Ültem a kerítés tövében. Két és fél évtizede annak, hogy elkezdett bedőlni, aztán megállt. 30 fokos a dőlés szöge, azt mondták a szakemberek. Az utcabeliek is éppen ezt mondták, miután megállapították, hogy semmit sem teszek ez ellen.
Nem.
Nem teszek. Ülök a téglakerítés tövében, a dőlés szöge nem elegendő ahhoz, hogy némi árnyékot vessen. A délutáni tűző napon üldögélek a fűben, hátam a kerítés falának vetem. Bámulom a konyhám ablakát. Egy konyha, ahol szendvicsek készülnek és a kávévíz forr. Ritkán muffin is kerül a sütőbe. Receptek sokasága a hűtőn, valamelyik világváros hűtőmágnese alá csíptetve. Kézzel vannak írva. Nem én írtam. Nem is én készítettem el.
Nem.
A konyha ablakán csipkefüggöny, a nagyanyám horgolta. Apró rózsák a sűrű anyagban. Nem szoktam kimosni. Időnként letépi a tartóját. A függönytartó megadja magát, olyan súlyos a függöny. Nézem a függönyt, mozdulatlan. Nem vagyok bent, nincs mozgás. Kint ülök a tűző délutáni napon a bedőlt kerítés tövében.
Nem kellenek kerítések.
Ezt tudom, már régebben olvastam erről. Majdnem tíz éve. Azt olvastam, hogy „legszebb a magyarban, ahogy kerít, tényleg. Változatos istenit az anyádnak. A holland az csak jelöl, épp csak kiültet valamit, alig ér térdig. Az olasznak megmondja a stílus. Mi viszont. A legjobban azt bírom, már így magyarban, hogy telivér beton, és még mielőtt megkötne, a tetejét teledugdosni üvegcseréppel.”
Nem.
Nem dugdosta tele a nagyapám a kerítés tetejét üvegcseréppel. De a beton az telivér. Azért nem nyúlok hozzá, és azért nem dől tovább. Ráöntötte a város az aszfaltot. Biztos, hogy jót akartak, csak nem hallottak arról, hogy amikor fagy, akkor a víz nem marad nyugton, hanem dolgozik. Bedolgozza magát a betonba is. És benyomja. Mielőtt a város törődött volna a kertvárosi járdával, volt egy húszcentis földcsík a kerítés és a nagyapám által kiöntött betonkockák között, ami azelőtt a járda volt. És a víz, amikor fagyott, amikor olvadt, azon a keskeny földcsíkon dolgozott. Elég is volt neki. A víznek kevés is elég, hogy bedolgozza magát az anyagba. A föld is anyag, a beton is anyag.
Nem.
A kerítés tetején nincs üvegcserép. Akkor lehet, hogy nem is vagyunk magyarok. De én az akarok lenni. Nekem a holland nem felel meg. Én nem akarok csak jelölni. És az olasz sem felel meg. Nem érdekel a stílus. Az igaz, hogy az olasznál nincs üvegcserép. De az nálam sincs. Ahogyan nem érdekel, az feszültséget kelt bennem. Ahogyan nem érdekel engem az olasz meg a stílus, az nagy feszültség. Olyan magas kerítések mellett sétáltam olasz kertvárosokban, hogy nem láttam a tetejüket, de az biztos, hogy nem volt rajtuk üvegcserép. És mégis megvédték a mögötte lakókat. A hollandok ezek szerint nem akarják magukat megvédeni a kerítéssel, csak jelölnek. Nem jártam vidéki Hollandiában, csak átutazóban. Nem tudom, mit akarnak.
Ez a kerítés-dolog akkor valószínűleg egyszerre nemzeti és civilizációs különbség. Ezt jelentheti a „változatos istenit az anyádnak”. A magyar ezek szerint kevésbé civilizált. Megpróbálkozhatsz átlépni a jelölésen. A hollandoknál vagy másoknál arrafelé.
Nem.
