Dr. Várady Tibor nemzetközileg ismert jogtudós Zoknik a csilláron, életek hajszálon címmel a Forum és a Magvető közös gondozásában kötetet jelentetett meg a közelmúltban. Saját bevallása szerint a családi ügyvédiroda irattárából kikerült több mint 20 000 aktából az édesapja által félretett öt-hat ezret, ezek közül választott ki vagy kétszázat, a legérdekesebbekről lefújva a port, s tovább szelektálva született meg a kötetbe fűzött történetek olyan sokasága, amelyekben a tényeken semmit sem változtatott. Ez volt a határozott szándéka, s hogy mindez mögött mi minden rejlik, erről beszélgetünk most.
Frappáns a címet adott.
– Ez az egyik történetnek a címe, és valahogy úgy éreztem, hogy benne van az egész könyv. Az, hogy „zoknik a csilláron” egy becskereki eseményt tükröz, mely egy német-zsidó házassághoz fűződik. Sokszor hallottam, a szüleimtől is, másoktól is. Az ifjú házasok vendégeket hívtak, a szüleim az elsők között érkeztek. A férj kijött mezítláb az előszobába, és bosszankodva kérdezte a feleségét, hogy hol van a zoknija. A feleség könnyedén válaszolta, hogy hol lenne, hát a luszteron. Lusztert mondott, ezt aztán a címben csillárra módosítottam. Mindez a harmincas évek végén történik, aztán jön a német megszállás, és a férjet mint németet elviszik az orosz frontra. A feleség egy darabig még védett helyzetben van, nem egészen világos azért-e, mert német tiszt felesége, vagy azért, mert nem tudták róla a hatóságok, hogy zsidó. Aztán házasságtörésre is sor kerül, megindul a válóper, majd valamivel később a feleséget elhurcolják Auschwitzbe. A férj megszökik a frontról, a partizánokhoz próbál csatlakozni, meg is teszi, de mielőtt uniformist váltana, foglyul ejti az orosz hadsereg, és egyik fogolytáborból a másikba viszik, Romániában, Magyarországon, Csehszlovákiában. Aztán csodával határos módon mindketten megmenekülnek, és folytatják a házasságukat. Az iratokban ott van egy polgári világ, melyben városra szóló poén és esemény a csillárra tenni a zoknikat, és ezt természetesnek venni; ott van az is, hogy évekig hajszálon függ a zoknitulajdonos férj és a zoknikat csillárokra aggató feleség élete. Mindebből egy ötvözet sejlik, mely ismétlődik (mint ahogyan a háborúk is). Ezekben az ismétlődő ötvözetekben a mindennapok történelmét láttam, majd kezdtem egy könyvet is látni. Azt is éreztem, hogy a történeteken nem szabad semmit sem változtatnom. A könyv alcíme („történetek az irattárból”) nemcsak egy forrást azonosít, hanem azt is, hogy ez maga a könyv: történetek az irattárból.
Érdekes számomra, hogy három jogász-, ügyvédnemzedék élete fut végig periodikusan az ügyiratokban, s mind a hármuknak megvolt a maga háborúja és mindaz, ami a háború járuléka, az hogy nyelvben, viselkedésben, közös együttlétben hogy alakultak az ügyfelek sorsai.
