– Miért nem ír soha a mester, az ember a bal kezével is foghatja a bambusz ecsetet! Bölcs tanításai így elvesznek a világ számára – szólította meg Ten-ni az est előtti prédikációra menet az eget kémlelő Csen mestert, a Sárga-folyó kolostor apátját, aki még valamikor nagyon régen elveszítette a jobb kezét. Senki sem tudta, pontosan hogyan. A faluban azt mesélték, hogy lopáson érték még akkor, amikor világi életet élt, és a kormányzó kézlevágással büntette. Mások mást meséltek.
– De hiszen írok minden nap! A jobb kezemmel – válaszolt az apát.
Fölemelte a magasba csonk kezét.
– Ott fenn a felhőkben!
A szerzetesek fölkapták a fejüket.
Nézzétek, ott ni! – kiáltott fel Tien-zsen egy felhőre mutatva a lemenő nap fényében. A szakadozó alakzat jobb széle betűformát öltött. Egy láthatatlan kéz azt írta felhőfoszlányokból az égre, hogy örökös változás.
Aznap ezekkel a szavakkal zárta szentbeszédét a mester.
– Szerzetesek, jól tudjátok, az Ég és a Föld elválaszthatatlanul összetartoznak! A Föld az ég felhőire felnézve ismerheti föl kétségbevonhatatlan bizonyossággal, hogy minden elmúlik, a szó ugyanúgy, ahogy az írás. Az Ég pedig a földlakókra letekintve a megélt igazságot láthatja visszaigazolódni: azt, hogy sohasem múlhat el az, ami van.
A csend válasza
Volt egy szerzetes a Sárga-folyó kolostorban, aki úgy vélte, az éveken át gyakorolt szexuális önmegtartóztatással elveszített valamit, ami eredendően az ember része. A bensőjébe költözött, lelkét rágó hiány miatt úgy érezte, nem lehet teljes ember, ha pedig nem tölti be a teljesség érzete – az elégedettség – az itt töltött napjait, akkor hogyan járhatna a Gautama Buddha által kitaposott ösvényen, amelyről azt tanítják, hogy a hiány fölötti diadalmaskodás útja. Bátorságot gyűjtött, és megkérdezte az apátot arról, ami már hónapok óta nem hagyta nyugodni. Először szólalt föl a kérdések idejében, az est előtti prédikáció utáni szürkületben.
Hallgatag embernek ismerték, tekintete és mozdulatai mégis határozottságról tanúskodtak. A kolostorban egy-két éjszakára megpihenő vándor előtt olyan sáfrányszínű ruhát öltött ember látszatát kelthette, mint aki hozzá hasonlóan csak vendégként tartózkodik a szerzetesek között. Olyan idetévedt ember látszatát, mint aki tisztában van vele, hogy jobb, ha lakatot tesz a szájára, mert beszédével csak elárulná idegenségét. Most azonban összeszedte minden bátorságát a megszólaláshoz.
– Nagytiszteletű Csen mester! Én a császárvárosban éltem, asszonyom és két gyermekem volt, amíg a járvány el nem vitte őket. A városban élve megtanultam, az ember vagy férfi vagy nő, és azt is, hogy egyikük sem létezhet a másik nélkül, akkor sem, ha örök harc a férfi és a nő viszonya. De egymás kitöltése is, a férfit ugyanis a nő jelenléte teszi férfivá, mint ahogy a nőt is a férfi jelenléte nővé. Mi azonban úgy élünk itt a kolostorban, hogy nem ismerünk nőt. Az a kérdésem, hogy minek tartsuk magunkat? Férfinak vagy valami másnak? Az idős szerzetesektől azt hallottam, hogy Buddha útjára lépve lemondtuk nemiségükről, ezért ha erre a kérdésre válaszolunk, akkor embernek mondjuk magunkat, ne férfinak. Én ebben nem hiszek, hiszen az ember vagy férfi, vagy nő!
A mester látszólag nem a kérdésére válaszolt.
– Veng-jin! A mi utunk az üresség útja, a formákban lakozó tartalmatlanság megtapasztásának az ösvénye. Te viszont tartalommal akarod megtölteni a formát! Ez nem Buddha tanítása.
