Budiszava/Tiszakálmánfalva és a falubeliek történetét meséli el Galambos László A múlt, a jelen és a jövő szorításában című helytörténeti munkájában, melyet az újvidéki Forum Könyvkiadó adott közre a település megalapításának 130. évfordulója alkalmából.
Nem üres szólam, hogy a könyv hosszan tartó, kitartó kutatómunka gyümölcse. A szerző bevezetőjéből kiderül, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal több évtizeden át foglalkozott szülőfalujának, Tiszakálmánfalvának a történetével. Levéltárakban, könyvtárakban kutatott, számos szakirodalmat gyűjtött össze, sok-sok beszélgetésen vett részt tiszakálmánfalviakkal, elköltözött falubeliekkel, családtagokkal, rokonokkal. Színes fotóillusztrációt is sikerült begyűjtenie, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert nem szavakkal közvetíti a település történetét, hanem képekben is feltárul előttünk az a hatalmas ív, amely a telepes község helyének kijelölésétől a mai napokig tart. „Számos érzékeny kérdést elemez Galambos szülőfaluja történetében, de minden esetben mértékletesen és precízen fogalmaz. Ez az emberi hozzáállás teszi a szerző kötetét oly értékessé. De a mikrotörténetek arra is figyelmeztetnek, hogy az emberek minden nehézség, minden történelmi viszály ellenére képesek talpra állni, vagyis képesek arra, hogy szembenézzenek a problémákkal” – olvashatjuk többek között a könyv ajánlójában.
Vida Ognjenović nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, különösen nem a vajdasági magyar olvasók előtt. Válogatott novelláit Az öreg falióra címen 2003-ban adta közre a Forum Könyvkiadó Borbély János fordításában, szerb nyelven viszont egy korábbi regénye, több előadott drámája, ezenkívül drámatörténeti és -elméleti esszéi olvashatók. A neves színházi rendezőnek a Hűtlenek a második regénye, eredeti címe Preljubnici. A regényt Orovec Krisztina fordította, és a Forum kiadó Híd Könyvtára legújabb kiadványaként látott napvilágot.
Bányai János recenzens szerint: „A Hűtlenek egy asszony története, ahogyan ő maga beszéli el válása után meg azután, hogy kiderül, azok, akik oly közel voltak hozzá, és akikhez oly nagyon ragaszkodott, anyja és apja, nem vér szerinti szülei, hiszen örökbe fogadott gyerek, és majd negyvenévesen, közvetlenül válását megelőzően találkozik csak, szinte akarata ellenére, szülőanyjával, akit már nem tud, nem is akar elfogadni. Életveszélyes helyzetbe sodródik tehát, identitászavarral kell megküzdenie, meg személyiségét nyomasztó kérdésekkel. Magára marad, el is zárkózik környezetétől, korábbi munkahelyi és baráti kapcsolatait megszakítja, az őt örökbe fogadó szüleinek házába vonul vissza, ahol sebeit nyalogatja, de a felajánlott orvosi segítséget elutasítja, és hozzálát történetének elmondásához. A regény elején úgy tűnik, valóban elbeszéli életének történetét, aztán a regény második felében kiderül, le is írja a történetet, bár nem hisz, nem is akar hinni a beszéd meg az írás, az elmondás gyógyító hatásában. Nem hisz abban, hogy életének válságából a beszéd vagy az írás igazán kimentheti.”