Nem fogják megengedni. Elhitetik, hogy megengedik. Amikor elhittem, lubickoltam az érzésben, mosolygás, társalgás. Múltak évek. Öregedtem. Nézelődtem. Láttam, hogy nem. Nem engedik, hogy átlépjél, szállodában, a reggeli ideje alatt. Feltűnő, ahogyan jelölnek. Mintha az asztalokra és székekre lenne írva. A németek is. Semmi baj, csak mondom. Talán azért nincs feléjük üvegcserép a kerítés tetején, mert nem kell nekik. Anélkül is tudnak velünk bánni. Egyébként pedig igaza van a szövegnek, amely úgy folytatódik, hogy: „Nem tudja a barom, hogy két intézeti pokrócot dobok rá, durván meghajtva, és már nézem is, ahogy szuszog a vackán, figyelem fél méterről, a műperzsa széléről.”
Nem.
A kerítés tetejére szórt üvegcserép nem ment meg a betolakodótól, aki két intézeti pokróccal hatástalanítja is. Pillanatokra nem tudom, ki beszél. Aki a pokrócokat rádobja a kerítésre, hogy aztán figyelje a „barmot”, ahogy szuszog? A betolakodó beszél? Betörő. Aki ezek szerint vagy örül annak, hogy a holland csak jelöl, az olasznak meg elég a stílus, mert könnyebben boldogul, még pokróc sem kell, vagy ott nem csinál ilyesmit. Nem hatol be. Mert ott nem barmok élnek. Azokkal lehet normálisan. Ott lehet élni és dolgozni. Korán felkelni. Elmenni munkába. Éjjel is. A raktárakban szortírozni az árut. Vagy álló nap disznófejeket trancsírozni. Tisztességesen megélve.
Nem.
A konyha ablakán még nem akartak bejönni, csak a fürdőszoba ablakán. Pedig az sokkal kisebb, viszont nem néz az utcára. Az ablaka a kertre néz, nem az utcára. Biztonságosabb. Nem nekem. A betörőnek. A konyhában minden moccanatlan, a bögre várja, hogy beérjek és elmossam. Tudomásul vegyem a recepteket, amik alapján nem készítek ételt. Csak üldögélek itt a kerítés tövében. Az én kerítésem. Ragaszkodom hozzá, szeretem, hogy van. Sarokház, a másik utcára is van, de az csirkedrótos és tujás. Arról azt olvastam, hogy: „A tuja az így be van akadva valamiért.” Be van. Nem szégyellem. Állnak sorban a csirkedrótos kerítés mögött, mint a katonák. Az is bedőlt. De csak két méteren. A többi nem. A nagyapám fölverte az aszfaltot, amit a város odaöntött a kerítés tövébe. Arra a két méterre már nem futotta az erejéből. Az is áll, mint ez, amelyiknek a tövében ülök. Nem dőlt tovább. Beállt erre a harminc fokra. Gondolkodom. Azért ülök itt a kerítés tövében, mert a kerítésen gondolkodom. Azon, hogy be kellene festeni. De akkor újra telefirkálják. Nem fogom befesteni. Csakis magamat hibáztathatom. Ha nem volna téglakerítésem, akkor nem volna mit összefirkálni. De nem akarom magam hibáztatni. Valamiért meguntam. Tegnap untam meg, hogy magam hibáztassam. Palicson, a tó partján. Közvetlenül a betonteknőben heverő tó partján, ahol sétáltam. Ott olyan keskeny a kibetonozott part széle, hogy csak egyetlen ember fér el, aki szembejön, annak bele kell gázolnia a fűbe. Nem szokott gondot jelenteni. Tegnap nem így történt. Szürkület volt. Sok szúnyog és sűrű bokrok. Az emberek már nem jöttek arra. Én nem tudtam másfelé visszamenni, pedig már odafelé is éreztem, hogy nem jó érzés az, ami a hatalmába kerít. Olyan félelemféle.
Nem.
Nem szoktam különösebben félni. Ez az én városom. Az én tájam. Meg van jelölve, mint a nyugat-európaiaknak az asztalok és székek, amikor reggeliidő van a szállodai étteremben. Zabálnak. Tojást főleg. De először mindig a müzli. Nem állítanám, hogy tudok valamit, de itt éltem le az életem. Történtek dolgok. Sokan megírták. Ámultam, mennyit tudnak. A távolság miatt lehet, amit időben és térben szereztek, amikor elmentek innen. Én nem. Nem mentem el, nem szereztem távolságot. Tegnap sem szereztem a tó partján. Nem volt távolság, egyszer csak ott voltak. Sokan. Nyolcan. Öreg vagyok, nem fiatal. Nem értettem a tekintetet. Félreértettem, ezt gondoltam, de nem volt mindegy. Mentem tovább előre. Nem gondoltam, hogy vissza is arrafelé kell. Ugyanarra. Nem történt semmi.
