettem a fagyos novemberi földbe, abban reménykedtem, hogy bokor lesz. Többek között ezért is röhögök a markomba, mert látom ám, hogy senki nem azt kapja (legalábbis a szúrós bokor ügyében), amit szeretne.

Az én tüskés bokrom azért lett fa, mert amikor még torzonborz bokor volt, igaz, hogy otthont adott egy feketerigó-családnak, amit én irodalmi szempontból is fontosnak tartok, de durva és vastag ágával benyomult a nagyanyám fürdőszobájának a csatornája alá, és az esővizet a fal szigetelése (energiát kívánunk megtakarítani sztiroportáblákkal) mögé vezette.

Amikor én ezzel a ténnyel szembesültem, mert nemcsak néztem, hanem láttam is a falat, akkor az már olyan zöld volt, mint egy lime. Azóta kiszáradt, és visszanyerte barack árnyalatát. A bavalit egy csoda, ha ezt még soha nem mondtam volna, most megteszem. A természet hiányának csodája. Viszont hasznos. Élettelen és hasznos. Furcsa dolgokat találnak ki az emberek a lakhelyük számára, saját maguk számára.

Elkezdtem tehát figyelni a bokrot, ami elrejtette a tekintetem elől mindazt, amit nem akartam látni, és észrevettem a csatorna alá nyomuló vastag ágat. Az elkövetkező hónapokra nem térek ki, a bádogos az utolsó nagy mesterek egyike, személyét több alkalommal mély tisztelettel megírtam, most csak annyit említek, hogy az édesapja készítette a bádogot a csantavéri templomhoz, nem is ázott be. Remélhetőleg a nagyanyám fürdőszobája is száraz marad, annál is inkább, mert felülről eddig sem ázott be, hiszen a tetőn a bádogrészeket huszonöt évvel ezelőtt is Gubena úr készítette, a bokrot pedig kinyírtam.

Módszeresen, mindennap beljebb és beljebb hatolva a szúrós ágak között, metszőollómmal akár egy machetével dolgoztam, erre használtam a tavalyi szabadságom napjait, vagyis június 30-ával bezárólag tíz napot (plusz a hétvége). Rettenetes munka volt, de a végén ott állt előttem egy megcsupaszított, lemeztelenített, fává alázott bokor, amelynek ágai, akárha egy japán festményről kerültek volna udvaromba, tekergőek, egymásba fonódóak voltak, pontosan, akár egy bonszai.

El is merengtem ezen, hogy akaratom ellenére, a távol-keleti kultúrához ugyanis annyi közöm és vonzódásom van, amennyit Weöres Sándor és Kosztolányi Dezső adott nekem, egy bonszaifát neveltem. Azzal, hogy nem engedtem a nagyanyámnak és Annuskának megmetszeni, közel húsz év alatt a szúrós ágak rejtekében furcsán egymásba fonódó, erős ágak növekedtek.

Mert persze hogy megmetszette a nagyanyám a bokromat. Majd éppen azt nem csinálta volna meg, amikor mindent a maga kedve szerint csinált. De mivel az évek múlásával veszekedéseink a kertünk növényei vonatkozásában egyre erőteljesebbek lettek, ami annyit jelent csupán, hogy a nagyanyám kezdett öregedni, ami nyolcvanon túl már előfordul az emberrel, úgy tett, mintha rám hagyta volna. Mondjuk a tujákat tényleg nem bántotta. Viszont a tüskés bokromat (Annuska titkos segédletével) minden ősszel és tavasszal megnyirbálták úgy, hogy lehetőleg ne vegyem észre. Ezért aztán a tüskés bokor, belenyugodva furcsa sorsába, úgy nőtt, ahogy tudott. És mivel alapjában nem is bokor a természete, hanem fa, vastagodó ágai a metszések nyomán irányt változtattak, csavarodtak, tekeregtek a szúrós ágak rejtekében.

