A DNS úgy keletkezett, hogy széttört. Visszatekintve: ez a törés metaforikussá vált, és senki sem bánja, hogy megtörtént. Jól emlékszem a bemutatkozó estre, amikor ott vibrált a levegőben, hogy a legelső szám működni fog-e. Egy zöld viaszba öntött folyóirat tárgyként is funkcionált, és ki kellett belőle nyerni a szellemi terméket. Egy telt ház fiatal közönsége és nyilván egy egész generáció várta, hogy történjen itt végre valami. Aztán történt is. Máig utánozhatatlan műfajban. Egyéniségek produkciója volt, ami lekötötte a hallgatóság figyelmét. Interaktív volt, hiszen minden folyóiratszámban volt valami csel, valami talány, ami része volt a koncepciónak. Persze mindez a képzőművészet, iparművészet, performansz, mutimedialitás és akcióművészet felhasználásával történt. Mégis a besorolhatatlansága teremthette meg a saját közönségét, mert progresszív volt.
Beke Ottó és Samu János Vilmos ezért kapta most a Sinkó-díjat, indokolt tehát, hogy mindkettőjüknek ugyanazokat a kérdéseket tegyem fel. Elsőként mindjárt azt, hogy a Kilátó-díj és a Kristálygömb után felfelé van-e a Sinkó-díj, vagy inkább rehabilitációként élitek meg?
B. O.: Úgy vélem, némileg eufemisztikus megfogalmazásmód vagy pedig derűlátó elképzelés, hogy a DNS első száma esetében bekövetkezett törést (értve ezalatt a kiadvány integer zöld viasztestének a koncepció által megkövetelt széttörését), valamint a metaforikus értelemben vett törést – mintegy visszatekintve az elmúlt mintegy egy évtizedre – immár senki sem bánja. A kortárs vajdasági magyar irodalmi kultúra kanonizációs elvei egyre határozottabb mértékben változnak meg, módosulnak, a tendenciák pedig ennek megfelelően óhatatlanul is átrendeződnek. A kirekesztősdi, a valamiről való konok hallgatás mint a tájainkon jól ismert, felettébb kártékony (kvázi-)kulturális gyakorlat a megszólalás- és szemléletmódok sokszínűségének adja át helyét. A látkép egyre árnyaltabb. A mindezzel elválaszthatatlanul összefüggő, sőt, a mindezzel szinergikus kapcsolatban lévő – az adott esetben az újvidéki Magyar Tanszéket érintő, vagyis belső – intézményi, valamint egy ideje tágabb kontextusban is zajló, más jellegű intézményrendszeri szerkezetváltozás, -gazdagodás következtében a diskurzustér egyes aktorai és érdekcsoportjai veszítenek eddigi hegemóniájukból, mások pedig megszólalnak, és egyre gyakrabban jutnak is szóhoz. Utóbbiakat nem biztos, hogy immár olyan könnyen és feltűnés nélkül lehet elhallgattatni. Úgy gondolom, a nekünk mint a DNS folyóirat szerkesztőinek odaítélt Sinkó-díj csakis ebben a megváltozott kulturális miliőben értelmezhető megfelelőképpen. Fontos kiemelni továbbá, hogy a Kristálygömb- és a Kilátó-díj egyaránt 2006 óta létezik. Ez utóbbiak esetében, mondhatni tehát, újonnan alapított díjakról van szó. A Sinkó-díjat ebben az új, a beszédtér demokratizálódásáról árulkodó és ennek megfelelően bizakodásra okot adó kulturális konstellációban ítélték oda a számunkra.
S. J. V: A vertikális, ezzel együtt a hierarchikus gondolkodás épp annyira kevéssé kenyerem, mint a reakciósság, a szembenállás, a merev azonosságtudat, a visszafordulás, a „re-” poétikája, legyen az re-akció, re-prezentáció, re-territorializáció, re-flexió, re-habilitáció etc. A DNS-t annak idején az affirmáció, a valamire való igent-mondás hozta létre, a váratlan irányok igenlése, az automatizált kérdésfölvetések kimozdítása, az ex-kurzus, a de-territórium (lásd a DNS Terra incognita számát például), a szabad kommunikáció igénye, a kísérlet változékony és nyitott terepének valóságos fetisizálása, az elmélet iránti őszinte rajongás, ami ugyanakkor gyakorlati elkötelezettséggel is párosult. Hasonlóképpen, a vitakultúrára is igent mondtunk, a nézetek szabad, argumentatív megütköztetésére, a nyilvános polémiára, ami sajnos rendkívül kevéssé volt divatban, mint azt nagyon hamar meg kellett tanulnunk, bizonyos több mint agresszív, kicsit sem elegáns háttérintézkedések révén, amelyekre elsősorban kiszolgáltatott egyetemista mivoltunk adott alkalmat annak idején.
Nem azt mondom, hogy váratlanul ért bennünket az ellenállás, vagy hogy ezzel bármi probléma lenne, inkább a módszereket kellett megszoknunk, valahogy életben maradni, mégis diplomát szerezni mellettük, belülről megismerni a spivaki subaltern létmódot. (A subaltern pozíció azoké, akiktől erőszakosan elveszik a hangot, akiknek ellenállásra, védekezésre sincs lehetőségük, mert megfosztják őket a megszólalás lehetőségétől, akiket tiltó intézkedésekkel vesznek körül.)