Nem.
Most itt ülök a kerítés tövében. Nem megyek sétálni. Gondolkodom a kerítésről. Belülről fogom csak befesteni. Kívülről nem. A majdnem tíz éve olvasott szövegről is gondolkodom. Lenyűgözött. Akkor. Most nem tudom, mit gondoljak. Rossz volt-e, hogy lenyűgözött, vagy most jó-e, hogy ezen gondolkodom. Szeretem a könyvet egészében, amiben ez a szöveg is van. Mostanában is olvastam. Olvasom. Nem találom a szavakat, de nem is keresem. Nem értem a jót és nem értem a rosszat, de nem is akarom. Mintha a hitnek köze lenne a világhoz. Istennek. A vidéki életnek. Mintha az unalomnak lenne köze a világhoz. Az élet maga a szorongás. Ezt is olvastam. Az éppen egy évvel korábban, tehát 2014-ben Nobel-díjban részesített író regényében. A Dél Keresztje miatt vettem a kezembe a regényt. Nem a Nobel-díj miatt. Tetszett a könyv. Filmszerű. Más regényeit is szeretem. Modiano nekem filmszerű. Nem terhel. Montaigne sem terhel. Filmszerű és egyenes. Arról beszél, ami van. Ami ő. De micsoda hatalmas ő! Azelőtt észre sem vettem, hogy útközben, valahol útközben az lett a fontos, valaki minek nem érzi magát. Észre sem vettem, hogy e köré szerveződne az irodalom. Elfoglalt voltam. Mindazzal, aminek éreztem magam. A tegnapi séta után nem maradt belőle sok. De ez a kerítés mindenképpen. Remek találmány. Megvéd a tekintetektől. Nem szoktam morogni, ha a szállodában a reggelinél addig fixíroznak, amíg arrébb nem megyek a lazacfalatkáktól. Nem így nőttem fel. Hogy lazac. De nem is úgy nőttem fel, hogy bárki jelezte volna, ő igen. Csámcsognak. Viszont az asztalkendőt mindig az ölükbe teszik. Egyszerre parasztok és urak. Irigylem ezért Európa nyugati felét. Nem nagyon. Akár van kerítésük, akár nincs. Akár csak jelzik, vagy ott a stílus, ami jelzi.
Nem.
Elviselem, ahogyan a bécsi kávéházban selfie-znek. Nyelem a habot a budai cukrászdában, és illedelmesen arrébb ülök, hogy a skandináv mosolyuk beleférjen a telefonjukba. Nem szoktam kötözködni. Nem vagyok facebookos. Nem kell osztoznunk a téren. Nekem kerítésem van. Mögötte ülök a sárgás füvön. Nem locsolom. Megsárgul. Ez a gyep bosszúja. Brautigant is olvasom. Időben meghalt, és divatja örök marad. Nem kellett azzal foglalkoznia, hogy minek nem érzi magát. De eleget azzal, hogy minek. Minek érzi egyáltalán? De ha már érzi, akkor minek. Mifélének. Identitás. Erről beszélne ez a kerítés, ha tudna. Az én identitásomról, ami megsérült tegnap a tóparti séta közben. Megsértették azzal a félelemmel, amit éreztem. Azt hittem, tévedek. Miközben tudtam, hogy nem tévedek. Akkor a világ téved. Az nem lehet.
Nem.