Most egy igazi bonszaifa áll a kertben a valamikori tüskés bokor helyén, olyan, akár egy bohókás fiatal ember, akinek megbillent a kalapja (pálinka). Ugyanis azon az oldalon, ahol a fekete rigók fészke van, nem nyírtam le az ágakat, hogy ne kelljen bántanom a bokrot. Egyébként megvártam, amíg a három fiók kirepül, akkor láttam munkához, tehát a tavalyi szabadságomból mégsem tíz, hanem csak nyolc napot használtam a metszésre, kettőt a rigófiókákra és szüleikre, amint etetik azokat.

Lehet, hogy azt kellene mondanom, hogy etetik őket, de nem vagyok rá képes. A magyar nyelvnek a szabályai nem változhatnak úgy, ahogyan a társadalom (vagy mi) azt elvárja. Az én kutyámnak, akármilyen okos, mégis csak pofája lesz, és nem arca, ha pedig elpusztul, akkor az fog lenni, hogy elpusztult. A csirkék pedig, ha kiszíjja a vérüket a menyét, megdöglenek. Sajnos ez van. De ez legalább pontosan van. Húsz csirke volt.

A rigófiókák kirepültek, egyikük a járdán végezte, megdöglött. Rettenetesen sajnáltam. Élettelen testét újságpapírba fogtam kerti kesztyűs kezemmel, és úgy dobtam a kukába, mégis érezni véltem apró csontjait, meztelen bőrét, rózsaszín szárnyacskája mintha belemozdult volna a tenyerembe.

Viszont végre nekiláthattam a bokornak. Gubena úr néhány nap múlva a tetőnek látott neki, csodás hetek voltak, már kevesen vannak, akikkel a régi Kertvárosról, a Pacsirta-telepről, a rétről beszélgetni lehet, akinek még vannak emlékei.

A bokor friss hajtásait azóta is mindig lemetszem, engem ne baszogasson még egyszer, akármilyen szép volt, egyszer elég volt. Nem is a metszés, a hüvelyk- és mutatóujjamban meg a karomban és a vállamban erősödő izomláz, a rengeteg vérvörös szúrás és karcolás, mert a hosszú ujjú kockás ingen ugyanúgy áthatoltak a tüskék, mint a kerti kesztyűn, nem is a gumicsizma (néha esett, bár meleg volt) okozta bőrgomba a talpamon, nem is a folyamatos szédülés (tériszonnyal a bokor tetejéhez férkőzve, fújtatva dolgozni), nem is a kék-zöld foltok a lábamon, mivel a szédülést ellensúlyozandó, eszeveszetten tapadtam a fémlétrához, hanem a lemetszett ágak elszállítása.

Az udvarban heggyé magasodtak a szúrós ágak, amelyekhez nem lehetett hozzáérni, olyan alattomos módon voltak képesek megszúrni. Összekötözni ezért szinte lehetetlen volt, fekete műanyag zsákba tuszkolni pedig kétszeresen, mert amellett, hogy szúrtak, szétcincálták a zsákot is, beleakadtak, hasították.

Ezért amint hajtani kezd valamelyik ágacska, azonnal fogom a metszőollót, és nyissz, már viszem is a kukába az aprócska ágat. Csak azt nem tudom: lehet-e így tervezni a mindennapokat? Folyamatos ügyeletet tartani a tüskés bokor felett? Ezen még el kell gondolkodnom. Igaz, a múltkoriban a Kormányinfón az M1-en Lázár János azt mondta, a politika olyan, hogy minden győzelem után újabb csata kezdődik. Lehet, hogy ez a tüskés bokrokkal meg a fákkal és a paréval is így van?

Erre azért szeretnék rájönni. Én ugyanis sohasem kertészkedtem, ezzel az anyám és a nagyanyám foglalkozott, és természetesen apám, de erről nem nyilatkozom, mert amíg a családban a női ízléshez a franciakertek állnak közelebb, a férfiak a festői rendetlenséget, kúszó iszalagot, minden fára fölengedett hajnalicskát az angolkert filozófiájával magyarázzák. Én a magam részéről mindenben az angolok pártján állok, ez nálam nem gender-, hanem ízlés- és elvi kérdés.

Ez nagyon korán eldőlt, méghozzá Molnár Mária Szobalány voltam Londonban című, a Forum Könyvkiadónál 1978-ban megjelent könyve által, amit én 1980 táján olvastam, harmadikos-negyedikes elemistaként, amikor el kellett dönteni, melyik idegen nyelvet választja (a gyerek).

