Még nem léptem át a küszöböt; mindjárt. Mind így járunk. Az öregek iránti érzékenységem nemcsak ebből a sorsközösségből fakad, hanem koragyerekkori eredetű. Már akkor is gerontofil voltam. Világosan emlékszem, hogy hajdanán, falun az öregek tisztelete hétköznapi erény volt, magyarázatra nem szoruló, magától értetődő minőség. Azt mondom, minőség, mert nem érzelem volt az, nem is gondolat, hanem egyfajta életérzés, a magatartás, a viszony tónusa, színezete − és a világnézeté is bizonyára.
A gyerekek szeretik az öregeket, egyrészt mert nem látják őket csúnyának, másrészt mert vonzza őket a sajátos öregkori nyugalom és lassúság, az elmélyült hanghordozás, az öregek aurája. Talán még a mogorva öregben is több szeretet van – sűrűbb, sötétebb –, mint a kapálózó középkorúban, aki még nem észleli tisztán az elmúlást. A gyerekek tehát ösztönösen és a miénknél hamisítatlanabb esztétikai érzékükkel vonzódnak az öregekhez, hacsak le nem nevelik őket erről, hacsak nem látják maguk körül mindenütt az idősödőknek meg az időseknek azt a bizonyos lekezélését, azt a bizonyos semmibe vételét (sőt kisemmizését), a megalázás napi gyakorlatát, ami ellen ők, korunk páriái, nem tudnak védekezni, mert többnyire az önbizalmuk is elvétetik és megcsúfoltatik, hiszen fölöslegesnek állítja be őket a társadalom. Az öreg, az csak gátol, útban van, kér, a térben akadályt, az időben féket, nyugvópontot vagy szikár „tézist” képez, melyen át kell lépni, föl kell lökni, eltenni az útból.
Egyszer használatos holmi lett az ember. Használat után eldobandó. Az újkapitalizmus nem is tekintheti másnak, hiszen ez a struktúra nem veszi – természeténél fogva nem veheti – figyelembe az emberiességi szempontokat, vagy ha elvileg, hangzatosan igen, a hétköznapi gyakorlatba nem viheti át ezeket, hiszen funkcionális zavarokat okozna. Az öreg a gyors, kvázi ésszerű, gépies működés puszta zavara. Az arc és a test ráncai, redői, a csökkent rugalmasság nem mások, a zavar ábrái, melyek visszahőkölést vagy támadást hívnak elő. A bölcsesség is zavaró tényező, hiszen az újkap a pragmatikus rációt, az információgazdagságot, más szóval a tőkefelhalmozást szorgalmazza, semmiképp sem a mindig befelé is tekintő, megviselt és törődött tudást. Az öregek szeme – azokkal a fura homályokkal és villanásokkal – nem szép azoknak, akiket irritál a bensőségesség. Az öregek szemében mindig van valami idegen is, tudniillik a mindközönséges haláltudat nem szívesen látott vendég az érdekességeket hajhászó világban, melyben a horror látványosságai túlharsogják a halk memento mori-t.
Az öregember, az öregasszony eleven figyelmeztetés az irgalmatlanul közelgő halálra – ne is lássam. A temetési szolgáltatások ma vattapaplant kínálnak a koporsóra, hogy ne is halljam a göröngyök dübörgését, azokat a beethoveni taktusokat. A halott ne haljon, hanem tűnjön el. Hallottam olyan nagyapáról, akinek megtiltották, hogy karba vegye az unokáját – meg ne fogja a tata a kis Barbie-t! Az öregektől való irtózás nemcsak pszichés, hanem kulturális jelenség, jellemző kortünet, mely a minimális szolidaritás felmondásáról vall.
Az öregek ma nem egyenlő, nem egyenrangú tagjai a társadalomnak. Gyakran még a családnak sem. Az a fajta „pozitív diszkrimináció”, mely gyerekkoromban még létezett, miáltal, én úgy emlékszem, a nép úgyszólván hódolattal adózott a halálnak és az öregeket az őket megillető figyelem kiváltságával ruházta fel (ez nem nagy nyugdíjat és nem is kitűnő kiszolgálást jelentett, hanem inkább az elfogadását annak, amit az öreg adott), a kirekesztésen alapuló mai kapitalista társadalomban nyomaiban sem található meg. „Hulljon a férgese!” A kegyetlenség a legmindennapibb, megszokott fenomén. A kegyeletet (pietást), mely nem csak a hullák jussa, nem helyettesíti a habfehér műselyem szemfedő és a már meghaltak iránti hamis (kompenzatorikus, lelkiismeret-mosogató) áhítat sem.
A rendszerváltáson átesett társadalmaink állapota olyan, hogy ordít belőle nemcsak a nemzeti faktorra szorítkozó jobboldali, hanem a baloldali (egyetemességigényű és egyenlőségpárti) rendszerkritika szükségessége is. Ennek vannak gazdasági, politikai, jogi vonzatai, és vannak erkölcsi vonzatai. „Erkölcs.” Milyen öreg szó! Igazán körülállhatná az egész família.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
