Aranyvasárnap, vagyis a karácsony előtti utolsó vasárnap.
Most még lehet venni egy nagy levegőt.
Benézni a szekrénybe, hogy valóban kimosva és kivasalva várja a fehér asztalterítő karácsony böjtjének vacsoráját, a karácsonyi ebédet és karácsony másnapját. Egy ünnep, egy terítő! Mindenki figyeljen, ne malackodjon, legyen a folt nélküli terítő a családi oda- és egymásra figyelés jelképe.
Most még lehet reménykedni.
Hátha megtaláljuk a karácsonyfatartót a padláson. De ha nem találjuk meg, akkor majd a piacon olyan fát veszünk, amit durva fából összeszegezett tartóban árulnak. + 150 dinár. Bagatell, ahhoz képest, hogy megint elfelejtettük, amire már tavaly sem emlékeztünk pontosan: hol a csudában van a nagyapa által ránk hagyott fekete kovácsoltvas karácsonyfatartó vagy a másik, amit apánk szerzett be a ’80-as évek végén. Legyűrjük magunkban a kételyt, hogy élő fát díszíteni olyan, mint élő állatok bőrébe bújni – miután kivágták, miután levágták.
Nem gondolunk Andersen úrra, nekünk ne meséljen A fenyőről, minden könnyünk elhullattuk már gyerekkorunkban: ,,Újra kezdődik az élet! – ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat – kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: „Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!“ De persze nem a fenyőfára értették.
– Most aztán élek! – örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.
Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.
És nem gondolunk Bridget Bardot-ra sem, noha törekvéseit tiszteljük. Sophia Lorenhoz intézett szavai, miszerint a díva, aki egymillió dolláros szerződést kötött szőrmebundák reklámozására, ne feledje, hogy amikor bundában jár, állati hullák sokaságát viseli magán. Csak kibírják valahogy. Mindketten.
Szomorúan bújunk bele tavaly előtti előtti kabátunkba, hogy elinduljunk halat, mákot, babot vásárolni.
Nem azért vagyunk szomorúak, mert tavaly előtti előtti a kabátunk, hanem azért, mert megint mindent az utolsó pillanatra hagytunk.
Most még lehet dönteni az ajándékokról.
Gyerekkoromban sima ügy volt, a férfiak zoknit kaptak, a nők zsebkendőt, én pedig könyveket. Ma már zsebkendőt nem is árulnak, a zokni nem ajándék, azonban a könyv, a film, az élmény!
Ajándékozzunk élményt.
Nem arra gondoltam, hogy cuccoljunk fel és irány a wellness, bár tagadhatatlan, hogy annak is megvan a maga feelingje, távol tartja a meghittséget, a szauna gőze betakarja a szavak nélkül maradt egymáshoz fordulást, nincsenek áprilisban előkerülő, alattomosan a talpunkba fúródó tűlevelek a lakásban: nincs semmi, ami gátolná a lazulást, nincs semmi stressz, csak a pihenés.
Nem ilyesfajta élményt értettem a karácsonyi élmény ajándékozása alatt.
Brown atyára és Sidney Chambersre gondoltam, a nagyszerű papra és a remek lelkészre. A joviális, pocakos idősödő katolikusra és a fiatal, érzékeny anglikánra.
Az X generációnak (mi vagyunk a szülők), az Y és Z generáció büszke, szüleik által védett, okos tagjai ajándékozhatják Brown atya és Mr. Chambers történeteit. Legalábbis az online filmnézéstől idegenkedő középkorúaknak. Töltsék le a sorozatokat egy Raspberry Pi-re, ami aztán csatlakoztatható a tévéhez. Ez mindig járulékos kütyükkel és kibővített IT-tudással tud csak működni, de ez semmivel sem bosszantóbb, mint a karácsonyfatartó ügye, amiben hiába nyomozunk évről évre. A kütyüket megoldják a gyerekek. A karácsonyfatartót meg az árusok.
A szülők pedig, ajándékként hívják fel gyermekeik figyelmét ezekre a színészekre – Mark Williams és James Norton –, mert ha a tipikusan angol krimisorozat nem is köti le a figyelmüket, a két isten emberét alakító színészt láthatják más, talán szerintük megnézésre érdemes filmekben, sorozatokban.
„A becsület és szellemi tisztesség csengőhangja”
Az Európa Könyvkiadónál 1958-ban megjelent Chesterton-mű, A jámbor Brown atya utószavában írta ezt Ungvári Tamás G. K. Chesterton kapcsán. Ha semmi mást nem tennénk, csak ezt az utószót olvasnánk el, máris nagy ajándékot adnánk – magunknak.
És nem mellesleg közelebb kerülnénk ahhoz a feladathoz, amit ránk mért a kor, amiben élünk: gondolkodnunk és döntetnünk kell. El kell foglalkoznunk azzal a sokak számára nevetséges kérdéssel, hogyan is állunk istennel, a vallással, a hittel.