– Így van, mindnyájunknak megvolt a maga háborúja, sőt nem egy, hanem kettő is. Nagyapám átélte az első és a második világháborút. Az apám 1912-ben született, tehát – bár apró gyerekként – ott volt az első világháború idején, s természetesen a második világháború idején is. Én szintén cseperedő gyermekként éltem át a második világháborút, és azután jött a miloševići háború ideje. Ezért úgy számíthatjuk, hogy fejenként két háború jutott ránk. Ezeknek a történeteknek a legnagyobb része, a háborúk alatt vagy közelében zajlik. Az iratokban ott vannak a hevületek, melyek igyekeztek kiszorítani az árnyalatokat. A valóságot is. Ilyenkor csak hősök és árulók maradnak. A büntetőperekben a védelem ezt a besorolást igyekszik ostromolni – csak ritkán sikerrel. Egy kikindai kereskedő ellen az a vád, hogy együttműködött a fasiszta megszállókkal. Konkrétan azt tette, hogy a hozzá belakoltatott német tiszteket is meghívta a felesége névnapjára. Ez inkább megalkuvó, mint hősies gesztus, de vajon bűncselekmény-e? A bíróság szerint az volt. Csak mérsékelni sikerült a büntetést. Ha csak hősök és árulók léteznek, akkor mivel a kereskedő nem volt hős, csak áruló lehetett. Csőlátás és arányvakság jellemzi a háborús és háború közeli éveket. (Ez később sem szűnik meg teljesen, csak leplezettebb.) Itt van például az az eset, amikor egy Törökbecse környéki paraszt gyereket azzal vádoltak meg, hogy megpróbálta megdönteni a magyarországi szovjet hatalmat. Ezt oly módon tette, hogy nem jelentette fel két barátját, akik egy táncon megbeszélték (illetve összeesküdtek), hogy majd elmennek Magyarországra, és kitaszítják a Vörös Hadsereget. Az akkori hangulatkörnyezet tiltott minden humor- és arányérzéket. Börtönbüntetés következett.
Az iratokat lapozva az is kiderül, hogy egy ügyvédi irattár teljesebb képet ad a valóságról, mint a bíróságon raktározott iratok. Az ügyvédhez a felek több őszinteséggel fordulnak. A bíróság elé a valóság célirányosan megszűrt változata kerül. Itt vannak például az ál-válóperek, amelyekről csak a felek bizalmas leveleiből derül ki, hogy nem egymástól, hanem a történelemtől akarnak a házastársak legalább valamennyire megszabadulni. A második világháború alatt a zsidó férjtől, majd a világháború után a német férjtől válnak a feleségek. A bíróságon az látszik, hogy ez egy válóper, de az ügyvédnek írt levelekből az is kiderül, hogy a feleség a saját sorsán és a gyermekük sorsán igyekszik valamit javítani, és reméli, hogy minden majd helyére áll (a házasság is), ha visszatér egy normálisabb világ. A könyvben sok irat, dokumentum van illusztrációként; ezek között ott van egy-két levél is, melyekből kiviláglik, hogy ál-válóperről van szó.
OTT VOLT NAP MINT NAP AZ EBÉDLŐASZTALON A JOG
Mind a hárman a nagyapja, édesapja és ön is ismertek toleráns magatartásukról, humánus viselkedésükről, s mind a hárman legalább három nyelvet, vagy annál is többet beszélnek. Egyformán használták a magyar, német, szerb nyelvet. Köztiszteletnek örvendő magatartásuk dicséretes, s efelett mind a hárman küldetésüknek érezték azt, hogy az anyanyelv és a kultúra ápolásán dolgozzanak. Meglehetősen ritkaság az ilyen. Volt időszak, amikor elképzelhetetlen volt, mert úgy osztották fel az embereket, hogy vagy ezen, vagy azon az oldalon állnak. Önöknél a Várady családban csodálatos módon ötvözték mind a két oldalt.
– Becskereken valóban megvolt egymás mellett (és egymással) több kultúra. Nemcsak az én családomban. Nagyapám az Osztrák–Magyar Monarchiában nőtt fel, a menyasszonyával (aki később felesége lett) két nyelven folyt a szerelmes levelezés. Ez fellelhető a családi levéltárban. A felesége németül írt a nagyapámnak, ő pedig magyarul válaszolt neki. Otthon a család nyelve magyar volt, ma is az, annak ellenére, hogy anyai nagyanyám német volt, az én anyám horvát (a feleségem pedig szerb). Nagyapám, aki 1867-ben született, tehát a Trianon idején már 50 felett járt, gyerekkora óta beszélt magyarul, németül és szerbül is. A barátok között, akik hozzánk rendszeresen jártak, voltak magyarok, szerbek, németek, zsidók és románok is. Nagyapámtól, apámtól tanultam, hogy más nyelvek és más emberek ismerete és megbecsülése nem zárja ki a magyar érzést és még kevésbé zárja ki a magyar érdekvédelmet. Sokkal könnyebb egy többségi közösség felé érdekvédelmet képviselni és magyarázni, ha ebben a közösségben ismerőseink, barátaink is vannak, akikkel mindig is kommunikáltunk és kapcsolataink voltak. Minden érdekvédelem alapvető eleme, hogy az álláspontjainkat meg tudjuk magyarázni és el tudjuk fogadtatni. Ez nemigen megy, ha nem tudjuk, hogyan gondolkodik az, aki felé érvelünk. Én ebben a gondolkodásban nőttem fel.
