Ez a faun nem alszik, mint barberini rokona, a müncheni torzó. Nagyon is éber. Társaival ellentétben disznófüle sincs, és szarvait talán a fürtjei takarják, ha kinőttek egyáltalán. Amikor a hátsó felére fordítjuk a könyvet, csak akkor válnak láthatóvá a patái, a keresztbe rakott láb, a fütyülésre csücsörített száj, amint a feketerigóval incselkedik. Arnold Böcklin festménye megmutatja, mire teremtették a faunt: erdők űzött vadjának, mezők szellemének, aki mégis mindenütt otthon van a világban. A szemgödörből kiszűrődő sötétség, ahogy a kép egésze is, ott van a borító táblái között. Nem csupán illusztráció. Amint a kezébe veszi az olvasó, meghatározza az apropót, miért került ide a zöldben pihenő varázslény, aki inkább tűnik Mercurius és egy nimfa szerelmi gyümölcsének, mint Dionüszosz követőjének.
Ha Kontra Ferenc egészen a kezdetektől való munkáságát nézzük, előbukkan ismétlődően, hogy átkerültek bizonyos, már megjelent szövegek az éppen kiadott kötet után egy következőbe, utalva ezzel a kontinuitásra: minden könyv az előzőből következik. Akármelyiket is vesszük alapul, ha összevetjük az időrendet követve, többször is a cenzúrázott dolgok jutnak az eszünkbe. Hogy mást ne is említsünk ezúttal, itt van, mondjuk, az Ősök jussán című kötet összevetése a Holtak országával. A másodikként említettben utószóként található interjú, melyet Kőrösi Zoltán készített, sokat elárul a kötet keletkezésének körülményeiről. Ha a szövegek összevetésére nem is térhetünk itt ki részletesen, mégis érhetővé válik, hogy miért kerülhetett át a határon túlra az említett könyv kiadása. Vagy eszünkbe juthat a 2012-es Az év novellái antológiába is beválogatott, Absynthe című szöveg, ahol említésre kerül az is, hogy az utolsó könyve „amputálva” jelent meg. Hogy melyik ez az utolsó, lehet relatív megállapítás is. Eldönti végül az idő. A tér lehetőségei mindig követni fogják ezekben a dimenziókban.
Ahogyan a katolikusradio.hu-n hallható, Bíró Gergellyel folytatott beszélgetésből is kiderül, az Idegen esetében hozzáírásokról van szó. Így mintegy kilencven oldallal bővült a három regény eddigi teljes anyaga. Tulajdonképpen több is történt ennél.
A kötetet kinyitva, a tartalomjegyzék átfutása után rögtön szembetűnhet mindenki számára az, hogy az első cím csak így, magában áll, tömören: Gimnazisták. Az, hogy Magyarország, elejétől fogva, letört az elsődleges címről. Már előre mutatja, hogy valami más vár ránk a regényen belül az első megjelenéshez képest. Ahogy az említett rádióbeszélgetésben Kontra el is mondta, mindig az utolsó változatot tekintjük érvényesnek. Érezhető már rövid olvasás után is, hogy a kigyomlált darabok visszaállítása a szerkezetet is megszilárdította.
Ha más nem is, a könyvészetileg indokolatlanul üresen maradt oldalak eleve gyanút keltetettek, hogy mi történhetett. A trilógiában most megjelent Gimnazistákat olvasva nemcsak azt kell elmondani róla, hogy visszakerültek a hiányzó részek, de emellett a könyv tökéletes ívet ír le, cselekményszála pedig a harmadik regénnyel fejeződik be. Már alapvetően a nevek kimondásával, a leíró részek pontosabb, érzékenyebb részleteződésével úgy olvadnak egymás szövetébe a mondatok, mint ahogy a természetük diktálta volna, hogy ilyen legyen már az első megjelenés alkalmával is. Ez így egy új, másik regény.
A Farkasok órája változott talán a legkevésbé. Szinte minden ugyanúgy maradt, mint az első alkalommal. Aki ismeri a könyvet, az tudja, hogy a két, ugyanarra vonatkozó mottó után következő, erősen koncentrált regény gondolatmenete valóban olyan, hogy nem nagyon érdemes újra hozzányúlni komolyabban. A legszembetűnőbb információ a tizedik fejezet tizedik oldalán megjelenő Arnold Böcklin festmény, A faun és a feketerigó, amit a borítón láthatunk, felnagyított reprodukcióként lógott abban a bizonyos klubban. Fontos elmondani, hogy a borítón szereplő kép egyúttal a történet része, és a húsz fejezetből álló, itt sorrendben a másodikként következő regény mértani centrumának és egyúttal a kötetnek is pontosan a közepén található.
