„Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm.”
Lázár Ervin: Dömdö-dömdö-dömdödöm
Úgy tetszhet, mind nehezebb és nehezebb feladat lesz gyerekkönyvről írni értékelő jellegű szöveget. Hiszen eljutottunk odáig, hogy már szinte kész panelek, unalomig ismert érvek, kifejezések és terminusok állnak rendelkezésünkre, ezek mantraként hatva kiüresednek. Olybá tűnhet, mintha nem találnánk igazán fogást a szövegeken, megtorpan a kritika nyelve, de ezt a jelenséget nem csupán az új, frissítő hatású teoretikus irányzatok és irányok hiánya, hanem bizony a szövegek sematizmusa is generálja. Mindenki megkapja a saját címkéjét, beárazza a piac és a szakma, majd elégedetten hátradőlhet az összes szereplő. Megemlítjük, hogy a könyv kétfedelű, kihez szól, kihez nem, hogy a lázári vagy weöresi hagyományt viszi-e tovább vagy sem, hogy a szókincse, humora, figurái milyenek, hogy miféle pedagógiai haszna van, mennyire didaktikus és így tovább. Ez a kiszámíthatóság és mechanikussá válás kissé mintha megkérdőjelezné a gyerekirodalom-kritika létjogosultságát, és önmagát számolná fel ezzel. A rossz könyvekről alig születik kritika, a jó könyveket pedig kevés kivételtől eltekintve – érthető módon – tömjénezi a szakma és az egyre nagyobb teret kapó online értékelőplatformok felhasználói, és ilyenkor legfeljebb a háttérben fanyalognak néhányan. Az olyan kiadók, mint a Csimota, kínosan ügyelnek a szövegek professzionális gondozására, a tökéletesen harmonizáló illusztrátor-író/költő páros megtalálására. Ez a konstans igyekezet erőteljesen bizonyos pályára irányítja a könyveket, noha szabálytalanságra is szükség van néha. Ez a szabálytalanság tör magának utat Kollár Árpád második gyerekkönyvének történetében és poétikai jegyeiben egyaránt. Úgy hagyja figyelmen kívül a trendeket, hogy közben akaratlanul egy nagyon erős hagyományvonalat visz tovább mind tematikusan, mind műfajilag. De ezen könyv esetében is nehéz kilépni a megszokott kötelező körökből, főleg a Milyen madár sikere után. Lapis Józsefnek a Kortársban megjelent kritikája1 az első értelmező szöveg, de ő is főleg a szövegközi kapcsolatok feltérképezésében és kapcsolódási pontok (talán túlságosan hangsúlyos) felfejtése által teremti meg a szöveg kontextusát. Lapis úgy vélekedik, hogy „A könyv, ahogyan haladunk benne előre, ahogyan egyre inkább belakjuk sajátos világát, maga is egyre jobb lesz.”, ezen felül kiemeli a Tárkony és a bátorságcsavar című fejezetet is, amelyet a magam részéről talán a legkevésbé sikerült szövegnek tartok. Úgy vélem, a regény első három, valamint utolsó két szövege működik legjobban.