A kötetről mosolygó nő, a vidám fedőlap a sok bejárati ajtóval, megannyi titok és elevenség. Biztos vagyok abban, hogy ebből nőtt ki a rajongásom, ezért magoltam olyan szorgalmasan a rendhagyó igéket, olvastam angolul Jane Austint, röhögtem és röhögöm (most már online) végig a Monty Pythont, és várom izgalommal újra és újra a Kisvárosi gyilkosságokat, hogy látva láthassam azokat a kerteket, házakat, pubokat. Az angol krimi iránti odaadó és múlhatatlan odaadásom külön fejezet.

És mindezek miatt nem fogok most már elmenni Londonba.

John Cleese mára megelőzte a fejemben Molnár Máriát. Ez is azt mutatja, hogy a művészetben nincs lehetetlen, és a befogadók közt nincs reménytelen. A befogadó kifejezés alatt kizárólag a művészi élményt befogadó nézőt/olvasót értve.

A tüskés bokor éli a maga bonszaifaéletét, úgy látom, tetszik neki a fény, a levegő, a derű. Tetvek támadtak rá, de apám jött és permetezett. Mindig adódnak nehézségek.

A minap a nagyanyámnál tartott könyvek között kotorásztam, nem is emlékeztem rá, hogy Sík Sándor-verseskötetünk is van. Az Élet kiadása (Kiadta: Az „Élet” Irodalmi és Nyomda Részvénytárs. Budapest, 1916), amely kiadványait az „Élet” íróiból alakult szerkesztőbizottság szerkeszti. Amint az a belsőkön olvasható.

Elolvastam néhány Sík Sándor-verset és -fordítást.

Emellett rátaláltam egy 1983-ban megjelentetett Ellery Queen-krimire.

És a HISZEK Ima- és énekfüzetre, amiben az áll, hogy: Lovas Ildikó III.c IV. c. hittanos.

Az én írásommal van írva, tehát én írtam. A hibával együtt. Töltőtollal.

Ezek szerint tényleg nemcsak kitaláltam emlékem, hanem valóban büszkeség volt, és jó érzés hittanosnak lenni. Különben miért írtam volna le? Különben elegendő lett volna a nevem. De ez, hogy hittanos vagyok, az identitásom része volt.

Átlapozom. Most már értem, miért és honnan tudom fejből azt, mikor és mit fog mondani a pap a misén, és nekünk mit kell válaszolnunk.

Nem akarom tudni, van-e ilyen HISZEK Ima- és énekfüzetük a mai hittanosoknak, viszont ebben az 1973-ban kiadott bordó könyvecskében a következő áll, amit ajánlok az illetések figyelmébe. Amennyiben vannak a Jóisten alatt. Ha nincsenek, akkor így jártunk.

Tehát:

Kiadja a Szűz Mária nevéről elnevezett Római katolikus plébániahivatal, Novi Sad, Katolička porta 3. / Kiadásért felel: msgr. Csipak Ferenc, apostoli protonotárius, Novi Sad, Katolička porta 3. / Összeállította Huzsvár László újvidéki plébános, a Hitélet szerkesztője. / Készült a FORUM Lap- és Könyvkiadó Vállalat nyomdájában, Novi Sad, Vojvode Mišića broj 1.

A „Hiszek” imafüzet első kiadása 1962-ben jelent meg. A mostani a harmadik kiadás, bővített.

A Tartományi Művelődésügyi Titkárság 412-216/73 számú véleményezéssel adómentesítette a kiadványt.

És nem tudom, hogy ordítsak-e, sírjak, vagy legyek büszke. Hogy a nagyanyám megőrizte, hogy Huzsvár László későbbi nagybecskereki megyés püspök összeállította, hogy Csipak Ferenc felelt érte, hogy a kommunisták megengedték, hogy a Forum kiadja, és ráadásul adómentesítsék, ahogyan azt Huzsvár Lászlóék ilyen gyönyörű magyarsággal ezt leírták a kiadványba.

Ordítok, sírok és büszke vagyok.

*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)