Beszélgetés

Bohumil Hrabal utoljára etet galambokat.

Mégsem mindegy, ki mindenki foglalkozik az elme és a lélek betegségeinek, az őrültség különböző formáinak kérdésével: „Jesszusom, hát maga egy elmebeteg állat! – kiáltott fel Pepi néni, és hátraszaladt, hogy ne kelljen látnia a csíkos köntösben, égnek meredő hajjal felé közeledő Jiřit.”

Egon kíváncsian, de azért gyanakodva nézett Mónika Beátára, mindig gyanakodva fogadta az ismeretleneket, még akkor is, ha régi ismerősök voltak. Senkinél nem lehet tudni, mi rejlik a fejében. Pepi nénitől az ember nem is vár mást, sóhajtotta Mónika Beáta, mert már fogalma sem volt arról, miképpen tudná még jobban elmagyarázni, mi az, amit mondani akar.

Én például, fogott újra neki, egyszer a tó partján sétáltam, és véletlenül kihallgattam egy beszélgetést, amiben azt mondták, hogy a nőt nem szabad pórázon tartani, mert szaladgál jobbra-balra. Ketrecben kell tartani. Annyira megrémültem! Mert én is nő vagyok, ha egy másik is. Elbújtam. Amióta felnőttem, én még sosem bújtam el senki elől, de most muszáj volt.

Egonnak tetszett a kép, a nő ketrecben. Milyen ketrecben? Mónika Beáta türelmetlenül legyintett, mert nem ez a lényeg. Rózsaketrecben például, ha éppen választhatnék. Én azt nagyon bírnám, ülnék a rózsaketrecben, semmi baj. Szagolnám a rózsákat. Jobb, mint az ibolyát. Egonnak ez már nem annyira tetszett, bár rózsákkal is, ketrecekkel is, őrült nőkkel és vámpírokkal is sokat foglalkozott élete folyamán, most mégis erőteljesebb képet akart. Kellett neki az alany.

Mónika Beáta elpirult, hallgatott. Egon jöjjön rá magától.

Pepi néni megállna a szaladásban, és csak meredne ott, a tyúkok és a virágok között, eltátott szájjal, hogy nincsen már mélysége vagy magassága, nincsen már mértékegysége az emberi kommunikációnak, sóhajtotta Mónika Beáta.

Alex, aki véletlenül csapódott hozzájuk – ebben a városban már csak ez maradt a régi. A váratlan találkozások, amik rendre kávézásba fulladnak. Úgy tűnik, modern korunkban szellemi lobotómiát végrehajtani a legkevésbé sem bonyolult, sőt, kevésbé undormányos, mint a fizikai, amikor is az agyban hátulról, aztán a szemet félretolva elölről kell kurkászni, amíg csak meg nem semmisül az agynak az a része, amelyik olyan zavaró. Nem egyetértő. Érzelmek sokaságát szállítja az idegpályákon. Lobbanékonyságot okoz. Akarnokságot. Kezelhetetlenséget. A világ megváltozott. Ma már senki sem kapja fel a fejét, ha a nők azzal fenyegetnek más nőket, hogy a pokolra kerülnek, ha nem szavaznak egy bizonyos jelöltre, mondván: azokat a nőket, akik nem segítik nőtársaikat, külön hely várja a pokolban. Vagy valami ilyesmi, ha jól értettem, vonogatta a vállát Alex: women will go to hell if they don’t vote for… Nem minden nőt zárnának tehát ketrecbe, csak azokat, akiket külön hely vár amúgy is. A pokolban.

Alexnek túl sok ismerőse van, állandóan húzza magával a különböző mondatokat, mint a kutya a csirkebelet. Pedig nem is kell neki, csak elhappolja a macska elől.

Ki fog törni a forradalom, most hallottam a Korzón. Kicsit lihegve estem be a szűk helyre. Ennek a jelentősége akkora, mint amikor a nagyanyám I. díjat nyert a fodrászversenyen 1944. március 19-én. Csak annak kisebb hatása volt a történelemre. De ez nem fontos, vontam meg a vállam, miközben a táskámat begyömöszöltem a köztünk megmaradt szűk helyre, a székek alá. Végül is az események történelmi jelentősége utólag válik nyilvánvalóvá. Mindenkit érint, mindenkinek ki kell állnia az elnyomottak mellett, és be kell vezetni a demokráciát. Állítólag lesznek olyanok, akiket ketrecbe fognak zárni. Várakozással néztem barátaimra.

Éljen a szike nélküli lobotómia! – kiáltott fel Alex; Egon és Mónika Beáta azonban nem mondott semmit, csak egymásra néztek.

A lobotómiáról beszélgetünk, a szellemiről, nem az orvosiról, folytatta Alex, mert őt semmi nem tudta kilendíteni a gondolatmenetéből.

