Szenzációhajhász cím? Igen, de a könyv maga is szenzációhajhász. Ezért a kijelentésemért valószínűleg többen támadnak majd. Brankica Stanković lenne az első, aki tagadná, hogy bármilyen szenzáció vagy hajhászás is lenne a könyve megírása mögött, pedig biztosan van.
Brankica Stanković a B92 nevű szerbiai televízió Insajder című műsorának szerkesztője (korábban műsorvezetője is). A szerbiai oknyomozó újságírás élharcosa és úttörője, számos díj birtokosa, és az első szerbiai újságíró, aki mellé 24 órás rendőri felügyeletet rendeltek. És – a könyv alapján – egy irtó idegesítő személy.
Ha valaki mellé állandó rendőri felügyeletet rendelnek, és megmondják neki, hogy ide vagy oda nem mehet, mert megölik, ezt vagy azt nem csinálhatja, mert megölik, és az a valaki csakazértis ide vagy oda megy és ezt vagy azt csinálja, és bevallottan azért, hogy a mellé rendelt rendőröket idegesítse, akkor azt a valakit jól pofon kell vágni, hogy észhez térjen.
Jó, nyilván én sem gondolom ezt komolyan. A könyv viszont szinte minden pillanatban felidegesített, mert Brankica Stanković az elsőtől az utolsó pillanatig csak azért tesz bármit is, hogy bebizonyítsa, őt nem lehet megfélemlíteni, és ha kell, meg is hal azért, hogy mindenki lássa, ő nem fél. Azt gondolnám, hogy a hülyeségnek is van határa. Mert az még valahogy rendben is lenne, hogy a hivatástudat felülírja az életösztönt, de hogy csak azért kockázatnak tedd ki az életed, hogy valakivel ellenkezhess…
Ha viszont túl tudunk lépni ezen a hozzáálláson, vagy felül tudunk rajta emelkedni, ha le tudjuk nyelni a fennhéjazó fogalmazásmódot, akkor sok mindent meg is tanulhatunk az Insajder-könyvből. Sok mindent, és sok mindennek a hátterét. Ahogy egyszer valamelyik Showder Klubban arról mesélt az egyik vicces fiú, hogy kellene egy Hogyan készült? a Hogyan készült? című műsorról. Ez egy Insajder az Insajderről.
Az Insajder (Bennfentes) 2004 óta számos kérdést vetett fel, és olyan témákkal foglalkozott, amelyekkel Szerbiában korábban senki: Zoran Đinđić miniszterelnök meggyilkolásával, a titkosszolgálatok szerepével, az igazságszolgáltatási rendszerben előforduló korrupcióval, a futballhuliganizmussal, a csempészettel, a privatizációval, legutóbb pedig a Déli Áramlat gázvezeték építésének késésével. Mind-mind olyan téma, amely egyes személyek vagy csoportok érdekeit sérti. Éppen emiatt sokan a legbátrabb újságírói tevékenységnek tartják a műsor készítését. Mások viszont a pokolra kívánják az összes érintett újságírót. Így alakulhatott ki az a helyzet, amely miatt 2009 decemberében 24 órás rendőri védelmet rendeltek ki Brankica Stanković mellé.
Ez a regény az azóta eltelt időről szó. Életrajz ez lényegében, anélkül, hogy túl sokat megtudnánk az íróról. Mert Brankica Stanković csak belenget egyes témákat, aztán átsiklik felettük, pont azt nem árulja el, amire kíváncsi lennék. Mindent megtudunk arról, hogy mit evett vagy mit ivott, amikor valakivel beszélgetett, hogy mit akart vásárolni, amikor a rendőrök nem engedték el a boltba, csak az marad titok, hogy mit érzett, vagy mire gondolt. Persze kapunk egy hideg és kiszámított gondolatot, de ezt senki nem veheti komolyan. Nincs ember, aki ilyen számító vagy kiszámított krízishelyzetben. Nem gondolod végig az események logikus láncolatát, miközben az életedre törnek. De szerintem senki nem is ennyire felelőtlen. Üldöznek az autópályán, meg akarnak ölni, és te csak annyira veszed komolyan, mintha fogócskáznál a barátnőddel. Ilyen nincs. El kell rejtőzködnöd, hogy ne találjon meg a mesterlövész, és te mindenképpen egy ablak mellé, a legjobban látható helyre akarsz ülni. Részletek, amelyek miatt nem tudom komolyan venni a könyv többi részét sem.
Mert egyébként izgalmas olvasmány lehetne. És tanulságos is. Még az újságírásról is tanulhat belőle az ember. Meg a közelmúlt eseményeiről. Én például sokat Milošević utolsó elnöki napjairól, az október 5-i fordulatról, Zoran Đinđićről, az ellene elkövetett merényletről. Nekem ezek kimaradtak az életemből. Akkor éppen egy másik életet éltem máshol. Ezek miatt érdemes elolvasni. Meg az Insajder-sorozatok háttere miatt. Hogy lássa az ember, hogyan készülnek fel az újságírók, mi az oknyomozás menete, háttere, milyen szokásaik vannak a szerbiai újságíróknak. Ez mind rendben van, és mind hasznossá teszi a könyvet. Ami viszont érdekessé is tehetné, az hiányzik. Nem tudom azt mondani, hogy csak azért, mert egy olyan újságíró(nő) írta, akit halálosan megfenyegettek, akit folyamatosan támadtak, aki mellé 24 órás rendőri felügyeletet rendeltek, szóval hogy kizárólag a körülmények érdekessé vagy izgalmassá teszik ezt az írást. Nem tudom ezt mondani, mert nincs így.