Nemcsak ebben nőtt fel, hanem a jogi miliőben is, ami folyamatosan körülvette. Otthon, családi körben folyamatosan téma volt a jog?
– Igen. Voltak ugyan ebédek és vacsorák, amikor erről nem esett szó, de az volt a gyakori, hogy ebéd közben megbeszéltük, hogy mi történt aznap az ügyvédi irodában vagy a bíróságon. Ott volt nap mint nap az ebédlőasztalon a jog. Ennek persze nyoma van az irodalmi próbálkozásaimon is. Az ember abból tud irodalmat faragni, ami összesodródott az életben. Nemigen tudnék az életemből úgy fabrikálni irodalmat, hogy kihagyom a jogot. Persze az irodalom nem adódik önmagától. Az ember nem lát meg mindent, ami vele az életben történik. A cél felé emelve szemünket, gyakran még azt sem vesszük észre, hogy aszfalton, kőkockákon vagy sárban haladunk. A részletek, árnyalatok, összefüggések el vannak fedve, nem látszanak ki az éppen uralkodó vagy vitatott képletek mögül. A valóság sem. Amit látunk, azt nemigen vesszük észre. Az eseményeket elfedik a célkitűzések, a szöveget a szövegkörnyezetek. Az érzések mellett elsietünk. Ha lázadás bizsereg bennünk, elhalasztjuk, majd később elfelejtjük. Még a világmegváltóknak sem jut idejük, hogy körülnézzenek és próbálják felfogni, hogy milyen is a világ. Ezért van szükség irodalomra.
Ezt régóta tudom, bár az életem számottevő részében én is inkább lépkedtem, mint nézelődtem. Így sok mindenre nem emlékszem, aminek tanúja voltam. Amikor úgy láttam, hogy már az éveim miatt sem halogathatom a családi ügyvédi irattár átnézését – és amikor már tulajdonképpen nem is akartam tovább halogatni – azzal szembesültem, hogy itt már nem kell az eseményekről, sorsokról, emberekről lehántani a szerepeket, irányvételeket; ezt megtette az idő, maguktól lehullottak. Lekoptak a perek céljai és a kimenetelük is, megmaradtak az ilyen vagy olyan szerepeket vállaló (vagy szenvedő) tényleges emberek, és a világ, melyben a perek alakultak. Ez szinte így irodalom – vagy legalábbis irodalom esélye – ahogy van. Csak ki kellett emelni az aktákból, azaz a jog medréből, letenni az asztalra, hozzáfogni. Az pedig, hogy honnan és hogyan jutottam vissza az irodalomhoz, hirtelen egy műfajt szabott meg.
Amikor befejezte az egyetemet, ott volt önnek a jól bejáródott családi ügyvédi iroda Nagybecskereken, mi sem lett volna egyszerűbb, mint beülni az édesapja székébe és folytatni a munkáját. Hat hónapig így is tett, utána az egyetem felé irányult. Az Újvidéki Jogi Kar tanára lett. Miért alakult így?
– Nekem középiskolás korom óta voltak irodalmi ambícióim. Hozzá kell tennem azt is, hogy több barátomban, ismerősömben ez az ambíció erősebb volt, mint bennem, mert náluk (egy ideig, vagy tartósan) minden mást háttérbe szorított. Ügyvédi technikával védekezve, azt hozhatnám fel, hogy nekem talán valamivel nehezebb volt a helyzetem; ha gyengébb diák lettem volna, akkor könnyebben válhattam volna íróvá. Nehezebb a sikert, mint a sikertelenséget háttérbe szorítani.
Ha például nem fejezi be a jogi egyetemet.
