Nem akartam Móricz Zsigmondra gondolni, amikor a magyar nyelv napjára gondoltam. Meg sem fordult a fejemben, vajdasági magyar fejemben. Sok minden átfutott, megtapadt, továbbillant, visszatért.
A kékre gondoltam, a kék színre. Lehetne-e nyelvünk színe a kék? Halavány kék.
Nem az jut eszembe a nyelvünkről, hogy ha kék volna, akkor halavány kék volna. Meg is döbbentem, amikor elolvastam a verset. Mert az én fejemben anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, ami az írkámra szétfolyt. Mindennek a színe a kék, erre jutottam magamban, mielőtt előkerestem a verset, a gyerekkornak, az égnek, az emlékezetnek, a költészetnek. Az azúr enciklopédistájának éppen úgy, mint a Kosztolányinak, aki feszítette lelkét az azúrnak.
Mindenféle kék. Elkékült fejjel, elkékült nyelvvel, fulladozva, elkékült ujjal rámutatva, kapaszkodva, mögé bújva. Fulladozva a felbugyborékoló szavak sűrűjében, mélykék ordításból a halavány kék suttogásig.
Akkor mégis csak lehet halavány kék. Ha suttogunk, akkor selymesen halvány, titokzatos, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján.
A nemlét színe is kék. Az árnyék színe, a képzeleté, a forró augusztusé és az október végi égé, ahol a vadlibák kékes fénybe burkolózva a győzelem jelében szállnak, testük felveszi a vizek és az ég színét, fáradt nyakunkon, ahogyan feléjük fordítjuk, bámuljuk őket, kidagad az ér és kéken lüktet. Akár a szívünk, benne a kimondatlan szavakkal, az elhallgatott és elnyelt, az elveszített szavakkal. A meglelt és örömmel hallott szavakkal. A megnyugtató és felborzoló szavakkal.
Az első és az utolsó kimondott szó között eltelő időnkben a szánkon kiáramló pára kékes árnyalata marad utánunk, ennyi volt az életünk, nyelvünkben töltött napok éles és fényes története.
Aztán eszembe jutott a kékbeli ember. Valahonnan elébem pattant, a lecsupaszított tájon bandukolt felém, a kukoricaföldeken böngésző asszonyok közül előtűnt, gangosan lépkedett, mint aki számít. Mit számít, hogy számít-e, fortyantam fel a gondolatomban, ahol lépkedett felém ez a kékbeli ember.
De hamar rájöttem, hogy neki számít. Azért lép olyan gangosan, mert neki számít, hogy kicsoda, és megteheti. Ugyanis a kékbeli ember jómódú. És kék posztóban jár. Így mondják a magyar nyelvben, legalábbis így mondták, amikor még mondták.
Egy kékbeli ember lépkedett felém a szőlősök felől. Nem tudtam hirtelen, hová tűntek a kukoricaföldek?
A kékkő ott pöttyöződött a szőlő levelén, ezért is volt olyan meglepő, mert a fénylő naptól elvakultan alig láttam, de egyszeriben csak ott volt, nem volt ott, de közeledett, lépkedett erősen. És kék volt? Hallom a hangom, vékonyka még. Dehogy volt kék, válaszol ómama, kékbeli volt ugyan, de nem kék. Gangosan jött, tudtam, hogy felülről fog majd szólni hozzám, bort is akar, pálinkát is, dohányt is, mert megengedheti magának.
Bármerről közeledek, belebotlok a kék színbe, ha összevernek is, és kék leszek, akár a szilva, nem tudok én mást mondani, mint hogy nyelvünk színe legyen a kék. És toppantok hozzá.
Mindenféle szín van a nyelvünkben, attól színes. Hallom az ellenvetést, mert az ember fejében mindig ott van az ellenvetés is, csuda, hogy egyáltalán lehet gondolkodni. Már ha lehet. Mindenféle szín a szivárványban van, öltöm ki a nyelvem, de a magyar nyelvben a kék szín van, abban meg minden. Kékítőt lehet oldani az ég vizében, például. És akkor azonnal lehet tudni, hogy az Anyánk az, akiről szó van, ő az, aki kékítőt old az ég vizében.
És ahol Anyánk, ott az Isten, hol Isten, ott szükség nincsen. Az égben semmiféle szükség nincsen, az egyszer biztos. Hótziher. Vagyis halálbiztos.
Amikor még élünk, de mégis jön a kék halál és nem tud helyreállni a rendszer, nem bír akkor csak bámulunk és reménykedünk, hogy valami azért majdcsak lesz. És lesz is.
A kék halál nem a magyar nyelv, nincs is közünk hozzá, így fordították le ezt a számítógépes problémát, ami, ha találkoztunk már vele, tudjuk, hogy nem kicsi. A kék színnek tehát hatalma van, akkor is, ha nem a mi nyelvünkben van. Ha nem a mi nyelvünk színe. A miénk akkor lesz, amikor elkékül a szánk. Ha túléljük, mert idejében felismerik és látják, hogy nem zöldülünk, hanem kékülünk, akkor van segítség, és újra elkékülhet a kezünk meg a lábunk, mert leszünk még télen, feszíthetjük lelkünk az azúrnak, mert leszünk még költészet közelében, belesimulhatunk a paplanunkba, Anyánkénak gondolva a Bohor vagy a Lenor illatát, vagyis becsaphatjuk magunkat még egy ideig, szemünkből könny és szánkból a pára, akár az augusztusi árnyék, halavány kék, már ha megfigyelte valaki, milyen színe is van a könnynek.
Nem gondoltam én Móricz Zsigmondra, amikor a magyar nyelvre gondoltam, hanem a kék színre.
Aztán mégis belopakodott, besettenkedett, akár egy Betyár, aki felkiált, a föld azé, aki megműveli, és válaszoltam neki, a nyelv is azé, aki megműveli, és bólintottunk. Elkoptatott, megviselt, új ruhába öltözött, elhagyott és megtalált szavaink addig a mieink, amíg élünk, amíg megműveljük.
Amíg.
