A másik nagyanya szerint nincs kert bazsarózsa nélkül. Ezt mindenkinek meg kell értenie. Én megértettem, ha nincs, hát nincs.
Annyit már tudtam és értettem a világból, hogy a dolgok nem mindig azok, amit a nevük jelent. És rózsát már láttam, tudtam, hogy van tövise, erős a szára, illatos a virága. A bazsarózsa meg nagy, busa fejű, illat nélküli virág, a szára gyenge, óriási feje lehúzza, tövise nincs, tehát nem rózsa, csak bazsa. Mint ahogyan a kannavirág semmiben nem hasonlít egy kannához. De azért mindkettő szép. A bazsarózsa is, a kannavirág is.
Az egyik nagyanya meg éppenséggel másként gondolta. Az igazi rózsát szerette. Bazsarózsa nem kellett a kertjébe, ahogyan kannavirág sem.
Így aztán a mi kertünk egy olyan kert lett, ahol volt bazsarózsa, igazi rózsa és kannavirág is, kannával.
Ilyenkor már nyílnak a bazsarózsák. Nyílnak, és óriási fejükkel megcsókolják a földet, ahol hozzáérnek szirmaikkal.
A kerítés mögül kukucskáltam, néztem, ahogyan a zöldellő ágakat, leginkább a hajlékony, finom bodzaágakat a kerítésre akasztották. De minek? Gondoltam, ez is olyan, mint a bazsarózsával meg a kerttel.
Pünkösdre, hallom a hátam mögött a hangot. Megjegyzem, elfelejtem. Évtizedek múlnak.
Azt mondták, pünkösdre nyílik a bazsarózsa. Minden a pünkösd miatt van. A pünkösd miatt nyílik a virág, aminek olyan a természete, hogy földig hajol és szirmaival megcsókolja a göröngyöket.
(Egyébként ezért is hívják pünkösdi rózsának. Azonban nekem a pünkösdi rózsa az a rémséges nótaszöveg, elszaladok, csak ne halljam.)
Pünkösdre a bazsarózsa nyílik.
Talán lehet valami, ami több, mint a virág természete, ami hajtja, hogy kinyíljon, éppen pünkösdre, földig hajolva rezegtesse finom szirmait, büszkesége az alázatossága, finom szirmai védelmezőn terebélyesednek, teszik naggyá, kiszolgáltatottá a fejét, amit nem bír el gyenge szára. Vagy azért gyenge a szára, hogy ne bírja el és földig hajolhasson.
A dolgok nem mindig azt jelentik, amit a nevük hordoz. Ennyire már rájöttem, többször is azóta, hogy a másik nagymama, a templomba járó, kijelentette, márpedig nincsen kert bazsarózsa nélkül. Azon viszont még nem töprengtem eleget, hogy honnan volt meg benne ez a tudás, az üzenet átvételének ennyire egyszerű végrehajtása.
Pünkösd, bazsarózsa a kertben, nézzük, ahogyan szirmai megérintik a földet. Összeér valami nagyszerű és szép azzal, amiből nőtt, ahová majd visszarohad. Kinyílik, mert érti a feladatát.
Az a feladata, hogy kinyíljon és jelezze a világnak, történik valami. Mint a hóvirág a tavaszt. Ahogyan a hóvirág körül megolvad a hó. Vagy ahol megolvad a hó, ott nő ki a hóvirág? Akárhogyan is van, a jelzés az jelzés.
A bazsarózsa tehát nem egy virág, hanem egy jelzés, ami az üzenet átvételére ad lehetőséget. A bazsarózsa természete mutatja, létezik büszke alázat, amit annak üzenete hordoz, hogy gyenge szára a hatalmas és gyönyörű virágfejet a földig hajtja. Éppen pünkösdre nyílik. Hát, bizony, éppen. Vannak ilyen véletlenek.
Nem mennék tovább, eddig sem jöttem volna, csak ahogyan baktattam végig az utcán, húztam magam után a bőröndöt, kerekei zötyögtek a délutáni csöndben, én meg szaglásztam a levegőben, bámultam a kerteket. Az egyikben, a kert közepén ott virított a bazsarózsa.
Bazsarózsa, mondtam. Hangosan, bele a fülledt, június eleji délutánba. És hallottam a másik nagyanyám hangját, hogy anélkül nincs kert.
És tényleg. Mifelénk nincs.