Nem árt, ha ebben a kérdésben kiváló elmékre hallgatunk – Chestertonnak számos könyve kapható, az említett Brown atya történetei is fellelhetőek, megrendelhetőek. És közben hátha kedv támad a folytatásra, Brown atya mellett más Chesterton-könyvek olvasására. Mégiscsak a század egyik zsenijéről van szó, miként azt a nyáron egy szabadkai bölcsészhallgató ifjú hölgy megjegyezte – remek tanárai vannak, gondoltam, és elszomorodtam, hogy mennyi könyv marad ki az életünkből, miközben a mindennapok szaunájának gőze betakarja a szavakat és azokkal együtt az elmét is kulcsra igyekszik zárni.
Az ajándékozás azonban ne legyen gond, ne legyen teher. Könyvet rendelni mifelénk nem olyan egyszerű. És ha éppenséggel nem is bonyolult, nem biztos, hogy időben ideér. De ha időben meg is érkezik a csomag, lehet, hogy nincs rá kétezer dinárunk.
Ezért aztán letölthetjük a sorozatot. Brown atyát a Raspberry Pi-ről a tévé képernyőjére varázsolhatjuk, ha szeretjük a krimit. Chesterton nem bánja! Akár ennyi is lehet a hőse, kerékpárjával, esernyőjével, átható pillantásával. A többit ránk bízza.
Ungvári idézte az 1958-as kiadásban a szerzőt: „Aztán a legmegfelelőbb és leghumorosabb módon bűnhődtem, mert megtartottam igazságomat, fölfedeztem, nem ám azt, hogy nem igazságok, hanem egyszerűen, hogy nem az enyémiek… egyszer azon nevetséges helyzetben találtam magam, hogy az egész kereszténység van mögöttem.”
„Ahogyan élünk, az meghatározza, miként szeretünk”
Hevenyészett fordítás angolról James Runcie hősének, Sidney Chambersnek a szájából. A dzsesszkedvelő anglikán lelkészt a The Granchester Mysteries című könyvsorozatból ismerhetik meg az olvasók (Harry Potter is beúszik a képbe, ahol Mark Williams is feltűnik, csak azért, hogy lássuk: kicsi a világ).
James Runcie apja Robert Runcie, az egykori canterburyi érsek volt. Sidney Chambers megformálásakor sokat merített mindabból, ami meghatározta a gyerekkorát – aki nézett angol filmet, olvasott könyvet, tudja, hogy a prédikációk nem máshol születnek, hanem a lelkészek, papok fejében – meghatározva ezzel nemcsak a közösséget, hanem a gyerekkort is, az anglikánoknál közvetlenül is.
Sidney Chambers a Granchester című sorozat főszereplője. A kötelező elemekkel együtt is (női érvényesülés, bizonytalan nemi identitás, háborús traumák), az ’50-es években játszódó sorozat élményt nyújt, feledtet és emlékeztet.
Emlékeztet arra, hogy a bűn és a bűnös között különbség van, hogy mindenki esendő, de megbocsájtani csak azt nem lehet, ami hamis, hazug, álságos. A keresztény értékekről pedig Sidney Chambers nem „papol”, hanem megéli, küzdelmesen, magányosan, vidáman, bicajozva, berúgva, dzsesszt hallgatva és barátkozva. A barátok nélkülözhetetlenek. Brown atyával szemben Sidney-nek valódi jó barátja Geordi Keating, a nagycsaládos, iróniával és bölcsességgel megáldott, okos, figyelmes és együtt érző (szintén volt katona) nyomozó. Kettejük párosa a férfibarátságok szótlan ereje – közös nyomozásba oldva.
Semmiképpen sem hasonlítható egymáshoz a két hős, amiként az őket megalkotó két író sem. Ráadásul azt sem hallgathatjuk el, hogy a sorozatbeli Brown atya az 50-es években él, miközben alkotója 1936-ban meghalt. Újraalkotott, kitalált hősről van tehát szó, aki inkább csak emlékeztet az eredetire.
De attól, hogy a hegyek közt vannak magasságbeli különbségek, egy hegyből még nem lesz domb. És ha domb? Onnan is szét lehet nézni. Egyebek mellett ezért szép karácsonyi ajándék a Granchester a Raspberry Pi-re töltve.
Mindig legyen kalapka
Nem hiányozhatnak a nők sem! Mrs. Maguire és Mrs. Mc Carthy, a plébánia ügyeit vivő nők, akiknek jelenléte nem más, mint csapkodás a konyharuhával. Márpedig aki valaha járt konyhában, ahol tartózkodott női személy, az tudja, hogy a konyharuha veszélyesebb fegyver minden szónál és tekintetnél. Ugyanakkor oltalmazó szeretet, ami nem akarja kimondani a szavakat, nem akar bántani, amíg csak lehet! De csak egy ideig lehet, mert a papok és lelkészek jóravaló emberek, de az élet ügyeiben járatlanok. Ezért aztán Mrs. Maguire és Mrs. Mc Carthy, fején a kalapkával, öreg, öregedő arcával olyan, mint valami nevetséges, ugyanakkor szívszorító vasárnap délutáni érzés.
A jó, a rend, a tisztaság, a fegyelem, a lelkiismeret, a bánat. A könnyedség pillanatokra felbukkanó mélabús tremolóival. A lebukó nap megnyugtató fénye.
Ami akkor is megmarad, ha a karácsonyfa Vízkereszt napján az udvaron, a szemétben végzi. Mert a jól megválasztott ajándék, miként egy csillag, visszaveri és megcsillantja a hétköznapokban az ünnep és az összetartozás napsugarát.
