,,Itt nyiss be csöndesen”, mondja neki 1920-ban. Sok minden mást is mondott, mormogott halkan unokatestvérének egy évvel a halála után, általában nem ezt szokták idézni a versből, hogy „itt nyiss be csöndesen.”
Sokkal hatásosabb, amikor a cirill betűs Szabadkát emelik ki. Kosztolányi arra biztatja unokatestvérét, hogy siessen, mert a szíve meg fog szakadni, ha hosszan bolyong a városban, ahol szavát nem értik.
Szeretem a pátoszt ott, ahol helye van.
Ami patetikus, attól kicsit ódzkodom. Képtelen vagyok elűzni a gondolatot, hogy akik patetikus szöveget nyomnak, azok számos egyébre is képesek. Például arra, hogy a szánalmasról azt higgyék, mi több!, állítsák, hogy patetikus. So pathetic.
Képtelen voltam másfelé fordulni, amikor a szemem előtt Kosztolányi Dezső meglátta a tó felől Csáth Gézát közeledni. Leblokkoltam, úgy is mondhatjuk, lemerevedtem és csak bámultam a palicsi sétányon, ahol éppen senki nem volt rajtunk kívül.
A szituáció patetikus vagyis felemelő volt, ezt állítom és bátran vállalom. A két alak a Bagolyvár magasságában volt, én meg a Halászcsárdához vezető hátsó úton közeledtem, de lassan, mert a téli bakancsom kidörzsölte a sarkam.
Amikor a költő meglátta a tó felől közeledni unokatestvérét, azt a kurvapecér, zseniális morfinista gyilkos és öngyilkos orvost, először így kiáltott fel:
,,Te sohase-jövő és sohase-beszélő” – na, erre már megálltam, mint aki a zselés ragtapaszt igazgatja hólyagos sarkán, de igazából leselkedtem, egy szánalmas irodalmi vojeur voltam.
Mondom magamban: csak nem folytatja ebben a stílben, nem rontja el a nagyszerű, emelkedett, patetikus pillanatot, aminek tanúja vagyok: gyász, fájdalom, magára hagyatottság, tanú nélkül maradt gyerekkor, a sok rosszaskodó játék, „rút varangyok”, beteljesítendő sors satöbbi.
Persze ügyesnek találom, ahogyan beleviszi aktuálpolitikai üzenetét, amit olyan szívesen idéznek, de aminek kevés köze van az egészhez – feltéve, hogy létezik egész.
Feltesszük – különösen advent idején –, hogy létezik egész. Ebből a perspektívából figyelve a pillanatot, amikor Kosztolányi Dezső meglátja, hogy a tó felől Csáth Géza közeledik felé, kevéssé jelentős az, hogy milyen betűs a város és hogy sír Hungáriánk.
Hogyne sírna.
Ki az a marha, aki nem sír, ha elveszik tőle, ami az övé volt? Mindez azonban jelentéktelen mellékkörülmény, ahogyan egyének, százezrek és milliók élete – hja, ilyen a háború és a politika – ahhoz képest, amit ebbe a versbe Kosztolányi beleír.
Így aztán ha lehetne, sohasem volna szabad csak a cirill betűs részletet kiemelni, mert ez első ránézésre csak a költő és a vers hitelét rontja, második ránézésre azonban olyan helyzetbe hozza Kosztolányit, mintha már akkor feladta volna…
Na, ez az igazán szánalmas – so pathetic.
Mintha volna valami, amit fel lehet adni. És ha igen, mi? Nyelv? Kultúra? Szülőföld? Város? Épület? Tó? A szemem világába, ami belefér? A szusz, ami bennem van? A fehér karácsonyok emléke? Szánkózások és hópelyhek? Hideg csókok? A cigaretta fanyar szaga a téli délutánban?
Vagy éppenséggel úgy feladni, hogy egy másfajta jelenlétről, esetünkben a cirill betűs jelenlétről beszélünk egy olyan vers kapcsán, amiben egy egész korszak, éra, viselkedésminták, gondolkodásmód, élet- és művészetfilozófia érhető tetten.
Minden csak látásmód, felkészültség és műveltség kérdése, mondhatnánk, de nem mondjuk, mert közben pontosan látjuk magunk előtt a ludasi szélben bicikliző Magyar Lászlót, olvassuk kézírását, halljuk a ludasiak mondatait a Kosztolányikról és saját magukról, a fogfájásról, a derűről, a kiszolgáltatottságról és arról, hogy a szívét a száján vesszük ki annak, aki nem látja ezt a gyönyörűséget:
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.