Nyilván megint félreérthető vagyok. Nem azt mondom, hogy nem kell becsülni és tisztelni Brankica Stankovićot azért, amit elért vagy azért, amilyen ügyekre a műsor rávilágított. Több nyomozást végzett ő (és a kollégái), mint a szerbiai rendőrök összesen az utóbbi néhány évben. Újságíróként igenis fel kell nézni rá. Teljesen megérdemelte a díjakat és elismeréseket, ezt nem vonom kétségbe. Viszont nem ismerem, nem tudom, hogy milyen személyiség, nem tudom, hogy milyen a hétköznapokban. Ez a könyv viszont nem fikció. Főszereplője tehát megfelel a valóságos Brankica Stankovićnak. És ha ez így van, akkor azt kell mondanom, hogy nem is akarom megismerni őt, mert kettőnk „kedves” személyisége azonnali atomrobbanáshoz vezetne. Pláne amikor elkezdené tagadni, hogy bármit is „juszt” csinált volna.
Hiszek abban, szeretnék hinni abban, hogy az újságírás igenis a negyedik hatalmi ág. Hogy van értelme mindannak, amit az újságírók nap mint nap csinálnak (nem, nem a bulvárújságírók). Hogy lehet bátran is írni, nem félve a következményektől, pontosabban, hogy a következményekbe ne haljon bele az ember, ne lehetetlenítsék el, ne állítsák félre. Naiv vagyok? Pedig szeretném azt hinni, hogy bármit meg lehet írni anélkül, hogy állandóan a hátunk mögé kelljen nézni. Hogy kimondhatom akár azt is, hogy „a király meztelen”, és ez nem kerül az állásomba, vagy nem vonják meg az ilyen vagy olyan támogatást attól a médiumtól, ahol én ezt kimondtam. Szeretném azt gondolni, hogy nem kell az öncenzúra (a felsőbb cenzúra meg pláne nem), hogy nem kell a sorok közé rejteni a valós mondanivalót, hogy nem kell kódokat és rébuszokat használni, amikor el akarok mesélni valamit.
Az egyetem azt tanították a csillogó szemű hallgatóknak, hogy az újságírás felügyelő szerepet tölt be a demokráciában. Azaz ha valaki nem tisztességes, nem jól bánik a ráruházott hatalommal, akkor azt az újságíró megírja, a nép elolvassa, és leváltja azt a valakit, vagy nem választja meg újra. Van benne ráció. Az más kérdés, hogy nagyon ritkán történik így.
Az Insajder erre a demokratikus felügyelő szerepre törekszik, ezért is számít a szerbiai televíziózás csúcsának. Brankica Stanković könyvéről azonban nem lehet szuperlatívuszokban beszélni.
Nem tudom, hogy ki miért olvas könyvet. Mármint a kötelező irodalmon kívül, ami az iskolához vagy a munkához kell. Nyilván vannak tanulmányok vagy tudományos művek, amelyek tartalmuk miatt érdekelhetik az embert. Vannak érdekességek. És van a szépirodalom, a szórakoztató irodalom, azok a könyvek, amelyeket az ember a szabadidejében olvas, mert kikapcsolják, mert örömet okoznak neki. Azt hittem, hogy az Insajder, moja prica ilyen lesz. Arra számítottam, hogy a könyv, amelyet a kezembe veszek, egyszerre önéletrajz, szakmai tanulmány és krimi, pontosabban ezek keveréke, ami jól is van megírva, hiszen egy elismert újságíró műve. Ehhez képest valóban önéletrajz is, meg krimi is, meg szakmai is, de egyáltalán nincs jól megírva. Nem gördülékeny, nem olvastatja magát (konkrétan földhöz akartam vágni néhányszor, annyira rosszul megírt mondatok voltak benne), és a már korábban említett felháborító csakazértis lépések miatt még idegesítő is.
Van az a típusú ember (én is), aki az írást öngyógyításra használja. Brankica Stanković saját állítása szerint azért írta meg ezt a könyvet, hogy végre kibeszélje mindazt, ami az utóbbi négy évben történt vele. Elvileg kendőzetlenül. Elvileg őszintén. Elvileg pontosan úgy, ahogy történt. Becsülöm ezért. Ahogy a televíziós műsorokhoz, ehhez a könyvhöz is bátorság kellett. Ahogy az Insajder, úgy ez a könyv is sok érdeket sért. De például engem is sért. Nyilván saját hülyeségemből, mert sokat vártam, és nagyot csalódtam, de akkor is megsértődtem.
Itt pedig akkor most lazán visszakanyarodom a címhez, és szpojlerezek egyet: a könyvből nem derül ki, hogy Brankica Stanković hogyan szülte meg a lányát. Nem tudjuk, hogy benn voltak-e a testőrök a szülőszobában. Ez már bulvárhír. Azt sem tudjuk meg, hogy egyáltalán gyereket várt. Csak azt tudjuk, hogy folyamatosan veszélyeztette a saját életét, mert nem tudta elviselni, hogy megmondják neki hova mehet, és mit csinálhat. Viszont a lapinformációk alapján megállapítható, hogy ha mindaz igaz, amit leírt a tetteiről, akkor nem csak meggondolatlan, hanem felelőtlen is, mert nem csak a saját, hanem a gyereke életét is veszélyeztette azzal, hogy szándékosan kereste a veszélyt. Így meg még dühítőbb az egész.
Hogy akkor most végül is érdemes-e elolvasni ezt a könyvet? Hm… Aki némi kis inszájderes olvasmányélményre vágyik, annak mindenképpen érdemes kézbe vennie, de előre figyelmeztetem, ne várjon sokat, mert hatalmasat fog csalódni.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
