Csöngettek. Megtehették, még volt csöngő a kaput tartó oszlopon. Kilestem az ablakon, a reluxa rései között. Szombat volt, verőfényes őszi nap. Senkit nem vártam. A tuják eltakarták a belátást, de a kilátást is. Úgy döntöttem, nem megyek ki. Újra csöngettek, hosszabban, erőszakosabban. Megnéztem a telefonom, 8-a volt. Akkor sem az áram-, sem a gáz-, sem a vízóra-leolvasó nem lehet. Igaz, az áramállást és a gázóra állását sms-ben szoktam megírni, a vízórát meg nem írom meg sehogyan, időnként bemegyek a vízművekbe, és fizetek, mint a katonatiszt, ahogyan a nagyanyám mondaná. Nem különösebb összegek, mert nem locsolom a füvet, száradjon, sárguljon kedvére. A pázsit nem az én világom, a rétek lánya vagyok. Legelőké, amiket a birkák nyírnak egyenletesre. Nem a tehenek, amik idekapnak, odakapnak, itt is legelnek, arra is nyalnak recés nyelvükkel, hanem a nyájban haladó birkák, az egyenletesen, határozottan, kíméletlenül előrehaladó birkák. Azokhoz a rétekhez tartozom. Így aztán nem foglalkozom az udvarban a fűvel. Ha időnként valami munka akad, és fel kell túrni az udvart, figyelem, ahogyan a tarack két hét alatt szétterjed. Szeretem a tarackot, betakarja a földet. A fűnyíró nem tesz különbséget, amikor végigmegy az udvaron, csak az egyenletes zöld takaró marad utána. Nincs különbség a tarack, a gyep, a pázsit között. A különbséget az emberek csinálják, locsolással. Nem locsolok. Nem magas a vízdíj. Ez sem mellékes körülmény, ahogyan a lustaságom sem, de legyőzném, ha akarnám. Nem akarom. Azt mondják, hogy a tarack a gyep gyilkosa. Elképzelhető. De nem járom nagyítóval a kertet, nálam megfér a tarack is, gyorsan terjed, eltakarja a göröngyös földet. Nem szeretem az udvarban a földet. Nem szeretek ásni, kapálni, gereblyézni. A tarack jóbarátom, kíméli a derekam.
Álldogálok az ablakban, a reluxa poros lehet, mert tüsszögni kezdek. Riadtan hátralépek, ne lebbenjen meg a függöny, mert az is van. Újra csöngetnek. A kíváncsiság visz az előszobaajtó felé, aztán tovább, le a lépcsőn. A kapu előtt mozgolódás. Pipiskedés, kukucskálás. Nyissa már ki, hallom. Meglepődök. Ritkán kezdik magyarul a mondatot. Olyan is van, ha a boltban, a hivatalban én nem váltok, miután meghallom az akcentusból, hogy értjük egymást, ők nem váltanak. Pedig előzékenység volna, udvariasság, figyelmesség. Én legyek figyelmes? Nekem legyen fontos? Legyen így, nem bánom. Néha csodálkozom, mert az biztos, hogy az én beszédemből kihallatszik a magyar. Nemcsak a szerbnél, hanem az angolnál is. Botfülem van, biztos azért.
Tessék, mondom, kit keres? Nem keres senkit, mondja, hanem engem. Nyissam már ki a kaput. Tessen már kinyitni, jóasszony.
Nem vagyok jó. Nem fogom kinyitni a kaput, de látom az arc egy részét, a sötét bőrt, a hatalmas orr egy szeletét. Mit akar, kérdezem. Ez nem olyan egyszerű, mondja, mert ő igazából nem akar semmit, én viszont biztos, hogy meg akarom venni a remek merinógyapjúból készült takarót és párnát a kispárnával, ha megtapogatom.
Nem akarom megtapogatni. Németországi, mondja győzködve, mi van, fél?! Nem félek. Akkor sem féltem, amikor a Keletiben kiraboltak a vonaton, aznap, amikor Magyarország belépett a NATO-ba. És a rendőrök, akikhez odarohantam, kiröhögtek, és megvonták a vállukat, aztán meg fejükkel a szemeteskosár felé böktek. Szálljak le, kutassam át. Lehet, abban lesz a táskám, nem kell ezeknek más, csak a pénztárca. A vonatjegyem, a könyv, amit olvasok, az útlevelem biztos benne lesz. Fussanak, kapják el őket, mondtam volna. De nem mondtam. Végül is én vagyok a hibás. Minek húztam le a fülke ablakát, amikor a sötét arc, csillogó fekete haj megjelent az ablak előtt, és kopogtatni kezdett. „Ez a vonat megy Belgrádba?” Nem, válaszoltam, ez Bécsbe… De akkor már hallottam, hogy a hátam mögött feltépik az ajtót, és mire visszafordultam az ablaktól, csak az ablakon kopogó társának csillogó haját láttam, a fekete műbőr kabátot, amint fut a táskámmal és a bőrkabátommal. Kora tavasszal. Be fog fagyni a seggem.
