A szabad levegő nem semmi. Magam, rusztikus alkat lévén, mindenekelőtt a szó szoros értelmében veszem – a levegőt –, és a nagyvárosoktól messze eső vidékre, kisváros peremére, falu szélére asszociálok a szabadságról, tájra tehát, baktatásra, sétálásra és futásra. Én csak a szabadban érzem a szabadság leheletét. A Népkertben, a Népligetben, a töltésen, folyók, tavak és csatornák partján. Csakhogy ezt azt érzést és ezt a gondolatot nyilván belevetítem és beleolvasom a tájba, mely sem nem szabad, sem nem nem-szabad, hanem csak úgy van. Honnét olvasok bele ilyen dolgokat a levegőbe? Nyilvánvalóan valami kultúrából, a „második természetünkből”.
Egy bizonyos kultúrának, melyet nem muszáj „baloldalinak” nevezni, éntőlem nevezhető „európainak” is, „magyarnak” is (ennek különösen örvendenék), a szabadság a vezérfogalma és szellemi természetünk vágyának a tárgya. Nem olyan régóta – a XVIII. század mindjárt itt van, a XIX. századi eszmék pedig még meg sem valósultak, el lettek halasztva. Csakhogy a mellettem szaladó kölyökkutya is viháncol és vihorászik a szabad levegőn, pedig neki dehogy vannak eszméi, ő nem olvas, és nem vetít bele semmit a természetbe. A szabadság fogalma bizonyára nem egyszerű, ellenben igen sokrétű, és mindenféle metszetei lennének, ha fölszeletelnénk: van ösztönös komponense – lásd a kutyát, keresd a nőt, figyeld csak meg a férjed! –, van jókora pszichés fertálya, mely kész körkörös akadálypálya, és van társas, társadalmi, politikai, esztétikai és misztikus összetevője is.
Élnek urbánus alkatok, akik a nagyvárosban érzik a „szabadság nehéz mámorát”, ahogy Esterházy Péter írta, a névtelenek tömegében vagy a neves kávéházakban, melyekből az Unió kitiltotta a szivarfüstöt. Vannak, akik a templomban, térdepelve szabadulnak föl. Mások meg az otthoni kényelemben, pizsamában, pongyolán. A szabadságérzetnek azonban mindig megvan az erős politikai kerete, mindig akad politikai megszomorítója – arra a bizonyos lappangó vagy direkt nyomasztásra gondolok, meg a félelemre, hogy mit hoz a holnap. Ha egy társadalmi rendszer nem képes minimális biztonságot nyújtani a polgároknak – márpedig a mostani nem képes –, a nyomasztás megmérgezi a lelkeket. Illyés Gyula azt írta, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van” mindenütt és minden porcikánkban, a családi tűzhely mellett és az ágyban, beszivárog a hétköznapokba és az ártatlan cselekvéseinkbe is.
A borzalmas létbizonytalanságból eredő nyomasztás ennél ravaszabb. Ez megfoszt álmainktól, megfoszt a derűtől, és két vállra fektet a gondok által. Alacsony a plafon ilyenkor, és minden órában ránk szakadhat. Nem szabadságról és boldogságról, hanem minimálbérről álmodozunk, vagy az adóhatóságtól rémüldözünk. Az új cipő ilyenkor álom, nem beszélve egy jó futócipőről. Az örökös létbizonytalansággal manipuláló társadalmi rend – mely, ahogy mondani szokták, versengésen alapul és megveti, kiskorúnak, azaz „paternalisztikus igényűnek” csúfolja a megbízhatóságra vágyó normális embert (pedig ez nem is vágy, ez szükséglet!) – a lelküknél fogva csavargatja a kiszolgáltatott polgárokat. Kicsavarja belőlük a szabadságvágyat, csöppre csöpp, s a helyébe a rab(szolga)ságot csempészi: ó, ha bejárhatnék dolgozni nyolc–tíz órát naponta! Bárcsak megúsznám a létszámcsökkentést! Hamarjában nem találkoztam emberrel, aki fölött ne függne Damoklész kardja – igaz, nem elit társaságba járok.
Ezek gondolatok, ergo sosem biztosak. Szó, mi szó, a fogalmaink is rozoga lábakon állnak; fene se tudja már, mi volt az a „szocializmus”, a mai, a legkülönbözőbb szép nevekkel és csúfnevekkel illetett politika pedig, így vagy úgy, de letérdepeltet. Ezért jó sárban és latyakban, fagyban is futni, mert a futás legalább felvilágosít arra nézvést, hogy mennyire bizonytalan talajon állunk. S hogy a szőnyeget kihúzták alólunk. Így hát boldog vagyok, ha felveszem a nyúlcipőt, és kiszaladok a társadalomból. A szabad levegő nem semmi. Egyenesen isteni. Karácsonyra egy jobb minőségő edzőcipőt szeretnék. S hogy egy harmadik kitűnő magyar írót is idézzek: Nádas Péter a szabadság tréningjeiről beszélt valamikor az ezredfordulón, amikor még nem volt ekkora a reménydeficit. – Bízni? Edzeni rá, ez minden.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
