Harkai Vass Évának idén jelent meg a naplóverseket tartalmazó Ami feltárul s ami nem című kötete. A közelmúltban Topolyán és Kishegyesen is bemutatták a könyvet, ami jó apropót szolgált számunkra, hogy elbeszélgessünk a költőnővel irodalomról, művészetről és az aktuális helyzetről is.
Naplóversek.
– Az irodalomban nagyon sok napló van. Viszont, ha belegondolok, naplóversekkel még nem találkoztam. Nemes Nagy Ágnesnek van egy ciklusa, aminek az a címe, hogy Napló, és lehet, hogy vannak nagyobb kompozíciót kitöltő naplóversek is. Nálam ez teljesen spontánul jött, nem tudom megmondani, hogy honnan. Azt viszont el tudom mondani, hogy mi indította el ezt a ciklust. Csáth gyermekkori naplóiból készültem konferenciára, ez volt egy alapélmény, erről szól a kötet indítóverse, és a konferencia után Ladik Katalin kiállítását néztük meg, ami viszont a kötet második versében jelenik meg. Ezután valami oknál fogva e két vers fölé odaírtam a dátumot, és csak ezután gondoltam arra, hogy ezt továbbírom. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez egy olyan koncepció lesz-e, amit meg lehet valósítani, végig lehet csinálni vagy nem. A végén viszont én is megdöbbentem. Mindarról szólnak ezek a versek, ami 2010 novembere és 2013 októbere között történt velem. Ha fellapozzuk a naplónkat, akkor megdöbbenünk, hogy tényleg ez történt, ennek örültem, emiatt voltam szomorú, ezzel találkoztam. Végül egy egészen kompakt történet, egy nagy szerkezet jött létre, amely majdhogynem rám zuhant a végén.
Átírások, palimpszeszt, allúziók.
– Sok jelöletlen idézet megjelenik a verseimben. Egyszerűen azért, mert ugyanúgy beletartoznak ezek a költők és a költészetük, az irodalmuk, és maga az irodalom az életembe, mint az élet mindennapi eseményei. Tehát ugyanúgy élmény számomra egy Kosztolányi-vers, vagy egy Parti Nagy Lajos-vers, mint ahogyan élményt jelent az, hogy kilépek az utcára, és rám süt a tavaszi vagy az őszi nap. Valahogy kettős életet élünk, éljük a mindennapok gyakorlati életét, ugyanakkor egy külön világot építünk magunkban. Nyilván azokkal folytatunk dialógust, akik közel állnak hozzánk, József Attila, Ottlik, Petri György, Kukorelly, a vajdaságiak közül Tolnai Ottó, Domonkos István, Ladik Katalin, vagy a világirodalomból Tolsztoj, Thomas Mann, Proust, Villon. Mások is ugyanúgy közel állnak hozzám, de nem biztos, hogy a nyelvükön meg tudnék szólalni. Például Juhász Erzsébet az, aki közel áll hozzám, de egy egészen másfajta nyelvezettel szólalt meg, amit én önmagában nagyon nagyra tartok, de eddig nem adódott rá mód, hogy dialogikus viszonyt alakítsak ki a szövegeivel.
Művészetek.
– A művészetek közül az irodalom az amelyikhez értek, a többiben csak műélvező vagyok, mint bárki más. Két nagy élményem van. Az egyik általános iskolás koromból. Számomra rendkívül nagy élmény volt, hogy zeneiskolába jártam. Különösen a szolfézs állt közel hozzám, a kották, a hangjegyek összjátéka, az, hogy az egyébként megfoghatatlan és elmesélhetetlen zenét le lehet írni. Nem is igazán a hangszeres zenét élveztem, hanem hogy megtanultam a zenében, mint struktúrában gondolkodni, és ez utána az irodalomban is megjelent, az irodalom mint struktúra.
A képzőművészettel a nagy alapélményem az, hogy Topolyán, ahol mindig is szenvedtem egy kicsit attól, hogy az irodalomnak nincsenek intézményei, a képzőművészetnek vannak, elsősorban a Művésztelep. Fiatal korom óta abban éltem, abban nőttem fel, hogy vannak kiállítások, hogy ide festők jártak, és hogy magában a városban is jó néhány képzőművész él. Sokukkal együttműködtem, és szívesen fordulok topolyai képzőművészekhez, a köteteim nagy részének a fedőlapját topolyaiak illusztrálták, a legújabbat például Penovác Endre.
Az első világháború centenáriuma.
– Ebből az alkalomból több konferenciát szerveznek. Egy ilyenen én is részt vettem, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete szervezte Emlékezés egy nyári éjszakára elnevezésű tanácskozáson, ahol a háború kirobbanásával foglalkoztunk. Érdekes, hogy hogyan örökítették meg akár szépirodalmi művekben, akár a biotextek különféle formáiban a háború tényét. Én ezen a konferencián Csáth Géza háborús naplójával foglalkoztam. Télen is, úgy hiszem, maradok ennél a műnél, amikor a háború következtében beállt változást vizsgáljuk majd.
„A szellemi szesztilalom idején” (Kedves Kávai M. 8)
– A versben két dologról van szó, az egyik a szellemi szesztilalom, a másik a kulturális életünk hiányosságaival hozható összefüggésbe.
A szellemi szesztilalom Nemes Nagy Ágnes meghatározása, és az 1948 utáni irodalompolitikára vonatkozik. Szellemi szesztilalom mindig van. Ma is van. Mindig vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni, mert a hatalomnak úgy felel meg, hogy a rosszra ne lehessen rámondani, hogy rossz. Viszont mindig meg lehet találni a módját, hogy a rosszról tudni lehessen, hogy rossz, és úgy gondolom, hogy ezt mindig is tudták, akik gondolkodtak, és akik ezt tudni akarták.
A szellemi élet leértékelődése is egy olyan jelenség, amivel nap mint nap találkozunk. Nagyon jó, hogy a hagyományok ápolását felvállalja a művelődési életünk. Én azonban sok mindent hiányolok a mából, elsősorban a mát, mert nemcsak visszafele kell tekintenünk, hanem a jövő irányába is. A kortárs irodalom, zene, képzőművészet irányába is legalább ekkora figyelemmel kellene fordulni, és azzal is foglalkozni, ami ma van, és odafigyelni a fiatalok teljesítményére.
Jövő.
– Egy nagyobb kompozíció befejezése mindig felér egy kis halállal. Úgy érzem, befejeztem ezt a kompozíciót, de még zakatol bennem, és azóta már írtam pár naplóverset. A versírásban, és általában a szépirodalom létrejöttében mindig érzek egy földöntúli erőt, amely dönt arról, hogy mi fog leíródni, és mi nem. Az, hogy a jövőben miről fogok írni, az nem az én tudatos elhatározásom lesz, hanem majd eldől, ezek ilyen belső, lelki káprázatok, amelyből vagy lesz szöveg vagy nem. Amit tervezek, az egészen más természetű. Össze kellene gyűjtenem azokat a kritikákat és tanulmányaimat, amelyek az utóbbi időben megjelentek, és ezekből kellene kötetet összeállítani.