– Tartalom nélkül forma sem létezhet, éppúgy ahogy férfi sem nő nélkül! A formát a tartalom engedi formává lenni, mint ahogy a tartalmat is a forma alakítja tartalommá!
A mester erre nem felelt. Csend nehezedett a teremre. Ilyen sem történt még soha, hallgatással telt el a kérdések és a válaszok ideje.
– Lement a nap. Térjetek nyugovóra szerzetesek! – szólalt meg végül a mester, majd Veng-jinhez fordult: – Mihelyt fölkel a nap, hajtogasd össze a szerzetesruhádat, és tedd mellé a koldulócsészédet! Új, hozzád illő öltözéket kapsz majd a kolostori szolgáktól, amelyben visszatérhetsz a világba.
Veng-jin összekulcsolt kézzel szó nélkül meghajolt az apát előtt.
A városba visszatért Veng-jin ugyanott folytatta az életét, ahol az a családi tragédiát követően kerékbe tört. Szorgalmasan tanult, és öt év múlva sikeresen letette az írnoki vizsgát. Művelt, okos emberként tisztelték, tíz év múltán kinevezték a Taen-nen körzet kormányzójává. Nagy szerencse volt ez a Sárga-folyó kolostor fennmaradására nézve, amikor ugyanis a császár kiadta a buddhista szerzetesházak bezárásáról szóló rendeletét, akkor a Csen mester vezette buddhista közösség csak Veng-jin közbenjárásával menekülhetett meg a pusztulástól. Mintha a mester, aki visszaküldte Veng-jint a világba, előre tudta volna ezt.
Az én tükre
Csen mesterről, a Sárga-folyó kolostor apátjáról az a hír járta a faluban, hogy sohasem hagyta el a kolostort, pedig nem így volt, a szerzetesek gyakran látták őt a környező hegyekben sétálni. Egyszer megkérdezték tőle, mit gondol, honnan a legszebb a kilátás, a Koponyahegy csúcsáról, ahonnan rálátni a zöldellő bambuszerdőre, vagy a Kerecsen-csúcsról, ahol mindig sólymok köröznek a nézelődő ember feje fölött, és ahonnan ellátni egészen a faluig.
– Ott a legszebb a kilátás, ahol nem vagy ott – válaszolta a mester.
– Hogy értsük ezt? Ahol nincs az ember, ott látvány sincs! – mondta erre Ten-ni, a szerzetesek szócsöve.
– Épp fordítva! Amíg ott vagy, addig eltakarod magad elől a látványt, akkor ugyanis, amikor magaddal vagy elfoglalva, csak önmagadat láthatod viszont a dolgokban. Te pedig nem vagy átlátszó Ten-ni! És senki sem az közületek!
– Hát nem! Ekkora hassal semmiképp sem – mondta erre Ten-ni és a jelenlevők közül mindenki nevetett.
– Ha nem vagy elfoglalva önmagaddal, mert nem uralja a bánat, a düh, a mohóság, vagy valami egyéb erőszakos érzés az elmédet, akkor is csak önmagadon át vagy képes látni a dolgokat, mert te vagy a látás kiindulópontja. A tisztánlátásnak pedig nincs kiindulópontja!
– Hogyan létezhet látás látó nélkül? – kérdezett vissza Ten-ni.
– Egyedül csak így lehet tisztán látni. A tisztánlátásban a látó, a látvány és a látott egyek.
– Szerzetesek, ez az illúzió, amit énnek nevezünk, egy tükör! – emelte föl ekkor bal kezének mutatóujját a mester, mint mindig, amikor tanítást fogalmazott meg. – Önmagatokat láthatjátok viszont az érzékelésben, ha erőszakos érzések vakítják el kifelé forduló elméteket, de ha nem vagytok elfoglalva magatokkal, akkor is csak tükörben vagytok képesek látni a dolgokat, hiszen az én az egy tükör, a világ pedig csak egy benne látott tükörkép.
– Ugyanez a helyzet a gondolkodással is – tette még hozzá Csen mester, a Sárga-folyó kolostor apátja.
(Az írás kilátó mellékletünkben jelent meg.)
