Végel László: Harcos. Rég volt, hogy Carlos Castanedát olvastam, ám most indián értelemben használom a „Harcos” rangjelzést, amellyel az ő Don Juanja azokat illette, akik, ha jól emlékszem, túl merészeltek tekinteni a három dimenzión, és ezáltal olyan erkölcsi, szellemi összeszedettségre tettek szert, mely rendkívüli erővel ruházta fel őket, már-már röpülni is képessé váltak, látásuk, hallásuk kiélesedett, és láthatatlan lényekkel társalkodtak.
A mi Lacink szellemi ereje is elég bámulatos: húszéves kora óta szinte nap mint nap roppant lélekjelenlétet tanúsítva trappol ezen a földön, annyifélét olvas, mint akinek a kelleténél több szeme van, és ami kész csoda, hogy mindig hiperreagens, a közéleti kérdésekre és fordulókra azonnal válaszol és visszavág, őt nem érte el az a mísz korhangulat, a defetizmus átka avagy a mindközönséges depresszió, mely legtöbbünkben meg sem engedi foganni a választ, hiszen már a kérdések is elkenődnek, mint a lekvár.
Végel igazi politikus maradt, tehát – a fogalmat tisztázni szükséges – aktív és beleszólós tagja a társadalomnak, aki nem hagyja, hogy kilökjék a nyeregből, aki komolyan veszi a híres emberi jogokat meg az úgynevezett demokráciát, s nem átallja a politikán (azaz közös dolgaink rémes állapotán) járatni az agyát. Szerintem csodálatra méltó dolog ma, ha egy értelmiségi író ember nem fárad bele abba, vagyis ha van szíve hozzá, hogy napra nap kritikus szemmel vizsgálja, ami szűkebb-tágabb pátriájában történik, ráadásul maga is lankadatlanul lelkiismeretvizsgálatot tartson, és különleges figyelemmel legyen az övéire. Akik mi vagyunk, az örök kisebbségiek. Harcos az, aki nem dobta sutba az eszméit s az eszményeit (a fogalmait, mondják ma csupaszon), és az egyetemesben szituálja a hazáját, vele magamagát. Az előbbi talán még nagyobb felelősséggel jár, mint az utóbbi. Aki az értelmezésbe, tehát a vonatkoztatásokba – a hon tágításába – belefárad, az alighanem az életbe is beletrottyan.
Egyvalamiben téved a mi Végelünk: hogy ő hontalan volna. Szerintem folyton a haza foglalkoztatja. Igaz, hogy ez nem az a haza, amit a jól fizetett hivatásos hazafik vernek nagydobra, hanem az a haza, melyben az indiánok gondolkodnak. Méghozzá kafkai hátszéllel. A végeli sóvárgás – a libidó, mely erőt és lendületet ad neki –, úgy sejtem, nem más, mint a vágy, hogy indiánok lehessünk: „Ha indiánok lehetnénk! mindig pattanásig feszülten, és a vágtató lovon, beledőlve a levegőbe, mindig újra meg-megremegve a remegő földön, amíg már sarkantyú sem kellene, hiszen hol volt itt a sarkantyú, és a gyeplőt is elengednénk, hiszen hol volt itt gyeplő, és a tájat sima sörényű pusztának látnánk, már ló nyaka, ló feje nélkül.” (Tandori Dezső fordítása)
Á, Laci, dehogy vagy te „fattyú”! Mindig is dacoltam ezzel a metaforáddal. Már hogy lennél egyedül! Van neked otthonod az indiánképzeletűek közt, indiánföldön, ahol a vágyak – nézd csak Kafka mondatát! – egy apró szövegcse energiája révén megváltoztatják a világot, s benne minket, egy pillanatra, melynek nincs naptári ideje, mégis benne van a történelemben. Végeltől kedvet kap az ember írni, olvasni, a fejét törni és jelen lenni e lelappadt világban. Ha nem is Szerbiában, ha nem is Magyarországon, hát valahol – otthon. Lehet, hogy a végén még arra a belátásra jutunk, hogy az embernek a hazáját nem tehetik tönkre. Csak, úgy nézem, nagyon kell vigyázni rá.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
