Nemrég egy irodalmi beszélgetésnek voltam szem- és fültanúja. Arról volt szó, hogy a XXI. században leírhatja-e egy költő a lélek szót, illetve milyen környezetben teheti azt meg. Mint kiderült, a kritikusok nem nézik ezt jó szemmel, ám a szerzők napjainkban is szívesen alkalmazzák ezt a szót, és bizony most is fontos alkotórészét képezik egyes alkotók szövegvilágának. Így van ezzel Király Levente is. Hosszú szünet után az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg negyedik verseskötete Pergamen címmel, amelynek központi kategóriája maga a lélek. A lélek mint a halhatatlanság biztosítéka jelenik meg a versekben, és ebben a jelentéskörben mozog a szintén jelentős szerepet játszó Léthe folyóhoz köthető mítosz is, amely a feledést biztosítja minden egyes újjászületés előtt. A nap lenyugszik, újra kel (Színek íve), fogalmazódik meg a végtelenség, amely a körkörösségben érhető tetten. Pantha rei! Arany vizekben éled újra mindenünk (Édenélet).
Már a kötet címe is utal az örök életre. A pergamen mint az ősi titkok átörökítője ismert, a lenyúzott bőr pergamenként jut jelentőséghez az emberiség történelmében, és az idővel pergamenszerűvé vált bőr a bölcsességet hordozza magában. A pergamenre írt szöveg mindig titokzatos, magával hozza a szkriptórium félhomályát, a szerzetesek lélekölő magányban végzett munkáját, és az általában latin nyelvű szövegek titokzatosságát. Király Levente pergamenje az emberi élet minden területére bepillantást nyújt. Megjelenik a tudat alatti titokzatos ellentmondása, a gyermekkor naivitása, a szerelem és a háború mindent elsöprő kizárólagossága, párban is és külön-külön is. A lélek mellet másik fontos alkotóeleme a kötet szövegvilágának a négy őselem közül a legszeszélyesebb, a víz, amely rombol és épít, öl és éltet, aztán dolgavégeztül felszáll az égbe, csodák részese lesz, majd újra alászáll a földre (Naphold). A szilárd, a cseppfolyós és a légnemű víz fel-feltűnik, helyet követel magának a tenger, az eső, a havazás, a gőz, a hullám, a hómező, a nyári hó, a víztükör jege, az égi tó, a párafolt, a nehéz eső, az árapály, a köd, a kiszáradó tó vize, valamint az ebbe a jelentésmezőbe tartozó fogalmak, mint a hajó, a szirének, a szitakötők, a sirályok, a Békakirály, a zátony képében. Itt a víz az úr (Előbb a hang).
A verseket öt ciklusba sorolta a szerző, és ezek mindegyike egy-egy domináns tematika köré szerveződik. Az Utolsó, nagy kísértés a mítoszok világába vezet bennünket, a Triptichon-én a gyermek szemével láttat, a Mi megmenthetne ciklus egy apokaliptikus világ képét rajzolja ki, A Léthe zölt-arany vize a természetben rejlő jelek metafizikai értelmezésére törekszik, míg a Te meg én versei bukolikus, olykor giccsbe hajló hangon állítanak emléket a szerelemnek, a te meg én kettősének. Ha az első ciklus kiindulópontját szeretnénk meghatározni, elmondhatjuk, hogy az a görög mitológiától, a zsidó-keresztény hagyományból származó Noén, Júdáson át, a sámánizmusig több ezer év hagyományát megszólaltatja, sőt olykor mintha az amerikai őslakosok hitvilágának egy-egy mozzanata tűnne fel. A versek felépítéséről annyit mindenféleképp el kell mondani, hogy sokszor erős epikai vázzal rendelkeznek, olyannyira hogy egy-egy vers másként tördelve, akár novellaként is olvasható (Medveszárny, Az olajfánál, Kapukerengő).
A kötet verseinek megértése, megemésztése egyáltalán nem egyszerű, olykor hosszas töprengést igényelnek. Talán ez a legnagyobb érdemük. Hatásukra ráébredhetünk önnön meztelenségünkre, hisz valójában mindannyian királyok vagyunk, és új ruháinkban tetszelgünk nap mint nap.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