Nem félek, mondtam, van már merinóm. Ilyen nincs, mondja, ez németországi. Hagyjon már, maguk mind ezt mondják. Különben elhiszem, mert amit eddig vettem, tényleg mind nagyon jó. De már nem kell több. Naccságám, erre mindig szükség van.
A jóasszonyból dáma lettem. Mindig is tetszett a ravaszságnak ez a fajtája, ahogyan felmér, és eltalálja az érzékeny pontot, megnyomja, mint egy masszőz. Itt fáj, meggyógyítom. De most elbaszta, mert én sem jóasszony nem vagyok, sem naccsága nem akartam lenni soha. Ha a nagyanyám jött volna ki, jobban járnak. A naccságánál kaput nyitott volna. Mindig is megtette. Így lett számos remek késkollekciója, és így adott túl a régi tollpárnákon, a megrozsdásodott talicskán. Így élesíttette a szabóollóit. Be is engedte őket. Tudta, hogy van tekintélye, és úgy kizavarja őket, ha egy rosszat mozdulnak, hogy abban nem lesz köszönet. Nem a büdös cigányt. Csak a cigányt. Jöttek a cigányok, mondta, elvitték a garázsból, amit kellett. Jöttek a cigányok, odaadtam a régi tollpárnákat. Jöttek a cigányok, nézd, milyen jó késeket vettem. Német.
Gyerekkoromban is mindig jöttek. Izgatottan húztam félre a zöld firhangot, mert ha fehér volt a kocsi elé kötött ló, az szerencsét hozott. Katika mondta, a szomszédlány. Caplattak a pacik, a cigányok a kocsi tetejéről az udvarokba kémleltek, van-e valami, amit el kellene szállítani az ócskavastelepre. Mindig akadt. Régi kályhacső, dobkályha, leszerelt csatorna, lyukas vödrök. Az emberek kiálltak a kapuba, odaintették őket, mintha nótát rendelnének: Halljátok, cigányok.
Prímás! mi tagadás! és száll a húsleves illata a vasárnapi ég felé, mert vasárnap nincs mennyezete a konyhának, vasárnap isten ül az asztalhoz, közénk ül, és mulat. De úgy mulat, mint az Isten.
A nagyanyám is mindig kiszaladt az utcára, láttam a zöld firhangot félrehúzva. Ha nem volt mit odaadni, hogy elvigyék az ócskavastelepre, vitte magával a vaslapátot, és utcahosszat ment a lassan poroszkáló cigányok után. A vaslapátra gyűjtötte a lószart. Senkinek nem voltak olyan virágai, mint neki.
A nagyapám jutott eszembe, amíg álltam a vonat lépcsőjén, és bámultam a két rendőrre.
A papnak van három kutyája: Látlak, Cigány, Nebújj.
A pap hívogatja őket, de közben a cigány megy lopni.
– Látlak, Cigány, Nebújj!
A cigány elbújik a farakás mögé.
– Látlak, Cigány, Nebújj!
A cigány elbújik a ház mögé.
– Látlak, Cigány, Nebújj!
A cigány elbújik a kerti budiba, és a pöcegödörbe bemászik.
– Látlak, Cigány, Nebújj!
Mire a cigány:
– Má’ hogy láthatná’, mikó nyakig ülök a szarban.
Szerettem, amikor a nagyapám elmesélte ezt a viccet. A kedvencem volt. Gurultam a nevetéstől. A nagyapám a papokról és az apácákról mindig szépen beszélt, azok tanították meg matematikára. Bunyevácok voltak, mert a Bajai útról a Kérbe jártak, az pedig bunyevác környék. Így aztán a nagyapám és a húga perfekt és akcentus nélkül beszélték a bunyevácot. Igaz, nem is voltak botfülűek. Sokáig azt hittem, ők a bunyevácok, mi meg a magyarok, a birkákat őrző juhászok, a bitang bácskai cowboyok, mivel nálunk senki nem tudott bunyevácul. Mivel a vér nem beszél. A nagyapám anyjáéknál, a dédanyáméknál, ahol a ház ablakait fehér spalettákkal csukták be éjjelre, mintha angyalszárnyak lettek volna, az éjszaka elől védelmet nyújtó őrangyalok szárnyai, sok cigányt láttam. Arrafelé laktak, és náluk ittak. Vették a pálinkát fityókra, míg várták, hogy a dédanyám kimérje a fehérbort, amit magukkal vittek. Ott kutya is volt, a Junesz. Elképzeltem, ahogy valamilyen cigány elbújik, mert a gyanútlan pap hívogatja a kutyáit. Valamilyen cigány. Nem egy azok közül, akiket ismertem. Arra nem gondoltam, hogy a pap direkt nevezte el így a három kutyát. Nem gyanútlan. Kicsi voltam még. A nagyapám meg nem magyarázta el.
