Igen

Mónika Beáta az ölébe ejtette a könyvet. Még életében nem érezte ennyire határozottan, hogy tartozni akar azokhoz, akikkel dolgozik. Alig volt tizenhét éves, ezért az érzés kihatott egész további életére, hiszen szakmát kellett választania. Május volt, az évszakhoz képest túlságosan forró, száraz. Nem esett az aranyat érő májusi eső. Éppen olyan forróság volt, mint a könyvben, amit olvasott. A detektívekről szakadt a víz, verítékben fürödtek, amíg sikerült megoldaniuk az ügyet. Szinte egyetlen nap alatt.

Igen.

Ez az igazi élet, gondolta Mónika Beáta. Együtt lélegezni, közösen gondolkodni, leszámolni az életben a rossz dolgokkal. És felfedezni benne a jó dolgokat. Éppen olyan ez, mintha küldetése volna. És a küldetésnél, legalábbis annál a tudatnál, meggyőződésnél, ábrándnál, hogy küldetést teljesít, semmi nem lehet jobb. A könyv az Albatrosz sorozatban jelent meg, Ki öli meg a Ladyt? – ez volt a címe. Ed McBain írta. A borítón egyebek mellett egy női alak szerepelt, különböző betűtípusokból összevágott szavak és ujjlenyomatok. Mónika Beáta majdnem sírt a boldogságtól, hogy rátalált erre a könyvre. Sokkal többnek érezte, mint a többi krimit, amit korábban olvasott. A Serpicónál is többnek érezte. Pedig Al Pacinóért rajongott. Az egyetlen alacsony férfi, aki magas.

Igen.

Akkor az ölembe ejtettem a könyvet, és elemi erővel éreztem, szétáradt bennem az érzés, hogy tartozni akarok azokhoz, akikkel majd dolgozom. És ehhez el kell fogadni a világot, ami körülvesz, amiben élsz, amibe belenőttél. Soha nem állítottam, hogy ez könnyű menet volt. Már akkoriban sem, amikor még csak sejtéseim voltak arról, hogy boldogulni sem lesz könnyű, nemhogy tartozni, összetartozni, csapatban dolgozni. Csapatban gondolkodni.

Xénia unottan félrefordította a fejét. Túl sokszor hallgatta már ezt végig. Betéve tudta a folytatást.

A fiúk nem elég magasak, ezt általánosságban már megállapította, az élet pedig folyamatosan igazolta őt, az anyját. Röpis lány volt, egyike azon kevés magyar lánynak, akik bekerültek a városi csapatba. Ott edzettek a járókelők orra előtt, a börtön mögötti kis utcában elkerített pályán, a korcsolyapálya tőszomszédságában. 178 centi magas volt, védhetetlen szervákkal. Ott tanult meg szerbül, a pályán. Eleinte nem értette, mit mond az edző és a csapattársnők. Csak a barátnőjét értette, aki fordított neki. A barátnője, Alíz, az áramszolgáltatóval szemben lakott, egy tömbház harmadik emeletén. Már ovis korában jól tudott szerbül – a tömbházakban nem nagyon laktak magyar családok. Nem kerültek rá a gyárak lakásosztási listáira, vagy mindig hátrébb kerültek a rangsorban, vagy be sem jelentkeztek. Szégyennek tartották volna. Rászorulásnak. Így aztán inkább építkeztek a város szélén. Alíz édesapja az áramszolgáltatónál dolgozott, remek szakember volt. Így aztán az ő családja egyike volt azon kis számú magyar családnak, akik lakáshoz jutottak, és Alíz úgy cseperedett fel, hogy a házbéli gyerekektől megtanult szerbül. Mónika Beátának ez nagyon sokat segített. Lassan ő is elsajátította a nyelvet.

Igen.

Mónika Beáta kitartó lány volt, a csapatszellemet, a közös játékot és a győzelmet imádta. Meg tudott volna kergülni a boldogságtól egy-egy győzelem után. A fiúk csapatokba verődve követték őket, meghívták az Elzába pomfritre és kólára. Akkoriban ez volt a divat. Amikor Mónika Beáta először látta leírva azt, hogy pommes frites, el nem tudta képzelni, miféle étel lehet. Álmában sem gondolta volna, hogy ugyanaz a sült krumpli, mint amit ők az Elzában habzsoltak. Azt hitte, valami különlegesség. Francia halfajta. De ez már később történt, amikor a barátnőivel Magyarországra utazott olvasnivalót vásárolni. A fiúk között, akik végigszurkolták a meccseket, és őrjöngtek a győzelmeiktől, nem voltak magyarok. A két lánynak, Zsuzsának és Mónika Beátának fogalma sem volt arról, vajon ők mit csinálnak. Mivel foglalkoznak? Fociznak? Többször szóltak az osztálytársainak meg a párhuzamos magyar osztálynak is, hogy jöjjenek, és szurkoljanak nekik.

