Mindaz, ami körülvesz bennünket, természetnek nevezhető, és kezdeti formáira nem volt kihatással az emberi képzelőerő. Ugyanakkor, ami használati eszközként kerül kezünk ügyébe, az emberi elme terméke: valaki kitalálta ergonómiáját, megtervezte esztétikumát, és ezáltal egy alkalmazás tekintetében hasznos, napi élvezeteink szempontjából mutatós eszközt hozott létre. Vagyis minden, jelenünket meghatározó emberi produktum igyekszik ötvözni a felhasználhatóságot a szépséggel.
Haszonelvűség és esztétikum. Praktikusság és szépség. Életünk tárgyi kísérőinek két alapvetően meghatározó, elvárásként megképződő jellemzője: legyen szemrevaló és funkcionális. Ha ezekből a jellemzőkből egyik hiányzik, röpül a vízforraló, a sótartó, a váza, képkeret, telefonkészülék, miegyéb a szemétbe. Miért? Mert nem tetszik. Rendeltetésének viszont megfelelt? Igen. Akkor meg miért? Mert az ebédem elfogyaszthatom egy műanyag zacskóból, meg egy porcelán tányérból is. Ennyi a különbség. Az első változat praktikus, a második esztétikus. Csakhogy nem a körítés, hanem a tartalom határozza meg a lényeget, mit eszek zacskóból és mit porcelánból? Nem mindegy, hogy milyen tálalásban kerül elénk bármi, mondjuk, mindennapi eledelünk, a gyomrunk úgy szereti, ahogy, a szemünk meg ugyancsak úgy, ahogy. Szükségleteink és érzéseink nem azonos menetre járnak. A kettő közötti átjárót Vathy Zsuzsa Kávérajzok című könyvében igyekezett megtalálni.
Giovanni Segantini XIX. századi olasz festő esztétikai tépelődései között olvasható azon dilemmája, miszerint a természet utánzása a gondolat általi átlényegítés hiányában puszta materiális reprodukció, ugyanakkor idő múlásával a szerzőnek a műalkotásba beépített ideája meghal, az ízlés megváltozik, az alkotó gondolata elavul, és végtére csupán a természet puszta reprodukálása marad meg értékként és szépségként. A rövid életű művész a következő választ találta alkotói kételyére: „a szépség a természetben nem létezik, a szépség csakis a mi ideánk”. Ez a gondolat visszautal az időszámításunk előtti negyedik századba, hiszen Platón is hasonló módon gondolkodott dialógusaiban a szépség mivoltáról.
Lám, mennyire fontos az ember számára a szépség, évezredek során igyekszik megérteni annak természetét és mibenlétét.
Így Vathy Zsuzsa regényének hősét és szereplőit is, zömmel formatervezők, iparművészek, költők, tanárok, diákok, erre törekednek, nem a tiszta szépség ideája felé hajtja őket gondolkodásuk, hanem a gyakorlati alkalmazásra leginkább megfelelő forma esztétikumát kutatják. Mindegyikőjük a saját munkája során, tapasztalataikat pedig gyakori találkozásaik alkalmával megosztják egymással. Miként a görögök, asztal mellett, amiről nem hiányzik étel, ital, fölöttük hangoznak el a tudós dialógusok. Érdekes ez a kettősség ebben a mozaikszerűen fölépített regényben: a szereplők barackpálinkával ágyaznak meg a velős pirítósnak, bográcsoznak, flekkeneznek, finom borokat kortyolnak, napfordulókkor rituális kirándulásokat tesznek, ugyanakkor óriási ismeretanyagot görgető párbeszédeket folytatnak – szinte mindenről. E kettősség ábrázolásából központi figuraként emelkedik ki a társaság vezéralakja, egy, a munkája során fél szeme világát elveszített hajótervező, aki a reneszánsz polihisztorok módjára igyekszik minden területen a legalaposabb tudást megszerezni, majd az őt tanító mesterükként hallgató barátaira zúdítani ismereteit. Egy-egy szimpóziumuk – asztali beszélgetésük – olykor az ismeretek indokolatlan egymásba fűzéséhez vezet, és ezek a már szinte groteszk, kényszeredett beszédhelyzetek egyben rámutatnak, hogy a második évezred végén, a harmadik elején már nincsenek valódi polihisztorok, legalábbis nem olyanok, mint a középkorban voltak.
„Ha Isten becsuk egy kaput, akkor rendszerint kinyit egy ablakot” – vallja a szakmai vitákat, baráti összejöveteleket fölényesen uraló Ignác, aki valószínűleg amiatt vakult meg fél szemére, mert éveken át voltaképpen rákkeltő anyagból kellett csónakokat és hajókat modelleznie, illetve építenie. Részleges látásvesztését módszeres tudásszerzéssel igyekezett kompenzálni. Korunkban már nem divatos módon a dolgok összefüggéseit fürkésző szabad szellem, ezért például nem jár színházba, mert szerinte ott semmi olyan nem történik, amit a néző szeretne, hanem csak az, amit el akarnak hitetni vele. Ezzel szemben véleménye szerint „a művészet szellemi kapcsolattartás valamivel, ami racionálisan nem érhető el. A művészet igazi értelme az ismeretlennel való találkozás”, illetve „a művészet az emberi szellem szakadatlan ünneplése”.
Ignác és baráti köre, szakmáik elitje szimpozionjain nem csupán művészetről, szépségről, szabadságról esik szó, hanem közgazdaságtudományról, logikáról, mitológiáról, biológiáról és transzcendenciáról… és a beszélgetések folyamatosan rádöbbentik a résztvevőket tudásuk semmisségére, illetve arra, hogy a minél nagyobb mennyiségű tudásanyag önmagában nem viszi előbbre a világot, ahhoz a szellem szabadsága és álmodozó lélek is szükséges.
Vathy Zsuzsa az ismeretanyaggal megterhelt szövegből ügyesen levegős regényteret alakított ki, történetszövése fragmentált, a dialógusok színhelyei változók, ezek meghatározók a hangulatteremtésben, és a napló műfaját is bevonja a történetmondásba, történelmi tablón bont ki családtörténetet, máskor teljesen intim pillanatokra fókuszál, és ebből a változatos fragmentáltságból áll össze egy ember életének története. Meg attól sokkal több.
A Kávérajzok részben kulcsregény, az olvasó elé idézi a magyarországi szimpozion-mozgalom vezéregyéniségét és kemény magját, találkozásaik helyszíneit, ezzel együtt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek társadalmi körülményeit.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