Amit megosztunk másokkal. Megosztunk, megélünk, osztozunk. Ugyanis ezt hívják, nevezik városnak.
A SZEMNEK NINCS NYELVE
Van még az a másik mondás, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek, de annak már meszeltek – kiindulva és visszatérve a vershez, amit Kosztolányi 1920-ban írt egy éve halott unokatestvéréhez, aki a demarkációs vonalon lett öngyilkos – nem cáfolunk gyönyörűséges irodalmi mítoszokat, viszont tudjuk, hol van a Halasi úton a gyógyszertár, ahonnan a pantopont érkezett, hogy a cellájában végezzen magával.
A kezek elvették, amit elvettek, a szemnek mindent meghagytak. Kulturális örökségünk: a szem.
De a szemnek nincs nyelve, ez anatómiai tény. Nem csak a nyelv kell ahhoz, hogy beszéljünk, de nyelv is kell. Ugyanakkor anyanyelvünk jól tudja, hogy a szem a lélek tükre – ahogyan Plinius mondta, in oculis animus habitat, és anyanyelvünk azt is tudja, hogy a tekintet is lehet beszédes. Nem kellenek tehát mindenhez szavak, sokszor elegendő a megfigyelő szem, amiben tükröződik a lélek, ami beszédesen hírt ad mindarról, ami körülvesz bennünket, hozzánk tartozik, a részünk és mi a része vagyunk.
Talán ezért történhetett meg velem, miközben hólyagosra dörzsölt sarkammal a tó mögött húzódó, a Halászcsárdához vezető úton baktattam, egyszeriben megláttam az unokatestvéreket, az ólomként fénylő tó felől közeledő halottat és az alig harmincöt éves élőt, ahogyan tekintetükkel beszippantják egymást, a havas tájat, a gazdátlan, kóbor ebként bolyongó lelkeket, a sehová sem tartozókat, akik szerint a szemnek mégis csak van nyelve.
Van, ami sem nem döntés, sem nem elhatározás kérdése. Ahogyan nézünk, befogadunk, feldolgozunk egy élményt. Ahogyan olvasunk egy verset, szemügyre veszünk egy fotográfiát.
Ahogyan elkészül egy fotográfia, az sem döntés, az sem elhatározás kérdése. A kidolgozás mindenképpen, de a pillanat, az semmiképpen.
Álltam a Bagolyvár és a Halászcsárda között, néztem az unokatestvéreket, hallottam, ahogyan az élő azt mondja a halottnak, hogy „itt nyiss be csöndesen”, és éreztem az emelkedettséget, a pillanat magasztos voltát, a nemlét űrjét és a vers nagyszerűségét. A természet tökéletességét, a tóból, a fákból és a fűszálakból áradó harmóniát és azt is, hogy az épületek minden emberi szót elbírnak, igazat és hazugot, oltalmazót és ki nem mondottat.
A természet és az épületek, akár a versekben rögzült szavak, miként egy fotográfia, kimerevítenek valamit abból, ami a miénk. Ezen a tényen nem tud változtatni sem az elmúlás, sem a személyes felejtés, nem tudnak változtatni rajta a vers aktuálpolitikai sorai és a rá következő évtizedek, de még azok sem, akik a pillanat esztétikai mércével tekintve fennkölt pillanatából szánalmasat kreálnak, feltételezve, hogy bármit, amit tapasztalunk, megélünk, látunk, megérintünk, amiről történetek születnek, versek íródnak, fotográfiák készülnek, elvehetnek tőlünk. Akik ezt feltételezik, áthelyezik a hangsúlyt a van-ról a nincs-re.
A bolyongást tartják fontosnak, de nem a Joyce-féle ulisszeszi aspektusból (eredeti megjelenés éve: 1922), a meglelhető szintézis felől, hanem az elvesztés, a felaprózottság, a veszteség felől. Arrafelé is minden romokban hevert, nem csak errefelé.
Csak mondom.
A bolyongást emelik ki és nem a találkozást, az élő és a halott csodálatos, misztikus, ugyanakkor mélységesen szomorú, gyász borította találkozását, amit megemel a természet egyhangú, biztonságos, öröktől adott, befogadó létezése, amin aludni bír – alszik a fény.
Nem veszítheted el, ami nem volt a tiéd. De minden a tiéd, amiről érzed, tudod, hogy az. Minden a tiéd, ami egy várost közösséggé emel. Csak a butaság tud ebben árkot ásni. A butaság nyugtalan és mohó. Folyamatosan bizonyítani akar, tagadásából nyeri létezése értelmét és nincs benne derű. Öreg hiba.