Igen.

Nagyon vágytak arra, hogy közösen éljék meg a győzelmet, együtt ünnepeljenek. Nem jelentek meg a meccseken. Így aztán a magas és jóképű, jól öltözött fiúk között sétáltak végig a Korzón, a Kiskorzón, egészen az Elzáig. A beszélgetés, a konverzáció már nem okozott gondot, csak nehéz lett volna elmagyarázni, hogy az élet az ő esetükben másról is szól, nem csak erről a fajta győzelemről, nem csak a leuralásról, nem csak az összetartozás remek érzéséről. Így aztán nem iparkodtak mindezt elmagyarázni. Túl hosszú lett volna, túl sokáig tartott volna, és kimondva pitinek tűnt volna. Ebben megállapodtak hazafelé sétálva. Nehéz elmagyarázni, hogy a csapatba való bekerülésért azon túl is meg kellett küzdeni, hogy volt tehetségük.

Igen.

Leginkább az osztálytársaikat, a párhuzamos osztályokat hibáztatták, és úgy általában a magyar fiúkat, akiknek a jelek szerint nem volt szemük az ő remek alakjukhoz, izmos fenekükhöz és combjukhoz, hegyes mellükhöz. Alacsonyabbak voltak, az igaz, de nem annyival. Átlagosak, állapították meg hazafelé menet, teljesen átlagosak, igazán nincs okuk arra, hogy ne merjenek közeledni, közösen örülni a győzelemnek, a kitartásnak, az erőnek, a küzdelemnek. Négy éve már, hogy röpiztek, pontosan ismerték a közönségüket, a szurkolótábort, és egyre jobban várták a közös ünneplést. Csak valahogy nem bírtak teljesen feloldódni. A fiúk, akik bepróbálkoztak náluk, sohasem kérdezték meg, hol vannak az osztálytársaik és a többi srác. Miért is tették volna? Ki az a hülye, aki gyártja, keresi magának a riválist?

Xénia nem figyelt a mondatokra, magában végig mondta anyjával együtt, azt játszotta, hogy még szünetet is akkor tud tartani (a fejében), amikor az anyja levegőt vesz a mondatok között. Most azonban megtorpant. Hirtelen dühös lett, az évek óta tartó csendes küzdelemből hirtelen ki akart lépni, szembefordulni az anyjával, nekimenni a szavainak, bebizonyítani, hogy mindaz, amivel kislány kora óta tömi a fejét, miközben sohasem engedte el sehova úgy, hogy ne várta volna autóval, hogy „biztonságosan hazaszállítsa”, egy nagy ökörség. Lófasz. Nemcsak az emberekhez nem lehetséges tartozni, akikkel együtt kellene dolgozni, már ha volna munka, de a városlakókkal sem. Különben miért kellene anyjának állandóan az ő biztonságára ügyelnie?! Háborúban született, ez igaz, de nem is volt igazi háború, bár a bombázásra emlékszik, a szirénákra, az üres polcokra a boltokban, de amúgy semmi.

Na, ki az a hülye, aki gyártja, keresi magának a riválist? – fordult szembe anyjával, a mellének szegezve a kérdést. Mónika Beátának tátva maradt a szája. Ahhoz volt szokva, hogy Xénia végighallgatja, aztán elvonul a szobájába, és az élet folyik tovább. Abban reménykedett, hogy majd az évekkel kialakul köztük valamiféle megértés, ami nem szakítja meg a láncot. Az élet láncát. És ő ugyanúgy izgatottan emeli majd arcához az unokáját, mint az anyja tette Xéniával, amikor kijöttek a kórházból, amikor először evett húslevest, vagy hazaért az első bölcsődés napjáról. Vadul vágyott erre. Ez volt a rendszer, ami egyben tartotta, ami elviselhetővé tette a mindennapokat, a szűkösséget. Szó sem volt nélkülözésről, csak máshol helyezkedtek el a jólét létrájának fokai, mint másoknak. Közelebb voltak egymáshoz, és alacsonyabb volt a létra.