Amikor vendégek jöttek, elbújtam a vécében. Bevittem Matilkát, a kaucsukbabám, és magamra zártam a zöld ajtót. Hallottam, ahogyan a nagyanyám keres. Nem jöttem elő. Sokat tanultam abból a viccből.
Az lehet, hogy szükség van, de nekem nincs szükség. Nyissa már ki, kezdte újra. Hagyjon már, hát lássa, hogy nem fogom kizárni a kaput, nem lássa?! Látom, látom, dünnyögte, de fél? Hova valósi maga, kérdeztem. Horgosiak lennénk, válaszolta. Akkor siessenek, hogy hazaérjenek ebédre.
Anyád picsáját, mondta a cigány. Apád faszát, mondtam én.
Bementem a házba, hallottam, hogy begyújtja a vénséges vén Fordot, és elindul. A házban már tényleg mindenkinek van merinója. Vettem a tejpiacon, a földről. Vettem Zomborban a piacon, ahová irodalmi matinéra hívtak, és csak a piac sarkán tudtam leparkolni. Azok szerbek voltak, szerb cigányok. És vett a nagyanyám két komplettot, amikor nem voltam itthon.
A táskám valóban meglett. A büfékocsi pincére találta meg az egyik vécében. Mivel a kalauznak nem tudtam felmutatni a jegyem, hát elmeséltem, mi történt. Megvonta a vállát, és azt mondta, a legközelebbi állomáson le kell szállnom, de nézzek szét, hátha itt van a táska a vonaton. Nem jellemző, mondta, hogy női táskával szálljanak le a vonatról. Elindultam, és a büfékocsiig jutottam. Leültettek, mert már sírni kezdtem. Egy leskovaci ember, aki Párizsban él és dolgozik, rendelt egy konyakot, és elküldte a pincért kutatókörútra a táskám után. Adott neki tíz márkát is. Vártunk, zötyögött a vonat. Azt mondta, megveszi a vonatjegyem, ne idegeskedjek ezen. Aztán ittunk egy kávét, a pultos, a párizsi vendégmunkás és én. Visszaért a pincér, megvolt minden: útlevél, könyv, vonatjegy. A bőrkötésű noteszt egy MÁV-pecsétes borítékban hozta a postás néhány hét múlva. Abban nem volt pénz, de nem tudhatták. Ledobták a békéscsabai vonat egyik fülkéjében, ott akadt rá a kalauz, és visszaküldte.
Amikor nekiálltunk leszerelni a csöngőt, eszembe jutott a nagyapám. Eszembe is juthatott, ő szerelte fel negyven éve. Meg a vicc is eszembe jutott, a papról, a kutyáiról és a cigányról. Álltunk a megsárgult, a naptól elgyötört füvön, a kapu tárva-nyitva, és szereltünk le a csöngőt.
Toporogtam a füvön, mert sietni kellett, indulni a határ felé. Már így is késésben voltunk, Bánáton át kellett mennünk, ott kell legkevesebbet várakozni. Tudtam, hogy Kishomoknál ott lesznek a birkák, nyájban, szorosan egymás mellett, kíméletlenül haladnak előre, nyírják a megsárgult réten a füvet. Nem nyalnak erre, nem harapnak arra, mint a tehenek. Mennek egyenesen előre a kolomp után, és rendben tartják a vidéket. Át fogunk menni a síneken, amit benőtt a gyom, a parlagfű. Zöttyenünk, haladunk. Előttünk a Tisza, mögöttünk az egyenletes táj. Majd visszafelé Horgos felé megyünk, a változatosság kedvéért. Látni fogunk régi-régi Fordokat. Aztán hazaérek, és bebújok a szobámba. Körülvesz a csönd. Semmi nem fog történni. Ezután már senki nem jön hozzám.
Hogy táncoljak még egy kicsit. Istennel és a magyar néplélek Freddie Mercuryjével.
Megyek, megyek, hosszú útra megyek. Nem találom sehol sem a helyem.
*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