– Igen. De marad a tény, hogy annyi irodalmi késztetés, erő és elemi energia, mégsem volt bennem, hogy hátat fordítsak a jognak. Viszont igaz az is, hogy ha hosszabb ideig nem publikáltam (és nem is írtam) szépirodalmi szöveget, ezt nem elfordulásként, hanem halasztásként érzékeltem. Abban is reménykedtem, hogy össze is lehet kapcsolni a dolgokat. Abban, hogy a becskereki ügyvédi pálya helyett az újvidéki egyetemi pályát választottam, komoly szerepe volt annak, hogy Újvidéken volt az Új Symposion.
…HA NINCS A SYMPOSION
Lám, lám...
– Engem vonzott az egyetemi pálya is, de azt hiszem, hogy ha nincs a Symposion, akkor mégis Becskereken maradok. Apám nem örült, hogy elmentem, de nem próbált megakadályozni. A családi irodával továbbra is kapcsolatban maradtam, megbeszéltem az apámmal az érdekes ügyeket, s fenntartottam a kapcsolatot a joggyakorlattal. Viszont az irodának ez a múltja, amit most elém tárult, ez valami, amiről mindig tudtam, de csak most szembesültem vele igazán. Az én koromban az ember rájön, hogy vannak dolgok, amiket többé nem lehet halasztani. Ezért abbahagytam az amerikai tanítást – és abbahagytam a halasztást. Így jött össze a nagyapám naplója és ez a kötet is.
Érződött az előadásain is – tanítványa voltam az egyetemen –, hogy a többi egyetemi tanárhoz képest sokkal nagyobb gyakorlattal bírt, hiszen az előadásokon gyakorlatokon életből ellesett példákkal vezette rá a hallgatókat a problémák megoldására.
– Igen, én a jogot, sok más kitűnő egyetemi tanár kollégámmal ellentétben, izgalmas gyakorlatként ismertem meg, amely a családban több mint száz évig folytatódott. Igyekeztem a diákokat is ezen a bejáraton vezetni a jogi gondolkodás felé.
Izgalmasnak bizonyult a könyvében, hogy a kocsmai nóták, vigadalmak, hogyan kerültek bírósági ítélőszék elé.
– Ebben a szövegben csak az az irodalmi konstrukció, hogy a történeteket egymás mellé helyeztem. Így a történetek egy ismétlődő (az EU-ban azt mondanák „fenntartható”) hatalmi magatartásképletet is mutatnak. Ami a hatalom szempontjából történik, az izgatás. Ami a valóságban történik, azok kávéházi dalok és lendületek, vagy nem eléggé óvatos humoreszkek. 1910-ben a világháború küszöbén a nagyapám szerbeket védett, akik kocsmai nótákat énekeltek, melyekben a vád szerint egy (akkor még) idegen ország királyát, azaz szerb Péter királyt éltették. Az ügyész és az ügyvéd szembenálló érvei azt vitatták, hogy a Rózsa és Korona kávéház vendégei tulajdonképpen mit is énekeltek, és kimeríti-e a törvényellenes izgatás fogalmát, ha valóban azt énekelték volna, amit az ügyész (és egy részeg tanú) mond. E mellé tettem egy 1946-os esetet. Itt magyarok énekelnek 1946-ban egy magyarcsernyei kocsmában, és ismét az a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is énekeltek, és bűn-e, ha valóban azt énekelték, amit a tanúk egy része állít. Ezután következik Rózsa Sándor esete 1971-ben. Itt nem kocsmai dalok, hanem egy prózai szöveg tartalmazza (az ügyész szerint) az izgatást. Rózsa Sándor a Symposionban humoreszket ír arról, hogy miről is beszélnek egymással a diákok egy egyetemista otthonban. Ez is izgatásnak lett minősítve, csakúgy az 1946-os csernyei magyar nótázás, vagy a 1910-es becskereki szerb dalolás. Mindegyik esetben ugyanaz a hevület alakít környezetet, az „izgatás” hasonlóképpen fogalmazódik meg. Így egymás mellé helyezve a történeteket, azt hiszem, az is kiderül, hogy lényegében nem izgatásról, hanem az ellenséghiánytól rettegő titkos- vagy kevésbé titkos szolgálatok izgatottságáról van szó. Mi alapozná meg az ilyen vagy olyan szolgálatok létjogosultságát (és fizetéseit), mire épülhetne a hős-státus, ha nem lenne ellenség. Így jobb híján ott maradnak célpontnak a kávéházi dalok és humoreszkek.