Igaz, hatalmas a csábítás, hiszen Kollár Árpád meseregénye tudatosan vagy tudattalanul igen erősen illeszkedik egy jellegzetes szöveghagyományba, ugyanis rendkívüli intenzitással ragadja meg azt a világlátást, amely a magyar (és a nemzetközi) gyerekirodalom egyik legjobb gyakorlata és példája. Modalitásában esszenciálisan érhető tetten a klasszikussá vált kortársak és a régi klasszikusok világa, világépítkezése. Ez a vonása hordozza a könyv egyik legfőbb érdekességét, de nem csupán az intertextusokon keresztül teszi megragadhatóvá. Persze korántsem tökéletes, néhol kissé szentimentális és giccses (Tárkony és a cserje) vagy öncélú (Tárkony és a világhír) a regény. A címlapon feltüntetett „írta Tárkony” adhatja ennek az egyik magyarázatát, hiszen Tárkonynak a „nemköltő költő” többjelentésű jelzője predesztinálja a szöveget a tökéletlen, „csempe” és „csorba” poétikára. Így a tökéletlenség egyéb megnyilvánulásai ennek a poétikának a mikrotükröztetéséiként is interpretálhatóak. A csetlő-botló figura mindig érdekesebb, így a szabálytalanságot tartalmazó novella is izgalmasabbnak hat, mint a tökéletes műgonddal felépített elbeszélés. A szabálytalanság, amely a kötet egyik poétikai ütőere, az egész művet meghatározza. A Tárkony és a vonal című novellában (de több másikban is) az öntörvényűség, a szürreális reakció, lázadás ennek a szabálytalanságnak több aspektusát is felvillantják, egészen a remeteségig, a kivonulásig bezárólag. Elég, ha Tündérre gondolunk, akiben fikarcnyi tündérség sincs, ilyen szempontból teljesen rendellenes tündér (segítő), ennek ellenére a regény végén beteljesíti hagyományos mesei funkcióját. Maga a felépített világ, vagyis a Völgy sem előírásos, szabályszerű. Ez a rezervátum kissé lebegő univerzum, határai csupán elmosódottan léteznek, maga a hely pedig a szöveg alapján nem kapcsolható az olvasó referenciális világához. Ezt írja felül az illusztráció, lerántva, szinte érinthető közelbe hozva ezt a világot. Holott a szövegben sem tér, sem az idő nem fix vagy releváns: „Napokig és hetekig és hónapokig és évekig nem írt egyetlen verset sem.” (23) „Tíz, legfeljebb száz vagy ezer napja már, hogy a Nagy Büdös Semmiben baktattak” (54). Olyan ez a vidék, akár Mumin-völgy vagy a Százholdas Pagony, esetleg a Négyszögletű Kerek Erdő, de itt nem a meteorit közelít fenyegetően, nem Vuclik és Muclik (vagy Apák és Cukák) támadnak, de nem is a pomogácsoktól kell rettegni, hanem a színnyalók testesítik és hordozzák az igazi egzisztenciális fenyegetést, félelmet. A művészet kérdéseinek tematizálásával is egy fontos szöveghagyományba épül be Kollár Árpád könyve, amely már Lázár Ervinnél is jelen volt, de az utóbbi időben például Domonyi Rita Tündérbodár című könyvében bukkant fel.
A magyar gyerekirodalmi hagyomány komplexitásában érvényesül: a hős alakja, a rezervátumlét, a vakációs regények kiterjedt korpuszát megszólító unalom toposza, de a szomorúság, melankólia felől is számtalan szöveg idéződhet meg egészen Boldizsár Ildikó meséiig bezárólag, amelyek szintén megbontják a mesei felépítményt és a károkozást, a hiányt (vagyis a szomorúságot, unalmat) a történet elejére helyezik. A hiánylistára kerülhet azonban, hogy elmarad az, amit a cím ígér: a tárkonyi íróság, antitálentum költőség a szöveg előrehaladtál elhalványul, majd ki is veszik, holott a karakternek ez a legfőbb lényege, jellemzője, és ily módon a későbbiekben is elvárható lenne az erre való reflektálás. A karakterek gyerekfelnőtt hibrid perspektívából szólalnak meg, ez az eldönthetetlenség pedig az olvasót is megdolgoztató narratológiai fogás. Ezt bizonyos fokig leépíti az illusztráció, amely akármennyire is zseniális, itt túlontúl referenciális, hiába a maga nemében tökéletes, a retró divatját is érzékelő/érzékeltető munka. Izgalmas a narrátor hangja is, ugyanis a finomkodás legkevésbé sem jellemző rá, sőt, olykor keresetlennek tűnhetnek a megszólalások, de ettől lesz markáns, egyedi, élő és olvasásra érdemes a szöveg.
1 Lapis József: Sampite. Kortárs Online, 2016. július 25. URL: http://www.kortarsonline.hu/2016/07/irodalom-sampite/32073 (2016. 08. 12.)
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
