A Tanulmányok 45. számában közölt írások csakúgy, mint az általuk vizsgált irodalmi szövegek, számos ponton érintkeznek egymással. A módszertani és szakági sokféleség ellenére vagy talán éppen amiatt egységes műhely munkájának eredményét, sőt annak kialakulásának mozzanatait követhetjük nyomon az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének folyóiratában.
Csányi Erzsébet tanszék napi előadásában A gioni poétika posztmodern jegyeit veszi számba. Az írott változat a (nyelv)játékok (Derrida, Wittgenstein), az allegorikus beszédmód, az ironikus szövegszerveződés (Paul de Man) elemeinek működését tárgyalja Gion Nándor Testvérem, Joáb című regényében. A szereplők, akik kezdetben "csupán (...) játsszák a beszédet", nomadizáló peremegzisztenciájukat elhagyva képtelenné válnak a játékra, ami végül a főhős morális bukását eredményezi. Az elemző kiindulópontként megállapítja, hogy "A Gion-hősök kissé valószerűtlen modorára az elharapott, ismétlődő, kisebb-nagyobb körökben visszatérő, s lassan mégis variálódó, görgetett mondatok jellemzőek." Csányi Erzsébet szerint ezzel a tolvajnyelvvel és élettelen bábuk mesterséges kommunikációjával összefüggésbe hozható beszédmóddal Gion "lebegővé teszi a mű minden referenciális vonatkozását", az olvasót ironikus távolságtartásra kényszerítve. Ennek következményeképpen "A gioni replay-technika narratívaszövés helyett egy metanarratív szférát lebegtet meg (...)." A regényben tematikusan és strukturálisan is problematizált ember mint bábu metaforáját kibontva a szerző a következőképpen ragadja meg a fenti módszer nyelvfilozófiai aspektusát: "A valós beszéd szimulációja ez, annak a beszédnek a színlelése, ami nincs, amit a hősök nem tudnak létrehozni. (...) A kijelentésnek nemcsak a valóságfedezete, de a jelentése is ingoványossá válik."
Később, a Tanulmányok című fejezetben Horváth Futó Hargita írása (Az elbeszélt Szenttamás – A Gion-opus "fővárosa") szintén a posztmodern irodalomtudomány eszköztárát mozgósítva közelíti meg az életmű szenttamási színhelyű darbjait. A szülővárost az életművön belüli intertextuális kapocsként (Genette) értelmezi: "Az ismétlés-alakzatok által a gioni szövegek hálózatos struktúrát alkotnak."; továbbá a vizsgált szövegekben rejlő intermediális átjárási lehetőségekre (Mersch) is felhívja a figyelmet. A Kárókatonák elején feltűnő Éhes ingovány című filmről például megjegyzi, hogy "A film a regényszöveg metanarratívájaként értelmezhető", a Postarablókban szereplő Égig érő fa című színdarabot pedig mise en abyme-ként világítja meg: "A mű a műben poétikai eljárás átjárhatóvá teszi a két szöveg határait." Kimutatja továbbá, hogy a helytörténeti, művelődéstörténeti, néprajzi és mitologikus folklór lokális elemeinek beépülése a művekbe allegorikus olvasatokat (Paul de Man) hoz létre.
Más módszertani nézőpontból tekint az irodalmi szöveg mitologikus jegyeire Utasi Csilla művelődés- és vallástörténeti vértezettségű, ugyanakkor irodalomelméleti hangsúlyokkal is bíró írása, A jahvista teremtésmítosz elemei Krúdy Szindbád-novelláiban és Tolnai Ottó A tengeri kagyló című regényében. A tanulmány a Northrop Frye-féle mítoszkritika szempontrendszerét alkalmazva megállapítja, hogy "Szindbád világában a nemi egyesülés sohasem az eredendő egységet állítja helyre, hanem sajátos, gnosztikus jellegű tudást eredményez." Elemzéseiből kiderül, hogy "Bár a Szindbád-novellákban az egyesülés képei a jahvista teremtésmítosznak megfelelően a női testet a kerttel azonosítják, a novellák világállapota a romantika mítoszfordulata utáni állapotnak felel meg." Tolnai Ottó regényében pedig a jahvista teremtésmítosz elemeire ráépül egy a Pygmalion-mítoszt parafrazeáló jelenet, amelyben "Az elbeszélőt (...) az juttatja el, emeli át a transzcendens gyönyörbe, a szubjektumát feloldó élvezetbe, hogy mind az agyagot, mind pedig a kagylót metaforaként fogja föl. (...) az irodalmi metaforák válnak kézzel fogható tárgyakká: a jelenet téridejében a metafora léte a regénybeli valóságnál erősebb létezésnek bizonyul."