Hosszú sorokban ülve izzadunk az autókban. Mint az állatok. Arra várunk, hogy átjussunk a határon, mert van vízumunk, és átjuthatunk. Csak előtte a hosszú várakozás. Szembe is jönnek. Mennek. Nyári szabadságra mennek haza. Nem tudom, hova, látom az arcukon a megkönnyebbülést, hogy folytathatják az útjukat. Megértem. Én is ilyen megkönnyebbülést fogok érezni, amikor végre átérek a határon. Aztán hazafelé újra. Ahogy átérnek, lehúzzák az ablakokat, és kidobják a hosszú út alatt felgyülemlett szemetet. Nem probléma. Évekkel később, amikor már több határ volt, ügyeskedtünk, számolgattuk, hol kevesebb a várakozási idő. Nem volt már vízum. Ellenkezőleg. Mindenkinek, aki akarta, útlevele lett, amivel a kishatáron közlekedhetett. Nyugati városok rendszámtáblái az autókon, kígyózó sorok a kishatáron, ahol csak szerb és magyar ország állampolgárai közlekedhetnek.
Takarítanak. Maguk közt beszélhetnek szerbül. De a főnöknő azt mondja, ha meghallja, kirúgja, akit meghallott. Nem lehet. Csak németül. Ez Bécs, mondja. A vécében ott lehet szerbül. Ha ő nem hallja. Nem lehet annyi füle. Mindenki szerbül, a magyarok is. Nekünk, ittenieknek ez lett az angol. Nem az angol. A szerb. Bécsben.
Világpolgárok lettünk közben. És úgy izzadunk tovább az autókban, a hosszú sorokban. Mint az állatok. Ahogy átérünk (anyaországba), a mesebeli, kanyargós úton, tanyák és az út mentén bólogató pipacsok között a város felé vesszük az irányt, megéri a kerülő, a kétórás várakozás rövidebb, mint a nyolcórás. A körforgalomnál sátrak sokasága. Szeméthegyek. Az úton emberfalak. Menetelnek. Nem érzek félelmet, beszélgetek. Az akácok levele rezeg. Visszafelé egyszeriben belém áll a riadalom. Ha kiugrik valaki az emberfalból, mit teszek? Csak az akácfák, a pipacsok, a tanyák kellő távolságban. A körforgalom felé közeledve autók sokasága. Gyönyörű autók. Nem férek el köztük. Az emberfalból ülnek be, indulnak. Sietnek Bécs felé, emberbarátok, szállítják a menekülőket. Ezt csak este tudom meg, a híradóból. Néznek. Én nem nézek. A határátkelőt figyelem, a sort. Nem rövid. Nem hosszú. Majd olvasok.
Nem.
Nem olvastam. Azokon az embereken gondolkodtam, azokon a tömegeken, akik két évtizeddel korábban ellepték a város vasútállomása előtti teret. A vonatra vártak. Bármilyen vonatra, ami elviszi őket. Heteken át ültek a parkban. A valamikor Sissiről elnevezett és a mellszobrát is a magáénak tudó park megtelt batyus emberekkel, gyerekekkel, asszonyokkal, fájós lábuk, buggyos nadrágjuk, fejkendőjük ismerős volt a gyerekkoromból, a tengerre vezető út az ő köztársaságukon át vezetett, úgy hívták, Bosznia, láttam ahogy gyalogolnak az út mentén. Nem voltak ismeretlenek. Nem voltak ismerősök. Idegenek voltunk az életünkben, amiről mások döntöttek. Kerítések mögött éltek korábban, amíg útnak nem indultak. Voltam a városaikban, jártam néhány faluban. Láttam. Ez a látás volt az otthonunk, amiben felnőttünk. Nem tudom, hogyan szokták meg azt a másik életet, ahol nincsenek kerítések, csak jelzések és stílus. Nem beszél róluk senki. Nem beszél rólunk senki.
Nem.
Nem hiszem, hogy fel kellene állnom innen, a kerítésem tövéből. Jó helyen vagyok. Körülöttem fényképek. A nagyanyám szellőztette a mindentudó dobozát, abból szóródtak ki. Már nem bírta el az album a sok történetet. A fényképek, akár a tükör, visszaverik a napfényt. Nem vagyok. Leszereltem a kapucsöngőt. Nem veszem fel a telefont. Nem beszélgetek. Hallgatok. Fülelek. Nem mozdulok. És akkor elindulnak a mondatok. Törnek rám. Éjjel is, nappal is. Ugyanazok a történetek. Máshonnan settenkednek felém. Csak a fényképeken látható tekintet a biztos, a megrekedt pillanat. Minden más nem valóságos. Nem tiltakozom.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
