Megkezdődik a megtestesülés misztériumának bevezetése. Ez történik Advent kezdetével.
Az ember azt gondolná, hogy a karácsonyi vásárok kezdődnek, a kirakodóvásárok és a csodálatos díszítések, a ragyogó városok, a pompázó ködös-havas estékbe puhán belevesző léptek.
A belevesző léptek kezdete mindenképpen igaz. Ködös-havas estékbe vagy tavaszt idéző novemberi kora reggelekbe. Megközelítés kérdése, ahogyan minden más.
Ha a megtestesülés misztériumának bevezetésére is gondolunk, a karácsonyi vásárlás, a fáradt, hajszolt, ideges tekintetek, a szépségesen, gonddal feldíszített faházikók, a forralt bor, meleg tea, gyermekkezek csimpaszkodó reménye mellett, akkor a reggelre gondolunk.
A rorátéra.
Rorate coeli de super – harmatozzatok egek onnan felülről, szól a latin magyar fordítása.
Hajnali mise, angyali mise.
1920-ban Juhász Gyula Rorate című versének kezdő versszaka helyett
A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.
nevetni vidáman a karácsonyi vásárban, kesztyűt venni, pécsi kesztyűt, báránnyal béleltet. Húzzuk a kezünkre, istenien melegít.
Máskor öblös pöttyös bögrét venni teához, lélekszakadva rohanni, hazaindulás előtt, de a vásár reggeli nyitása után a kora reggelben. Nem figyelni a szájból áramló párára, a zihálásra. Szaladni, mint egy kisgyerek, akinek megengedték, noha valahol, valamit biztos vétkezett.
Megint máskor kicsiny pöttyös bögrét venni kávénak és vajtartót is pöttyöset, nehezet.
A pöttyök, mint a bárányhimlő elvakarta hegek.
Vagy ellenkezőleg, vidám pelyhek.
A talán már soha vissza nem térő havas karácsonyok mellett a gyermeki, boldog várakozást felidéző pelyhek.
Akárhogyan is gondoljuk, tőlünk függetlenül harmatoznak az egek. Rorátéra indulnak az emberek.
A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.
Nem várhatunk egy költőtől többet, mint istentől, igaz, kevesebbet sem. De annyit, mint a fiától mindenképpen, akinek megszületésére várva nem feledhetjük, hogy kockát vetettek köpenyére: „Megosztozának az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetének.”
Vigasztaló a tudat, hogy nem tépték szét. Megtehették volna, de mégis inkább sorsot vetettek rá, kockát dobtak. Így megvan valahol ez a köpeny.
Lélekben fel lehet ölteni, akár az inkognitót. Magunkra kapni és abban járni-kelni, miközben harmatoznak az egek és elkerülhetetlenül közeledik az árulás pillanata.
De még csak a megszületésre várunk, fékezzünk, hó-ha-hó!
Legyen advent első vasárnapjának reggelén, a kávé mellett vállalt feladat Juhász Gyula életrajzát elolvasni.
Nézzünk ki az ablakon és gondoljunk arra, hogy ha mifelénk nem is, Nakonxipánban hull a hó.
Juhász Gyula a hozzá legközelebb álló embernek Gulácsy Lajost nevezte. Azt írta róla, hogy „NAKONXIPÁN volt az ő hazája, ez a furcsa ország, amely szerinte Japán és a Hold között fekszik és amelynek nyelvét ő tudta csak beszélni az összes földi emberek közül. Beszélt is, írt is sokat nakonxipánul, és képein is gyakorta szerepelnek ennek az álomtartománynak apró, mulatságos lakói.”
Akárhogyan is döntünk, felettünk harmatoznak az egek, álomtartományban, a karácsonyi vásárban, a templomban, a szobánkban.
Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!