Horváth Futó Hargitához hasonlóan Bence Erika írása is az intertextuális átjárhatóság kérdését járja körül. Átszállások a (vajdasági) magyar irodalomban című tanulmányában Hózsa Évával párbeszédbe lépve az utazás témájához társítja a szövegköziség fogalmát. Megközelítése olyan prózapoétikai jelenségekre irányul (többek között Esterházy Péter, Danilo Kiš és Szenteleky Kornél műveiben), amelyek a szövegek között tematikus vagy szerkezeti kapcsolaton alapuló "átszállást" tesznek lehetővé az olvasó számára, ezzel kölcsönösen megsokszorozva az olvashatóság lehetőségeit, hiszen "az irodalmi "átszállások" rendszerint "retour" jellegűek."
Patócs László nem szövegek, hanem a szövegekben megformálódó szubjektumok közötti kapcsolatokra fókuszál. A szubjektum érzelmi aspektusai. Emocionalitás és személyközi viszony a kortárs magyar irodalomban című tanulmánya Esterházy Péter, Garaczi László, Darvasi László és Kukorelly Endre írásaiból vett példákon mutatja be az interszubjektív helyzetek nyomán szövődő érzelmi hálózat átrendeződésének identitásképző következményeit.
Silling István vallás- és helytörténeti kutatása Horváth Futó Hargitával és Utasi Csillával ellentétben nem egy mítosz újraírásának irodalmi módszereit, hanem magát az eredetmondát tárja fel. A bácsi remetekápolna és eredetének mondái című tanulmánya történelmi forrásokból merítve világítja meg Bácska legrégebbi szakrális emlékének múltját.
Szintén jelentős forráselemző munkát végez Rajsli Ilona Arany pórregéjének egy kortárs recepciója. Adatok a bácskai magyar nyelv és művelődés történetéhez című tanulmányában. Nyelvészeti szempontból vizsgálja Szulik József 1873-as, a Jóka ördögéről szóló elemzését, és megállapítja, hogy a pap-költőt Arany szövegében "a népiesség nyelvi megformálása foglalkoztatja, így képet kapunk arról, hogy a korabeli felfogás szerint mit is tartanak népies nyelvi jellegnek, s mindezt hogyan tipologizálják." Így tehát Szulik szövege, amely többek között a pórregében előforduló frazémák korabeli közismertségére enged következtetni, további nyelvi elemzések alapjául szolgálhat.
Más aspektusból ugyan, de rokon témát dolgoz fel Németh Ferenc doktori értekezése, amelynek expozéja Az irodalmi kultuszok regionális és lokális változatai. Arany János, Jókai Mór és Petőfi Sándor kultusza a Vajdaságban címmel olvasható. A szerző a három kiemelkedő 19. századi magyar író kultuszának vajdasági sajátosságait tárja fel. "A választás azért esett e három kultusz kutatására, mert éppen a 19. század kínálta a legtöbb tényanyagot, tekintettel a "nemzet" és a "népiség" fogalmának hangsúlyosságára. Másrészt ebben a korszakban lehet folyamatosan nyomon követni és tetten érni az irodalom társadalmi integrációját, feltárni a kultuszok által kiváltott társadalmi viselkedésformákat." A számottevő mennyiségű, nem ritkán eddig ismeretlen szövegforrás tanulságait szintetizáló kultuszkutatást "az irodalom társadalomtörténetének" tartja, amelynek elméleti kiindulópontjaként Dávidházi Péter hármas definícióját (a kultusz mint beállítódás, mint szokásrend és mint nyelvhasználat) alkalmazza.
