Ha a vándor nem osztaná meg utazásának tapasztalatait, az olyan lenne, mintha el sem indult volna. Pedig éppen a bölcsességére, a tapasztalataira vagyunk kíváncsiak. Nem véletlenül váltak klasszikusokká a római birodalom utazói, ők nevezték magukat először vándoroknak, majd a későbbi korokból is sokan, amikor még csupán a szavak adták vissza azt, amit csak a szem láthatott.
A műfaj lényegét tekintve semmit sem változott. Még ma sem, amikor bármire rákereshetünk az interneten. Azt is meg lehet hallgatni, mit mondanak az utazási irodák vagy tévés útifilmek. Mégis inkább a „hivatásos vándorokra” hallgatunk, akik nem csinálnak reklámot, a véleményükre azonban adunk, mert az olvasó olykor a sorok közt olvasva eldöntheti, merrefelé érezné jól magát a világban.
Káich Katalinnak a Kilátóban megjelenő, Útközben című sorozata a 100. részéhez ért. Kötetnyi élmény, gyakran igencsak szokatlan helyekről. Most egy kis levegőt véve, mielőtt utazásait folytatná, arról kérdezzük, visszatekintve hogyan látja a sorozatot, és mik a további útitervei.
– Amikor az Útközben sorozatot, úgymond, kitaláltam, akkor kezdetben arra gondoltam, hogy azokban gondolatokat osztok meg az Olvasókkal, lett légyen azok a mindennapok eseményeire való reagálások, létkérdésekre vonatkozó meglátásaim, s olyan élmények is, melyek ebben a fejtetőre állított világban a remény megléte mellett tesznek tanúságot. Ilyen jellegű írás pl. a 100. is, hiszen ahol árnyék van, ott fénynek is kell lennie. Hitet megtartó írásoknak is nevezhetném ezeket, s úgy vélem, nagy szükség van rájuk egy olyan világban, mint a miénk, amelyben a rossz hírek tömegével árasztanak el bennünket, olyannyira, hogy néha lélegezni is alig lehet. Utazásom élményeinek leírásai is ezt a célt kell szolgálniuk. A reagálásokból ítélve úgy látom, hogy ezek az írások azonkívül, hogy új ismereteket közvetítenek, illetve betekintést engednek más „világok” ügyes-bajos dolgaiba, utat találnak az Olvasókhoz, s ha ez így van, akkor számomra is a megelégedés forrásai. Most, még ha késik is, a tél ideje érkezett el. Ilyenkor általában nem tervezek hosszabb utat, de egy prágai adventi utazás azért még belefér ebbe az esztendőbe. Az utóbbi időkben szoktam rá az adventi utazásokra, melyek megelőlegezik számomra a karácsony hangulatát, s mintegy meghosszabbítják az ünnepvárás örömteli időszakát. Az embernek mindig ki kell találnia azt, miképpen tud védekezni a külvilágból érkező, cseppet sem kellemes, életminőséget romboló hatásoktól. Aztán ha majd kitavaszodik, s Isten is úgy akarja, egy skóciai út mindenképpen jól esne, de az igazság az, hogy megtanultam, csak nagy vonalakban szabad tervezni, s hogy a tervekből lesz-e valami, nem én döntöm el.
Mondjuk el azt is, hogy az utazás a hivatásod része. Professor emeritaként ma is kultúrtörténeti előadásokat tartasz, melyekben fontos szerepet kap az a tény, hogy a tanár valóban járt ott, amiről beszél.
– Jól látod, az utazások valóban részei annak a hivatásnak, melyet reám osztottak a teremtésben, hiszen éppen a kultúrtörténet az a tudományos diszciplína, amelyben egyértelműen jut kifejezésre két alapvető és lényegmeghatározó dolog, mely az 21. század tudományosságát is jellemzi, mint ahogyan azt már felismerték a tudományban dolgozók. Egyfelől a minden mindennel összefügg, másfelől pedig az, hogy világunk helyes megítélésében csak az egységben látás s láttatás vezethet eredményre a felhalmozódott problémák megoldásában. A „minden Egész eltörött” perspektívájából nem lehet megérteni lényegre hatóan az ok és okozat összefüggéseit, törvényszerűségeit. Pl. annak megértését, hogy mi miért történik, de a távlatban való gondolkodás képességének szükségességét is ide sorolnám. A művelődéstörténeti ismeretek kiváló lehetőséget jelenthetnek az egyes ember életminőségének javítása szempontjából épp úgy, mint egy közösség vagy egy nép helyzetének a javulás útjára terelésében. Az is természetes, hogy a megtapasztalt jelenségeknek hitelt érdemlő ereje van, s ezért biztosíthatták/biztosítják az utazások előadásaim számára az életszerűségét.
Elevenítsük fel a Katalin-díj alapításának történetét, hiszen most aktuális, a névnapodhoz kötődik!
– Nem lévén saját gyermekeim, a hallgatóim lettek a gyermekeim. Számomra az aktív tanítás idején ők voltak a legfontosabbak. Ma is azok. Rám bízattak, tehát felelőséggel tartoztam/tartozom őket illetően. Ők a tanítványaim, s nincs nagyobb boldogság a számomra, mint amikor megkeresnek, és kiderül, tudtam útravalót adni nekik a megtartott óráim segítségével vagy a privát beszélgetéseink során. Így az is természetes, hogy a Tanítóképző napján – azért lett november 25-e, mert 1871-ben ezen a napon kezdte meg működését Szabadkán, másodikként az országban a Tanítónőképezde –, nos tehát az egyetemi hallgatók és a tudósok védőszentjének napján a legjobb hallgatóinkat megjutalmazzuk. Úgy gondoltam, legyen egy olyan általam alapított pénzjutalom is, mely a legjobb humán- vagy társadalomtudomány témájára írt diploma- vagy mesterdolgozatnak jár ki. Ezért született meg a Katalin-díj három évvel ezelőtt. Nagyon örülök annak, ahogy ebben az iskolaévben is akadt gazdája ennek az elismerésnek, s a választás sem volt könnyű. Ez azt jelenti, hogy az új generáció is bővelkedik tehetségekben. Meg kell találni, s bátorítani őket, s ezt tegye meg mindenki a mértéke szerint. Mert ez is egy örömforrása lehet az életünknek.