Aztán eljutunk a trilógia harmadik címéhez (A sínen túl), ami szintén változott az elsőhöz képest. Itt első kiadást kellene mondanom, de akkor nem fogalmaznék pontosan, mert éppen ez a regény tér el leginkább az első változattól, melynek Wien sínen túl volt a címe. Lényegesen hosszabb lett, néhány részlet kifejtése erősíti a cselekmény sodrását. Erre utal a mottó cseréje is, felhívja a figyelmet arra, hogy lesz egy másik nézőpont is.
A démonizált, elaggott német juhász is megkapja azt a végtisztességet, amit a Farkasok órájának a végén, az író egyik lehetséges alteregójaként nem kapott meg. Utaznak a hamvai a vasútvonalak összes lehetséges irányába. Mint aki valóban a világok közé ragadt; nem szolga, de nem is maradt a vadonban. Tökéletes kört zár be, mire a kötet végére érünk. A város részletezése, az utcanevek és történetük valódi csemegeként szolgálhatnak még azoknak is, akik ismerik Bécset. Láthatóan teljesen szükségtelen volt a Wien a sínen túl esetében a borítóval elkövetett érzéketlenség a tervező részéről. A hamuszínű képen minden szereplő a helyén van, és az interneten néhol látható a borítón, hogy a vörös betűk valóban azt a hatást szeretnék elérni, amit minden korábbi címoldal: utalást a mű központi gondolatára. Mivel a borítón Kontra Ferenc esetében az összes könyvén ott van az egész történet „megfejtése”. Esetünkben a kifogásolt neonnarancssárga, ami talán a csillogó Bécset szerette volna érzékeltetni a sínen túl szürkeséggel szemben, egyszerűen „le akar ugrani” a borítóról, arról nem is szólva, hogy a fülszöveg emiatt olvashatatlan, vibrál. A világhálóra feltett borítón a vérszínű betűk éppen azt a pillanatot érzékeltetik, ahogy a szétfröccsenő bécsi vér a hamuba szivárog. Aki elolvassa, majd rájön, hogy a bűnügyi történetnek ez a kulcsjelenete.
A trilógia egybeolvasása most egy kötetben új felismerésekhez vezet. A kamaszszemmel megírt első regényben már benne van, hol próbál majd szerencsét a fiatalember, aki egy másik kontinensen próbál új életet kezdeni, már a főbb szereplőket is megismerjük. A második regényben elindított lélektani dráma a harmadik regényben folytatódik. A „holnap megyek”, a vonatok és a komplexusok hármasságának motívumai következetesen végigvonulnak mindhárom regény cselekményén. Kérdés az is, hogy „külön” cselekményekről kell-e beszélnünk, vagy egyetlen elbeszélésről. Az egyes regények megjelenésekor még nem lehetett tudni, hogy lesz-e folytatás.
Trilógia – csupán csak ennyi olvasható műfaji meghatározásként. A könyv címét adó idegen pedig annyiféle értelmezésben fedezhető fel a három regényben, hogy felsorolni is sok lenne: leginkább természetesen a faunnak a metaforája. A csettintő faun tényleg azt mondhatja talán azon a képen, hogy akkor most itt van nektek, itt élek, miközben ki tudja, hol lakom a Földön. Amióta létezem, bármilyen fajtájával is találkoztam a gonoszságnak, a jókat és a rosszakat is cipelnem kellett, át a különféle világokon. Mindent elmeséltem. Mialatt a nyáj jó mélyen alszik. Végre megnyugszik, és elcsitul minden, és a könyv utolsó mondatát is mintha a fauntól hallanánk, távozóban: „Igen, ahogyan gondoltam, mint a Búcsúszimfóniában, úgy menni el, egyenként, mindenki a maga szólamával, a maga megnyugvásával és a maga lelkiismerete szerint. Nem figyelve már egymásra sem, mikor jön el a pillanat, csak egy pillanat, mielőtt sarkon fordulna, vár még egy lélegzetnyit, hogy elinduljon, és akkor lesz vége.”
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