A cselekmény előrehaladtával mindinkább „vérre megy a játék” – mi mégis úgy érezzük, Frances ellenfeleinek csak kicsit kellene belátóbbnak, kevésbé fafejűnek lenniük, hogy minden rendbe jöjjön. Hiszen senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez az ember börtönbe vagy elmegyógyintézetbe való. Senki sem akarhatja őt valóban tönkretenni. Mindez teljes képtelenség; időről időre azt várjuk, hogy mindenki elmosolyodjék, és véget érjen a lidércnyomás. S hogy ez így van, az Jessica Lange fantasztikusan érzékeny játékának köszönhető mindenekelőtt.

A Teréz-templommal és a püspöki palotával átellenben lévő kicsiny kávézóban gomolygott a füst. Nem értettem, hogyan képesek ennyire hidegen kezelni a hírt, amit hoztam. Végül is ilyen eseményre még sohasem került sor a városban. Magyar forradalom lesz.

Magyar?! – kapták fel a fejüket. Ezek szerint fogalmuk sincs, gondoltam, mikor foglalták el a náci Németország csapatai Magyarországot.

Frances Farmer egy élő ember volt. Hús-vér színésznő, Hollywood egyik legfényesebb csillaga a 30-as évek második felében. A lobotómia később jött. Jessica Lange alakításai széles skálán mozognak, Faye Dunaway és Marilyn Monroe között bejár minden zegzugot, időnként olyan hűvös értetlenség árad belőle az ember iránt, mint Marlene Dietrichből. De ahogyan a Francisben játszik, az kurvára a legjobb. Mostanra öreg nő lett belőle, a kora az arcára van karcolva. A fiatalságát magával vitte Jack Nicholson és a konyhaasztal, röhög Alex. Nem mondjuk neki, hogy ismerjük. A témát is, a filmet is. De azért érzi.

Pepi néni, legyint újra, és ránéz Mónika Beátára, ne haragudjál, de azért őrá már tényleg senki nem emlékszik. Még mi sem, pedig mi ötvenévesek vagyunk, nekünk kutya kötelességünk volna emlékezni.

Ja. Mondja Egon, tyúkok sincsenek már, és pizsamát sem hord senki. De az nem lehet, hogy Jiři meg akarta kúrni Pepi nénit hátulról, ő meg csak kéreti magát? Hogy ez a sikkantás – „Jesszusom, hát maga egy elmebeteg állat!” – incselkedés?

Játszótárs nélkül maradó értelem.

Egon fáradtan legyintett. Mostanában megint Csáth motoszkálhat a fejében, mert csak annyit mond, hogy kussoljak és menjek haza, ha nem akarom ketrecben végezni. Nem lehet ilyen leplezés nélküli együttélést vállalni mindennel; a kihagyás nélküli küzdelmet vállalni. Ezt felismertem, nekem Mészölyt nem lehet úgy idézni, hogy ne ismerjem fel. Fejből fújom, ha akarom. Ritkán akarom. Mert mégsem tudom fejből.

Miféle ketrecben?!

Senki nem válaszolt.

Lassan, orvul lopakodva teljes győzelmet fog aratni az önkéntes szellemi lobotómia, és meg fog szűnni a kihagyás nélküli küzdelem. Szeretek olcsó amerikai mozikban ülni, ahol erzsébeti modorban élnek-halnak az emberek, miközben a filmeket nézik. (…) Az sem érdekel, hogy jók-e. Nem vagyok én kritikus. Egyszerűen szeretem a filmeket. Jelenlétük a vásznon elég nekem. Mónika Beátát nagyon szíven ütötte, hogy olyan kevéssel elintézték Hrabalt. Majdnem sírt is.

„És az a »hazugság« pusztítódik el közben, ami az életet úgy képes emberivé domesztikálni, hogy a végső igazság fenevadja is megjelenhessen benne – megszelídítve.” Ezt a piros füzetembe írtam fel hónapokkal ezelőtt, most, hogy kinyitottam, ott állt az orrom előtt. Így tudok fejből idézni Mészölyt, hogy mindig leírom. Feljegyeztem a dátumot, amit Alex mondott, és el is raktam gyorsan a füzetet.

Forradalom lesz? – fújja ki a füstöt Egon, és elnéz a fejem fölött.

Néha olyan jó volna vad forradalmárnak lenni, küzdeni a világszabadságért, világbékéért, lehetőleg erőszakosan, a diákok kizsákmányolása ellen, a gyermekéhínség ellen, részt venni a Dakar-ralin vagy a Camel Trophyn. Tenni valamit az emberiségért.

Vájkot verni a csatorna partján, és hozzá bambuszt gyújtani, a szúnyogok ellen.