Szerencsénk volt, hogy a privatizált, addigra igencsak mértékét veszített provinciális helyi kánontól független intézményeknek mindez föltűnt, illetve hogy magyarországi recepciónk egészen másként alakult (büszkék vagyunk arra, hogy a DNS elmélete tananyagként épült be számos egyetemi kurzusba). De ezektől függetlenül is az akkor regnáló irodalmi hatalom irántunk tanúsított ellenállása végül jelentős motiválótényező lett, hiszen negatív értelemben ugyan, de rengeteg figyelmet kaptunk a színfalak mögött. A Sinkó-díj például nem elmaradt esetünkben, hanem aktívan nem ítélték oda, számos morálisan kifogásolható intézkedést foganatosítva, ami tulajdonképpen megtiszteltetés. De mindez szakmai berkekben jól ismert, a pontos részletek is, nem érdemes ezzel untatni az olvasókat.
Egészen konkrétan is felelnék a kérdésre: az említett két díjhoz képest nincs felfelé ez az elismerés, és nem is rehabilitáció. Az a jelenség, hogy a „Sinkó-díjat meg nem kapók” mégis megkapják, azt jelenti, irodalmi kultúránk örvendetes módon mozgásban van, azok státusa is megváltozik, akik a díjat kapják, és a díjról is elmondhatjuk: EZ a díj nem AZ a díj.
Egy ideje nem jelenik meg a folyóiratotok. Úgy látom, hogy a DNS űrt hagyott maga után. Ami a helyén keletkezett, azt mesterségesen hozzák létre.
B. O.: A DNS folyóiratnak egy ideje valóban nem jelent meg új száma. Az utóbbi két kiadvány a Posztapokalipszis ciklus darabjait képezik; ennek továbbgondolását, újabb számait várhatják tőlünk a periodika tárgyiasulásaira kíváncsi érdeklődők a közeljövőben. Megjegyezném azonban, hogy én hajlamos vagyok a DNS-t a folyóirattal mint materializációval való nyilvánvaló azonosításon túl kulturális kezdeményezésként, csoportosulásként vagy pedig (ahogy azt egyesek talán némiképpen túlzó kifejezéssel illetik) mozgalomként elgondolni. Ennek megfelelően a DNS tevékenysége és hatóköre – a szerkesztői által kifejtett egyéb, főleg tudományos tevékenységgel összhangban – sokkalta szélesebb spektrumon belül válik érzékelhetővé. Ez alkalommal pedig csupán a megjegyzés szintjén szeretnék utalni a vajdasági magyar folyóirat-kultúra összefüggésében például a képiség szerepének a DNS fellépése óta detektálható, a gyakorlat szintjén, többek között az egyes felületeken is megfigyelhető felértékel(őd)ésére, a szöveg és a kép egymáshoz fűződő viszonyának problematizálására, a formatervezés ismérveinek előtérbe kerülésére (a szellemi-irodalmi termékek esetében is) vagy akár az elmélet(ibb) beszédmód legitimációjára. Az utóbb említett teoretikus beszédmód mellesleg azokban az években, amikor a folyóirat alapkoncepcióján és arculatán dolgoztunk, szinte tiltólistán szerepelt a Vajdaságban. A helyzet azóta szerencsére sokat változott, és immár bizakodóbbak lehetünk a virulens elméletek vajdasági elfogad(tat)ásával kapcsolatban.
S. J. V.: Nem tudom, mi minek van a helyén, lehet-e bármi bárminek, a DNS-t pedig szeretjük mozgásban elképzelni, szökőben-eltűnőben, belépésében-visszatérésében, a koncepció szerint. Ottó válaszát annyiban egészíteném ki, hogy a DNS esetében sohasem csupán a képiségről vagy a multimedialitásról volt szó, sokkal inkább arról, milyen perspektívából tekintünk erre, a megváltozott nézőpontot szerettük volna problematizálni. A megváltozott nézőpontot természetesen az a kommunikációelméleti határhelyzet alakítja, amely egyfelől a Gutenberg-galaxis, a könyvkultúra primátusa, másfelől a telematikus társadalom, a digitális éra között húzódik, és amely teljesen új fényt vet szövegre, az olvasás linearitására, a jelhordozók anyagi aspektusára, az olvasási szokásokra, a hagyományos értelemben vett irodalom státusára stb. A kissé elhamarkodott és sznob módon szinte kötelező siránkozás és/vagy vádak helyett mi a lehetőségeket kutattuk, és tesszük ma is, mert meggyőződésünk, hogy ez a hagyományos irodalomnak is hasznára válik. Ezt a szempontot sokszor szem elől tévesztették, és úgy gondolták, a DNS célja valamiféle professzionális, multimediális nyomdatermék létrehozása, amit aztán némelykor igyekeztek lemásolni, a professzionalitás és multimedialitás tekintetében kiválóan és hatékonyan, de a koncepció szempontjából teljesen értetlenül és reduktív módon.
Mostanában inkább az irodalomelmélet terén jeleskedtek. De van azért saját műfajotok is a szépirodalomban. János „japán novelláinak” kötete lassan már körvonalazódik a publikációk alapján. Ottó szintén nagyon egyéni hangokat ütött le a prózában, és megkérdem hangosan is, hogy mikor ül ismét a „zongorához”.
B. O.: Régóta foglalkoztak az a gondolat, hogy miként lehet irodalmi szöveg keretében megjeleníteni azokat a kommunikációs módozatokat, amelyekkel az infokommunikáció és a mobiltelefónia ajándékozta meg kultúránkat. Hasonló kísérleteim immár a múltban is voltak, azok esetében azonban nagyobbára az egyenes vonalú írásbeliség és az alfabetikusság határozta meg a szövegvilágot. Ezektől a jelzett jellemvonásoktól szeretnék, legalábbis részben eltávolodni. A Kilátó olvasói is találkoznak majd írásaimmal.
S. J. V. : A „japán novellák” valóban kötetbe kívánkoznak, a motivikai átfedések, a szereplők szabad átjárása, az azonos mítoszkör és összefüggő cselekedetek, a nyelvezet összetartja őket, eleve egy kötetet szem előtt tartva íródtak.