Ez a történet nem a bolyongókról szól, hanem az építőkről és azokról, akik tudják – mert van rá tekintetük, hogy minden a miénk, amit befogadunk és ismerünk.
DE NEGRIK ÉS A VÁROS
Szabadka építészetéről és hangulatáról számtalan kiadvány megjelent. A városközponthoz közeli, máig sáros utcácskákról, a gazzal benőtt telkekről, a lerombolt barokk- és szecessziós palotákról újságcikkek és lelkes, de véleményüket felülírni hajlamos városvédők szólnak.
Mindenből van, minden tetten érhető, szerethető, elfogadható, hiszen emberi. Ugyanakkor ebben a tengerben majdnem elveszett valami, ami maivá tette a városunkat, az 1920-ban született Kosztolányi-vers és a szöveghez tartozó, még havas télben készült Karlo de Negri-fotók között.
Ez, amit jobb szó híján valaminek nevezünk, a város épületeinek, természeti jelenségeinek a misztikus összhangját teremtette meg, aminek alapkövét Biró Károly polgármester rakta le és amit 1945 után más, tehetséges építészekkel, nem rontva a városképet és nem rombolva a meglévőt – ennek kiemelkedő, hideg szépségével a Korzót utcahosszat uraló és a városházával korokon át ívelve párbeszédet folytató értéke a Jadran épülete – megmentettek a jövőnek a De Negri építészek – mindez elolvasható Lovra Éva hiánypótló kötetében, aminek belső, az építészettől elrugaszkodó kohéziójára Szilágyi Mária hívta fel a figyelmet.
Én mindabból, ami akkortájt a városban történik, semmit nem sejtek. Gyerek vagyok.
A De Negri-ház előtt járok el naponta, majd hetente hittanra, aztán a templomba. Megállunk a ház előtt, bámuljuk a kővázát, ami szakasztott mása a palicsi emlékkút tetején lévőnek. Ez korántsem igaz, de az igaz, hogy ilyen kőváza és titokzatos udvar – már amennyit látunk belőle – alig akad a Kertvárosban. A burkolólapokon falevelek, dér, hópelyhek. Mögöttünk felzúg a harang. Sietünk tovább, lépkedünk hazafelé.
A De Negri építészeknek köszönhetjük az Állatkertet és a Sugárutat, aminek látványa és belső összhangja Gustav Matković 1960-ban készült, Radijalac című festményén hasonló erővel szikrázik, mint ahogyan a fotón látható sárga szín a Bagolyváron.
Az új városháza belső terének megkomponáltságára éppen Klein Rudolf hívta fel a figyelmet, amit – ha lenne erő, akarat és pénz – láthatóvá is lehetne tenni. A kifliházak, a Pátria megmentetették a várost attól, amitől nem menekültek meg a nagyvárosok – írta Lovra.
Én a magam részéről a Szabad Egyetemről, a Radničkiről talán lemondanék, de akkor hol lenne anyám cipője, amit akkor vesztett el, amikor földrengés volt és a közgazdasági középiskola tanulói fejvesztve rohantak ki a térre…
Nem mondhatunk le semmiről.
Silling István tanulmányából és Csúszó Dezső kutatásából tudjuk, hogy Nyugat-Bácskával ellentétben nekünk csak ez az egy Szent Flóriánunk van és egy szoborfülkéje volt Bajmokon.
Talán a barátok templomához visszahozni és a taxisok helyére állítani Szent Flóriánt – új idők, új emberek, régi feladatok, mint Biró Károly helyének meglelése.
Biró Károlyt a másik, a városházát ábrázoló fotó miatt hozom szóba – meg azért, mert mindig szóba hozom, advent idején, amikor halottainkért imádkozunk, akkor azokért is, akikért mások nem, különösen szóba kell hoznunk.
Karlo De Negri városházát ábrázoló fotójának a középpontjában a pad van. A hóval betakart, érintetlen, hívogató pad.
Ellentétben a másik fotóval, ahol, miközben az irodalmi vojeur kihallgatta az unokatestvéreket, elkészült a Bagolyvár fényképe, a természet édes kuszaságából kivilágló épület, ezen a fotón a park rendezettsége felett trónoló városháza mellett a figyelmet a pad ragadja magával, az égből leérkező, a városi padon pelyhenként elhelyezkedő, a hótól szikrázó várakozássá emelkedő ülőalkalmatosság.
Advent van, lelkünkben érintetlen hótól szikrázik a várakozás – csak a tekintetünkön múlik.
