Nehezen lehet megérteni, miképpen érvényesülhet a könnyedség az elérhetetlen utáni vágyban, a felfoghatatlanban és a feldolgozhatatlanban.
Két dologgal kezdtem hozzá, veselkedtem neki az idei nagyhétre készülve, mindkettő Nemes Nagy Ágnes verse volt, a Tavaszi felhők és a Rózsafa.
Korábban évekig csak azon gondolkodtam, amit a téli fákról mondott: hogy tanulni kell a téli fákat. Egy idő után arra jutottam, megtanultam. Vagy ha nem, akkor már nem is fogom. De ha mégis, már mindegy, túlöregedtem. Már nincs igazi tekintetem a téli fákra. Nincs ártatlan tekintetem.
Áthullámzik rajtam megannyi megbántódás és bántás. Mert az mindig oda-vissza történik. Akció-reakció. Csak a végtelenül felszínesek vélik úgy, hogy csak egyik valaki valamilyen. A másik. Rossz, gonosz, elvetemült.
No, persze, a gyűlölet attól még létezik. Ami sokszor öntudatlan, vélt vagy valós sérelmen alapul, az önkép-énkép tönkretételén. Azt nem szokták megbocsájtani. Azt vérig, halálig bosszulják. Ez van.
Van, ahogyan van, a téli fákkal végeztem. Nem most, hanem régebben. Kevés vagyok vagy sok, gyönge vagy erős. Voltak pillanatok, amikor úgy véltem, elegendő.
Akkor gondoltam arra, hogy megtanultam. Vagy csak meguntam.
János evangéliumával is éppen így voltam. Nem úgy, hogy meguntam és meg/nem tanultam, mert mindig elfelejtem, hogyan is van, de valahogy nem bírom olvasni. Van ilyen. Korábban nem volt, most van.
Akkor jutottak eszembe a felhők. A tavaszi felhők. Nem érdekel most a legutóbbi Oscar-díjas kisjátékfilm, annak ehhez semmi köze, ennek a felhőkhöz van köze, felhőknek a felhőkhöz, tavasznak a tavaszhoz. Nemes Nagy Ágnesnek pedig önmagához és a verseihez, ezáltal pedig hozzám. Pamacsos a felhő és száll.
Ennyi volt. A bodzavirágnak egy sokkal összetettebb, mélyebb, személyesebb története van, azzal nem készülődöm a nagyhétre. De pamacsosan szálló felhővel igen.
Ültem és néztem az eget, a fehéren kavargó felhőket, ahogyan elsötétülnek, böjti szél, böjti kék. És a pamacsok köztük, mintha egy égi borbély keverte, habozta volna fel a tálban, a borotválkozó tálban a habot, hogy bepamacsolja az arcot, elvágja a torkot.
Ugyanis valaminek történnie kell.
Az nem lehetséges, hogy úgy éljünk, csináljunk, viselkedjünk, mintha mindig, minden a legnagyobb rendben vagy rendetlenségben volna. Mintha a hit, a kereszténység maga volna a pokol, a nevetséges, az elvetendő. Mintha valóban nem kellenének már templomok.
Amúgy engem nem érdekel, ha nem kellenek. Megleszünk nélkülük. Ez is benne van a tanításban. De akiket nem tanítottak meg? Azok is meglesznek? Vagy megrészegülve keresnek maguknak más tanokat? Büszkék lesznek kereszteletlen voltukra, arra, hogy nem ismerik Isten igéjét? Történetét. Ahogyan egy hét alatt, a virágvasárnaptól számított egy héten belül megismerhette az embert.
Hiába.
Úgy értem, hiába tudjuk, olvassuk, tanuljuk, nem elég, nem elegendő, nem segít, mindenképpen elkövetjük a saját hibáinkat. Legfeljebb lesz rá tekintetünk. Sovány vigasz, mert senki másnak. Nagyjából.
És akkor megjelenik, akárha az ég csatornája nyílna meg, a Rózsafa.
Erről, ahogyan a rózsa, a rózsafa, a rózsafa gömbje megjelenik Nemes Nagy Ágnesnél, még nem szándékoztam beszélni, szólni sem, egyetlen szót sem. Úgy tenni, mintha semmi köze sem lenne hozzám, a rózsaketrechez. Játszani, mást játszani. És minden igaz. Mert az irodalom természete ilyen.
És aztán pakoltam a könyveket.
Eszem ágában sem volt. A sziksó tehet róla. Régi a ház, ahol élek, a sziksó marja a téglát. Ki kell pakolni a könyvespolcokat. Sorra. Sokat. Fáj a hátam. Vasárnap pakolok vissza, üresen kong a ház, ahogy leejtek egy-egy könyvet. Kölletlenkedsz, hallom anyám hangját. Jóhogy azt teszem, vasárnap délután, de muszáj haladni.
De ha már, akkor átpakolok mindent. Átpakolom a szobám könyvszekrényéből amit már nem akarok magam köré, és kiviszem a nappaliba. Ezért a könyvek hegye, halma nem csökken, ellenkezőleg, szaporodik, magasodik. Esteledik. Nem számít.
,,Kimondhatatlan vágyom azt a percet,
amelyben élek. S el nem érhetem.
Idő, idő! szüntelen benne reszket
a gyönyörűség és a félelem.”
Ez a Rózsafa című Nemes Nagy Ágnes-vers első versszaka. Szigligeten írta. Semmi köze a hangulatomhoz, Virágvasárnaphoz, a tavaszi felhőkhöz. Semmi köze semmihez.
És mégis.
Olyan, mint a keresztre feszítés és feltámadás. Semmi értelme, ha nem érzed. Elárultatással fűszerezve. A pálmaágaktól a kereszthalálig. Köpködnek. Imádnak. Emberek. Semmi köze semmihez, ami isteni. Meg kellene talán érteni? Nem hinném.
Az erkölcs és a hit, az ember vágya, ami gyarlóvá teszi, összeadódik és kivonódik.
Akit keresztre feszítettek, Jánosra bízta az anyját. Nem fontos, mert annyira semmi sem fontos. Csak mondom, hogy amikor minden összeadódik és kivonódik, akkor valóban minden.
Alázatosnak lenni könyvpakolás közben, mint aki misén is járt. Nem jártam. Mintha helyes volna virágvasárnap könyveket pakolászni. Nem helyes.
De Nemes Nagy Ágnes verse helyes, a helyén van, kimondja a kimondhatatlant, egy könnyű, nyári versben. Mert mindig, minden pillanatban küzd azzal – mivel is? Nem jöttem rá, nem voltak erre szavaim, felkészületlen voltam.
Akkor esett ki a kezemből a könyv, szamárfüle megmutatta, mit jelöltem be évekkel ezelőtt, 1991-ben: „Az a gondolkodás, amely kötelező érvényű bizonyosságra törekszik, nem ér célt Isten létének semmiféle bizonygatásával. Ennek a gondolkodásnak a kudarca azonban mégsem egészen eredménytelen: rámutat valamire, ami megoldja ezt a kimeríthetetlenül örök problémát, mégpedig az átfogó tartalmi istentudatra.”
Karl Jaspers így valahogy vezetett be a filozófiába, amikor felfordulva volt körülöttem a világ. Most is fel van. Isten létének bizonygatása helyett elég egy vers. Ha Nemes Nagy Ágnes írta.
Abban ott van minden, ami kimondhatatlan és megérthetetlen, de talán van rá pillanat.