A vajdasági vonatkozású kultuszkutatás horizontján is felbukkanó fordíthatóság kérdését Tüskei Vilma fordításelméleti pallérozottságú tanulmánya a gyakorlatban veszi górcső alá, amikor Az igekötős névszók szerb ekvivalenciáit tipologizálja.
Josip Ivanović és Törteli Telek Márta pedagógiai tárgyú tanulmányában (A differenciált oktatás szervezési formái) arra mutat rá, hogy a hatékony pedagógusi munka legalább olyan mértékben jelenti "a tehetséges tanulók képességeinek felismerését és kibontakoztatását, mint az átlagostól eltérő, magatartási zavarral és tanulási nehézséggel küzdő gyerekek kompenzáló, korrigáló fejlesztését." Ennek érdekében a szerzők a differenciálást, azaz a tanulók egyéni sajátosságainak megfelelő önvezérelt fejlődés körülményeinek biztosítását tekintik célravezetőnek. Tanulmányukban e módszer eszközrendszerét, alkalmazhatóságának feltételeit és gyakorlatát is ismertetik.
Az Adattár a Sinkó-életrajzkutatást gazdagítja Csorba Béla Újabb adatok egy Sinkó-hős életrajzához című írásával. Sinkó Ervin több szövegébe (Az út, Optimisták, Szemben a bíróval) beépítette Vén András csendőrmester meggyilkolásának történetét. Ennek részleteit ismertetve a szerző arra a következtetésre jut, hogy "Sinkót Vén András értelmetlen és ok nélküli halála vezette el a kommunizmussal történt – igaz, csupán átmeneti – szakításig, s az ószövetségi gyökerű kommunista messianizmussal szemben egy krisztianista alternatíva meghirdetéséig."
A tanszék életéből című fejezet a tanszék hallgatóinak és oktatóinak legújabb eredményeit ismerteti, továbbá számba veszi a tanszék szervezésében vagy részvételével megvalósult tudományos tanácskozásokat, rendezvényeket.
A Tanulmányok két fejezetet szentel a tanszék 2012-ben elhunyt munkatársai búcsúztatásának. Szeli Istvánra (1921-2012) Láncz Irén, Gerold László és Bence Erika emlékezik. Bence Erika gyászbeszédében így ragadja meg a sokoldalú "könyvember" és "történelmet alakító személyiség" szellemi hagyatékát: "Szeli István akadémikus irodalomtörténész bizonyosan azért lehetett európai kvalitású és karakterű tudós, mert mindenkor és végérvényesen vajdasági, kisebbségi, magyar és zentai volt (...)."
Danyi Magdolnát (1950-2012) Utasi Csilla, Toldi Éva és Molnár Csikós László gyászolja. Utasi Csilla megrendítő szavakkal idézi A testvéri táj költőjének emlékét: "Amikor most megkísérlem a bennem élő kép alapján életre hívni alakját, hangszínét, beszédmódját, ahogy kissé megropogtatta a szavakat, mondatkezdő, elfúló mély lélegzetvételét, kézmozdulatait, amely gondolatai kigyúlásakor megvillant mélyen ülő szemében, és kicsit zavart, nyílt mosollyá alakult át, úgy érzem, mintha figyelné erőfeszítésem, mintha neki tartoznék elszámolással a kép hitelességéért. Az a mód, ahogy a tárgyakat megközelítette, egész lényét fölidézi bennem. Kevés embert ismertem, aki hozzá hasonlóan úgy tudott volna beszélni a vele megtörténtekről vagy a várt dolgokról, hogy közben mintegy bekeretezte önnön tárgyát. Hit volt emögött, elszántság, nyíltság és jóindulat, önkifejezés."
