,,Ami halott, az
halott marad. Szeretetből
élet fakad. Nem tudom,
ki mondja meg nekem, mit? hogyan?
hol vagy mikor? Akkor
a szeretet semmi más? mint minden?”
(W. G. Sebald: Természet után)
Karácsonyi írást, mint minden ünnepi szöveget, nehéz írni. Odaragaszt az alkalom. Nehezen enged el magától. A ragasztó ragacsossá teszi a szavakat. Ez sohasem jó. Nem segít. Ellenkezőleg. Hitványabbá teszi az ünnepet. Mert a szavak arra is képesek, miként a cselekedetek, hogy elrontsák a dolgokat. Lerántsák. Az ünnepet a szavak magukkal rántják a mélybe. A közhelyek álmos és biztonságos vagy éppenséggel megvető, lenéző világába – nézőpont kérdése.
Karácsonykor fokozott a veszély, útjelző táblákra volna szükség, figyelmeztető táblára: csúszós terep következik.
Megszületik Jézus.
Ha erről gondolkodom, akkor mindig József Attila Betlehemi királyok című verse jut eszembe. Elsőre beugrik, különösen az utolsó sorok miatt. ,,Meg is kéne szoptatni már. / Kedves három királyok, / jóéjszakát kívánok!”
Jézus ember volt.
Ezért jut eszembe a vers utolsó három sora. Abba bele lehet kapaszkodni. Nyugodtan csimpaszkodni. Félretenni a metafizikát, a modern világot, az okfejtéseket, a lenézést.
Félretenni a megvetést, ami szinte divatként veszi körül a kereszténységet. A karácsonyt. Ünnepelni azt, hogy megszületik az Ember? Aki aztán istenné lesz? Szeplőtelen fogantatás által és József megértő tekintete mellett?
Valóban lehet vicces – nézőpont kérdése.
Mégis sajnálom mindazokat, akik nem értik meg ennek a napnak a jelentőségét. Nem hinném, hogy valaha is elvártam volna bárkitől, hogy higgyen, hiszen ez nem elhatározás, nem döntés és nem akarat kérdése.
Azonban mindazok, akik nem értik ennek a napnak, ünnepnek a jelentőségét, sőt mindent elkövettek, hogy feldarálják, átalakítsák, relativizálják, ezáltal lenézzék és fennen hirdessék, hogy sem külsőségeiben sem üzenetében nem fogadják el, szem elől tévesztik azt, hogy a jelen: a múltról való emlékezés; jelenről való szemlélet; a jövőre való várakozás.
A jelen van, aminek útját a lelkünkben mérjük. Veszélyes terep.
Persze azt is tudom, hogy Szent Ágostont idézni ugyanolyan kevéssé divatos, mint elhinni, december 24-én megszületett az Ember, aki később, minden megpróbáltatáson túl, amit csak ember okozhat embernek – irigység, féltékenység, rosszindulat, árulás, követelőzés, hamis vádolás, cserbenhagyás, kevélység, gőg – ott ül az Atyának jobbján.
De vannak, akik úgy tudják a falusi öregasszonytól Szent Ágostonig, hogy a jelen szemléletéből következik a jövő, ami mindig várakozás. De olyan várakozás, amit a múlt tapasztalatával töltünk ki. És ami mit sem ér lelkiismeret nélkül. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a tájékozódás:
nem csak József Attila hangsúlya ugrik be nekem, az emberi dimenzió, és nem csak Pilinszky János, akinek költészete minden címkézést kibír és elvisel, nem csak azok a szerzők, akiket hétről hétre megidéztem az adventben.
Mindig kell valami más, valami újszerű ajándéka a megközelítésnek, ami megemeli a régi fényt, pompásabbá teszi a régi szavakat, legyenek azok versbéli, filozófiai vagy regénybeli szavak.
Ezt most W. G. Sebald: Természet után című könyvében találtam meg, innen vettem az ünnepi, karácsonyi írás mottóját is.
Nem áll szándékomban Sebaldról bármit is mondani. És nem akarom bevonni ezt a könyvét a karácsonyi ünnepkörbe, ha a másik oldal, a nyugati civilizáció egyik alapvetését relativizálók szemével nézem a dolgot, akkor azt kell mondanom, nem áll szándékomban úgy tenni, mintha ez a kötet ide tartozna.
Nem tartozik sehova sem. Pontosabban csakis oda tartozik, ahol a helyét önmaga számára kijelölte. Írói munkásságával, művészi vívódásaival, történelmi kérdéseket, döntéseket és cselekedeteket az én felől, tehát biografikus módon (is) feszegető regényeivel. És ezzel az idén megjelent kötettel, amelyet Szijj Ferenc költő, a kortárs magyar irodalom különleges és kiváló alkotója fordított. Ünnepi könyv, ünnepi gondolatok. Nem síkos terep. De felfelé vezet.