Innen kellene belemerülni a kezdődő nyárba, a barack meztelen gyerekkaron végigcsorgó édes levének emlékébe, anyánk hűvös tenyerébe, a vizes-cukros kenyér ropogására, a darazsak támadó kedvére gondolni. Mónika Beáta Hrabal iránti rajongását mindig is ezzel magyaráztuk, a vidék iránti múlhatatlan szeretetével. Minden piaci árusban képes volt felfedezni a csetlő-botló kisembert. Ha Hrabal krónikás, én az ő rikkancsa vagyok. Kell a játékosság. Naivitása néha elviselhetetlen volt, nem látta, ahogy csetlő-botló hrabali hősei belecsempészik a rothadt paradicsomot, barackot, megpuhult paprikát a szatyrába. Egyszerűen nem látta a tekintetükben, hogy átbasszák, mert lehet. Nem értette az emberi természet szépségét, hogy egyszerre kutya és farkas, féreg és angyal. Amikor már túl sok rothadt paradicsomot szállított haza, akkor hirtelen átváltott a csak-krimikre. Semmi egyebet nem olvasott, csakis krimiket. Rajongása nem volt meglepő, de korábban legalább keretek közt tartotta. Most nem voltak keretek. Szétfeszítette a felismerés fájdalma.

Téged kellene ketrecbe zárni, fordult felé Egon, hogy védelmed legyen saját magadtól.

Mónika Beáta ezen elgondolkodott. Ha magammal zársz ketrecbe engem, akkor hogyan védhetnél meg önmagamtól?

Lobotómiával, szólt közbe Alex, de rámeredtünk. Szellemivel, védekezett, csakis szellemivel, az most kurvára megy a világban. Tovább meredtünk rá, elhallgatott.

Alex nem tudta, hogy Mónika Beátával nehéz dolgunk van, amióta Xénia, a lánya, elment a nulladik évre. Azt mondta, nem a magányra nem volt felkészülve, hanem az árulásra. Erre már semmit sem lehetett válaszolni. Egon megvonta a vállát, ott van neki az ura, oldja meg.

Az osztályfőnökünk háromszor körbefuttatta az iskolát azokkal a lányokkal, akik elsőáldozók voltak. Hétfőn még látszottak a loknik, a frizura nyoma elárulta őket. Most ő is forradalmár lett, próbáltam visszaterelni a témát.

Ja. Remélem, gyónni is fog. A gyóntatószék, akár egy finom, bársonnyal kibélelt ketrec, befogadja a szádból áramló rosszat, és te újra csak a jót viszed magaddal a templomajtó felé indulva. Jól ki van ez gondolva, mondta Egon.

„Van-e olyan körülmény, ami egy megkeresztelt ember számára kizárja, hogy gyónjon? És ha van, ami engem, mint liturgiailag-teológiailag nem túl művelt katolikust, bizony meglepne, akkor az illető mit tehet? Készüljön a Pokolra? Köszönettel.”

Készüljön.

Mónika Beáta arcán egyszeriben szétterült a mosoly. Hagyta, hadd repüljön a lelke Hrabal, Szent Ferenc és Haňta után, a testét azonban nem akarta nekik adni, esze ágában sem volt. Mónika Beáta az asszonyi változókornak, és nem csak Xénia döntéseinek, viselkedésének, anyját folyamatosan megbántó életstílusának is tulajdonítható depressziója ellenére sem foglalkozott azzal, a halállal. Foglalkozott, de csak annyiban, hogy félt tőle. Esze ágában sem volt közelíteni hozzá. Miközben szétfeszítette a fájdalom. Egon szerint hiányzott belőle az érzékenység. Valószínűleg a naivitás mellé már nem fért el. Az érzékenységet kitúrták a rothadt paradicsomok.

Készülhetünk a pokolra? – kérdeztem. A nagyanyámra gondoltam, az emlékeiben fürdő épületlenített utcákra, aztán anyámra, aki mögött a kutya és a macska feszes vigyázzban közlekedik az udvarban, ahonnan ő húsz éve nem tette ki a lábát a város irányába, és magamra is gondoltam, ahogyan lassan ötven éve ingázok köztük, kilendülve egyikük vagy másikuk irányba. Nekem jó lenne egy ketrec, mondtam. Vagy egy pad a Piazza Navonán. Érezném a lovak ott maradt szagát.

Mónika Beáta a karomra tette a kezét. Nem volna jó neked, mondta. Nem volna jó.

Készülhetünk a pokolra meg a forradalomra, mi? Na, mit mondtam?! – dőlt hátra elégedetten Alex. Mit mondtam?! Jebote, itt semmi nem változik.

Ja. Mondta Egon.

*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)