Hihetetlen dolog szemtanúja voltam a minap.
A keskeny utcában, az út közepén ott feküdt a fekete színű döglött macska.
Miután kikerülve sikeresen továbbhaladtam, a visszapillantó tükörben ellenőriztem, hogy valóban jól láttam-e? És amit láttam, az vajon mit jelent?
Gyerekkorom óta tudom, világosan és egyértelműen, hogy ha fekete macska szalad át előttem az úton, nem lesz szerencsém. Ez akkor is igaz, ha nem folytatom arra az utam. Egyetlen dolog segíthet csak: három lépést kell tenni hátra és hármat köpni. Autóvezetés közben ezt úgy szoktam csinálni, hogy leveszem a lábam minden pedálról, három aprót lépek hátra és úgy teszek, mint aki köp: pü-pü-pü. Háromszor. A sebességváltóra szoktam irányítani mímelt köpésem.
Babonás vagyok (bűn, de hát ez van). Figyelem a fekete macskákat. Ha elfelejtek valamit (mindig elfelejtek valamit), amikor visszamegyek, leülök a székre és sót dobok a hátam mögé. A múltkoriban egy szenttamási ember azt javasolta, amikor a sapkámért mentem vissza a salterhoz (ügyintézés közben szóba elegyedtünk, innen tudom, hová valósi), igyak három korty vizet, az hatékonyabb a sónál. Azóta sót dobok és iszom három korty vizet.
Figyelem tehát a fekete macskákat és útvonalukat. Még soha nem láttam döglött fekete macskát. Azt pedig, hogy az úttesten kilapított fekete bundájú macskát fogok látni, soha nem gondoltam volna.
Míg tovább hajtottam, két dolgon gondolkodtam el: az egyik, hogy miképpen hagyhatta el a fekete macskát boszorkányos ereje; a másik dolog pedig: mi történhetett az autóval, annak sofőrjével?
Vajon létezik, hogy senkinek és semminek, még a fekete macskának sem határtalan és végtelen az ereje?
Mint jól tudjuk, a középkori Európában a boszorkánnyal azonosították a (fekete) macskát (bizonyos, a falu népe számára ellenszenves nők mellett), innen ered a babona. Mert aki fekete macskával találkozik, az ártó szándékú boszorkánnyal találkozik. A japánok és skótok szerint szerencsét hoz a fekete macska, az angol tengerészek is szeretik, a németek azonban úgy tartják, a balról jobbra átszaladó fekete macska jó, a jobbról balra tartó rossz előjel.
E. A. Poe A fekete macska című, kitartott feszültségű, magas rezgésszámú novellájának kulcsmondatai azok, amelyekben nem tudjuk eldönteni, hogy az elbeszélő a feleségét vagy a macskát ölte-e meg: „A macska is velünk jött, és lefelé menet a lépcsőn belébotlottam, és majdnem elestem. Ez az őrületig feldühített. Felkaptam egy baltát, és megfeledkezve gyermekes félelmemről, amely eddig visszatartotta karomat, a macskára sújtottam. A csapás halálos lett volna, ha feleségem nem fogja le kezemet. A beavatkozás ördögivé fokozta dühömet. Kiszakítottam kezéből karomat, és ahogy csak tőlem tellett, fejbe vágtam. Egyetlen jajszó nélkül, holtan rogyott össze.”
Mindebből, amit ebben a rövid írásban megfogalmaztam, nem következik semmi.
De mégis: először is az, hogy amennyiben esik az eső és elmarad a majálisozás, érdemes E. A. Poe kötetét a kezünkbe venni; aztán azt is következtetésnek tekinthetjük, hogy amiről nem tudjuk, hogy mi, az félelmetes, ereje hatalmasabb a miénknél, de ha kiderül rejtett valója, lehámlik róla a neki tulajdonított erő, akkor már nincs felettünk hatalma.
Nyugodtan lehet folytatni utunkat, ha átszalad előttünk egy fekete macska, mert mint kiderült, azt is képes elhagyni boszorkányos ereje és ott fekhet kinyúlva az úton.
Na, igen.
De azért nem árt, ha hátralépünk hármat és köpünk is hármat.
Vagy felidézzük Dajka Margit legendás alakját a dudorászó Zsófi néniben és újra tanulunk hinni abban, hogy nem a fekete macska, hanem az ember gyártja a jót és a rosszat.