Nem tudsz erre válaszolni, ugye? Xénia szeme villogott, magas, vékony, hajlékony teste megfeszült, hosszú, feketére festett szőke hajának tincsei az arcába hullottak. Mónika Beáta valóban nem tudott erre válaszolni, hiszen ez nem kérdés volt, hanem egy megállapítás, egyszerű, közhelyes, buta tény, amilyeneket a családokban az idősebbek átadnak a fiatalabbaknak, amikor újra és újra előadják történeteiket. Nem védekezésül az életükre, nem is magyarázatképpen, sokkal inkább mint győzelmi beszámolót. Mónika Beáta győzelemként élte meg az életét, számos csatával, sok kilátástalan pillanattal, ami azonban már középtávon győzelmet hozott számára, és nem csak azért, mert tartozott azokhoz, akikkel dolgozott, hanem azért is, mert ott dolgozott, ahová a tizedik osztályt követő pályaválasztás óta vágyott. Nem értette, mit akar most ezzel a lánya. A riválisokat nem akarjuk, de vannak. Nem gyártjuk, nem keressük, de minden mozdulatunk, lélegzetvételünk, kimondott mondatunk megteremti őket. Ahogyan bennünket másoknak. A történet, akarta mondani Mónika Beáta, nem erről szól. A mondat, amit mondott, lehet, hogy állításként ezt tartalmazta, de egészen mást jelentett. Például azt is jelentette, hogy a gyávákért is meg kell küzdeni. Azokért, akik inkább félreállnak. Másként hogy lenne az apja az apja? Ha ő, Mónika Beáta mindent sutba vágva a könnyebb úton indul el az Elzából, most nem állna itt Xénia, és valószínűleg nem Budapesten töltené az idejét a felkészítő éven, ahová azért jutott, mert nem rakta le a felvételit, hanem valamelyik butikban kínálná az illatszereket, szarért-húgyért, ahogyan egyik volt iskolatársa mondta, aki a legnagyobb és természetesen privatizált bolthálózatban volt üzletvezető, most pedig remekül érzi magát egy disznófarmon, ahol megbecsülik, megfizetik, és a szabad levegőn van. Nem is tudtam, hogy szarért-húgyért dolgozom, míg ki nem rúgtak, és el nem kellett mennem. Ha lett volna eszem, nem pocsékolok el harminc évet az életemből erre a szarkupacra – mutatott a városközpontra. Mónika Beáta kicsit irigykedve nézte a városháza tövében parkoló autóját, és arra gondolt, mennyi disznót nevelhetett volna fel az iskolatársa harminc év alatt, amiből azok a csodálatos sonkakonzervek készülnek. A házat adja el éppen, a papírokat intézi a városházán meg a bíróságon. Itt már tényleg csak a szemetesek magyarok, legyint az osztálytárs, és megy tovább. Mónika Beáta pontosan tudja, hogy nincs igaza. Bár az is nehezen érthető, hogy a tönkrement bolthálózatok üzletvezetői közül általában a magyarokra nem volt szükség sehol. Szükség az lett volna, csak kellett a hely másoknak. Ez bizony így van.

Igen.

De Mónika Beáta nem akarta megnyitni az elbukott felvételi kérdését, nem akarta megkérdezni, hogyan halad az előkészítő éven a tanulás. Ezért önmagát hibáztatta. Valamit elhibázott, ha Xénia képtelen volt lerakni a felvételit. Nem is igyekezett, az is igaz, mert a fejében már ott volt a B verzió, egy gondtalan év Budapesten. Mónika Beáta, a harcos, a kiváló játékos, a jól teljesítő egyetemista, a füvet nyíró, paradicsomot kifőző, savanyúságot elrakó, munka után másnapra mindig ebédet főző egykori röpis lány ezt nem is tudta felfogni. Mi lehet a jó abban, hogy egy egész éven át nem csinál valaki semmit?