Ehhez kötődik a cigányprímás esete, aki mindenféle különleges nótát ismer.
– Igen. A jogesetekben semmit sem változtattam a tényeken, csak hozzáfűztem gondolattársításokat, vagy saját emlékeimet. A becskereki és csernyei kávéházi dalokkal kapcsolatban leírom egy pesti élményemet is. A történet központjában egy cigányprímás áll, akit Domonkos István is említ és dicsér a könyvemhez írt előszavában. A pesti cigányprímás felette áll a politikának, bölcsebb a nemzetközi jogászoknál. Egy nemzetközi jogászkonferencia után következő vacsorán minden résztvevő részére húzatott dalokat a szervező. Meglepetésemre a cigányprímás gond nélkül húzott egymás után magyar, román, német, holland és más nótákat. Amikor a horvátra került sor, egy kis kisiklás történt, ugyanis rázendített egy jugoszláv dalra, amelynek az volt a refrénje, hogy Jugoszlávijóóó, Jugoszlávijóóó. Amikor a refrén küszöbére ért, észbe kapott, ránézett a horvát professzorra, majd módosította a refrént, és azt énekelte, hogy Oj Kroációóó, Oj Kroációóó. Nagy volt a siker.
A könyve olvasásakor a legnagyobb érdeklődést számomra Rózsa Sándor és a Symposion ügy jelentette. Bevallom oda lapoztam és azzal kezdtem. Hiszen ez mi újabb kori történelmünknek a része.
– Igen. A szövegek között csak ez a saját ügyem, a többi mind az apám vagy a nagyapám aktáiból került ki. Amikor a bíróság előtt, szembesülve az „izgatás” vádjával, érveket igyekeztem megfogalmazni ügyészi érvekkel és uralkodó képletekkel szemben, még nem ismertem az apám és a nagyapám ügyeit, melyekben ők is az „izgatás” vádjával terhelt ügyfeleket védtek. Most egymás mellé állítva a pereket látom, hogy ismétlődnek/folytatódnak a magatartásképletek. A Symposiont hasonló hevületek ellen védtem, mint azok, melyek 1910-ben, vagy 1946-ban ihlettek vádiratokat. Politikai pereknek az is velejárója, hogy a döntések is inkább a politikában, mint a bíróság előtt születnek. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint sorakoztatni jogi érveket, kedvezőbb távlatokba állítani a tényeket. Közben már a tárgyalás előtt több ismerősömtől hallottam, hogy minden előre el van döntve. Hübsch Richárd volt a bíró, de nem rajta múlottak a dolgok. Emlékszem néhány arckifejezésére, melyek mintha jelezték volna, hogy nem ő mondja igazán, amit mond. De hát megszületett az ítélet, a Symposiont betiltották. Utána egy következő per eredményeként, és egy másik bíró döntése nyomán Rózsa Sándor három év börtönt kapott a humoreszk megírása miatt. Miroslav Mandićot pedig egy filmkritikáért kilenc havi börtönre ítélték. Mandić leülte a kilenc hónapot. Rózsa Sándor ítélete nyomán már halmozódott a felháborodás, nagy port kevert fel, még Dobrica Ćosić is kiállt mellette. Brutálisabb volt a kiszabott büntetés is (bár a Mandić elleni ítélet is ugyanannyira igazságtalan volt). Ezután némi habozás következett, Rózsa Sándort nem hívták be a jogerős büntetés letöltésére. Még az útlevelét is meghagyták. Sokat beszélgettünk arról, hogy mit is tegyen. Akkoriban a strand közelében laktam, nem mertünk a lakásban társalogni, féltünk, hogy lehallgatnak. Kimentünk a sétányra, s ott latolgattuk, hogy próbáljon-e elmenni vagy maradjon. Nehéz volt tanácsot adni. Valószínű volt, hogy szándékosan engedtek számára egérutat, hogy megszabaduljanak egy kellemetlenné alakult ügytől. De azt sem lehetett kizárni, hogy a határon letartóztatják majd, hogy szökéssel is vádolhassák. Haboztunk. Aztán mégis elindult. Vonatra ült, és nem állította meg senki. Rózsa Sándor most Pesten él. Remélem, el fog jönni valamelyik könyvbemutatóra.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