Xénia azonban úgy döntött, egyszer s mindenkorra lezárja ezt a vitát, leszúrja az anyját, megszabadul a tekintetétől. Nem fogok hazajönni, mondta. Az előkészítőről mindenki bejut az egyetemre, ilyen a rendszer. Aztán első adandó alkalommal megpattanok valahová egy félévre. Utána pedig megint. Az egyetem után pedig bármi jöhet. A világban van ranglétra, van előrehaladás, vannak lehetőségek, van élet! Lépésről lépésre fogok előrehaladni, összeszorított fogakkal, ha kell, mert megéri. Tartozni fogok azokhoz, akikkel dolgozom. Sokféle emberhez. Csak az a lényeg, hogy ezt a szart ne lássam többet. Az eltékozolt éveiteket elfelejthessem. Téged, ahogy ülsz a bepárásodott autóban, mert nem járatod a motort, hogy ne fogyjon az a kurva benzin, elfelejtselek. És a lelkifurdalást, amit miattad érzek, ha negyedórát kések. Nekem ne anyám legyen a biztonság a trénerkájában a hideg kocsiban.

Mackóm van, nem trénerkám, mondta gépiesen Mónika Beáta. A nyelv egyezményes jelek rendszere, használd úgy az anyanyelved. Baszd meg a nyelvet is, ordította Xénia, baszd meg a magyart. Ki a faszom érti?! Itt így értik, ott úgy értik, a székelyek amúgy értik, leszarom.

Igen.

Mónika Beáta nem gondolta azt, hogy a lányának nincs igaza, noha tudta, hogy nincs igaza. A meggyőződések ilyenek, nem alapozódnak semmire, vannak. De nem akarta, hogy így fejeződjön be ez a délután. Magát hibáztatta, hogy egyáltalán belevágott a történetbe, hogy ki akarta csikarni a lányából annak megértését, ami az ő egész élete. Utánanyúlt, hogy Xénia ne hagyja ott. A lány megrántotta magát, és lecsúszó pólója megmutatta meztelen hátának egy részét. A lapockáján egy óriási madárfej ült. Szeme lányának bőréből mozdulatlanul bámult rá. Xénia visszafordult, és kajánul vigyorogni kezdett. Aztán újra a hátát mutatta az anyjának, felhúzva a pólóját, aki egy, a nadrág korcáig érő Goldie-paradicsommadarat láthatott. Gyönyörű munka volt, a piros tollazat szinte felemelte a fehér, keskeny, izmos hátat. A szertorna nem veszett kárba, gondolta Mónika Beáta, és eszébe jutott a Partizán edzőterem előtt töltött idők, órák végtelen sokasága.

Miért nem csináltatsz te is valamit? Egy horgonyt, egy szívet, egy feszületet, aprócskát, a szíved fölé, kérdezte Xénia, és nem volt a hangjában gúny. Az neked való volna. Sok anya csinálja. Már nem ezt, de mondjuk delfint, kínai jelet, lepkét. Meg sörözni is eljár a lányával.

Igen.

Mónika Beáta érezte, ahogyan a testét elönti a forróság. Lepke. Amikor először olvasta, hogy Carella nyomozó felesége egy fekete lepkét tetováltatott a vállára, csodálatos ajándéknak gondolta. Nem volt benne semmi ellenkezés, nem gondolta helytelennek, ellenkezőleg. Magával ragadó, egyszeri ajándéknak tartotta, ami soha nem múlik el. Úgy képzelte, ilyen szerelem is létezik. Ez csak közelebb hozta hozzá a 87-es körzet detektívjeit. Még inkább ragaszkodott a történeteikhez.

Nézte a madár üres szemét, a finoman rángatózó lapockán mozgó madárfej üres szemét. Egy lepke talán elegánsabb lett volna, szólalt meg. Az egyik könyvben, éppen az írta, akiről az előbb is meséltem, az egyik nyomozó felesége is tetováltat. Elolvashatnád. Xénia nem erre számított. Sírásra, kiabálásra, kioktatásra, a jövőjéről szóló végeláthatatlan mondatokra igen, de erre nem. Dehát miért olyan kurva fontos ez neked? Kérdezte Mónika Beátát, aki megvonta a vállát. Annyi jó krimi íródott, tudom, hogy azokat is elolvastad, miért éppen ezzel nyomod az agyam?

Mert magyarul először nálunk jelent meg. 1965-ben, a Magyar Szó közölte folytatásokban. El tudod ezt képzelni? Nem ezért kezdtem olvasni, de amióta ezt tudom, jobban érzem magam. Olyan büszkén. Ezek vagyunk mi. Már 1965-ben is ezek voltuk. Benne a világban, miközben sehol sem.

Te nem vagy normális, mondta Xénia.

*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)