Rosszabb is lehetne. Sokkal rosszabbra számítottam. Nyugalom van és csend. Egy kicsit töri a hátam deszka, ami ágyként szolgál. A kényelem teljesen hiányzik, de legalább pillanatnyilag senki sem zaklat. Az ágyammal szemközt áll egy ugyanilyen bútor. Most éppen üres. Szerencsére. Sorstársamat három napja vitték el. Jobban mondva tegnap küldték el, vezényelték át valahova. Hogy hova, azt még neki sem mondták meg. Velem sem közölték. Nem mintha érdekelne. Az egyetlen bajom, ami tényleg még mindig nem hagy rendesen aludni, hogy a gondolataimtól nem tudok megszabadulni. Őröm még azt sem engedi, hogy újságot, könyvet olvassak, pedig ezt a szabályzat szerint engedélyeznie kellene. De itt ő a törvény, és ő így döntött. A rácson keresztül őt nézem. Néha órákon keresztül. Alkalmam volt megfigyelni néhány rossz szokását, például ahogy belenyúl a nadrágjába, elöl is, hátul is, vagy amikor az orrában turkál, és utána az ujjával az asztal alját simogatja. Ő volt az, aki bekísért, körülbelül egy hete. Még tisztán emlékszem az első benyomásokra is, amik akkor jelentkeztek, amikor bevezetett. Hét évet róttak rám. Akármilyen jól viselkedek, hat évnél korábban nem szabadulhatok. A börtönöm nem börtön, csak az úgynevezett igazságügyi szervek épületének egyik részlege. Igazságügyi, tehát kisvárosról lévén szó, itt székel a rendőrség, a bíróság, a börtön cellái, és három hónapja az igazságüggyel köszönő viszonyban sem álló kereskedelmi kamara is. Mindössze három cella található itt. Errefelé még nem terjedt el a bűnözés. Most is csak én vagyok itt. Meg az őr, aki egyben a kisváros rendőre is. Nincsenek külön börtönőrök, felváltva végzi ezt a feladatot a város negyvenöt rendőre. Jelenlegi őröm állandóan olvas, talán emiatt olyan felvilágosult, hogy tőlem megtagadja ezt a lehetőséget. Ülök, és magam elé bámulok. Gondolkodom. Visszaemlékeznék a múltamra, ha tudnék, de az idő megállt, és minden olyan, mintha éppen az előző pillanatban történt volna. A fehérre meszelt falra eddig csak hét vonalat húztam, négy függőleges vonal, ferdén áthúzva egy ötödikkel, és emellett még két függőleges.
‒ A vádlott álljon fel! ‒ hallom a parancsoló hangot. Ülve maradok. A mellettem szolgálatot teljesítő rendőr megfogja vállam, és felránt. Már az arcán is látszik, hogy elege van belőlem. Ezt a pillantást próbálom viszonozni több-kevesebb sikerrel. Nem szokott hozzá a munkához, ahhoz meg pláne nem, hogy erőszakot is alkalmazzon. Békés kisvárosunkban még a bűnösök is békések. Cinikus mosolyomat látva reszketni kezd a dühtől. Várom az ütését. Nem üt. Sarkon fordul, és elhagyja a termet. Most az ügyvédem szól hozzám. Megnyugtat. Szótlanul nézem a bírót. Alig látszik ki a hatalmas asztal mögül, alacsony, dagadt, a szemüvege az orra hegyére csúszva. Ügyvédem szerint egy vajszívű bírót ismerhettem meg személyében, és elegendő lett volna néhány mosoly, hogy elnéző legyen velem szemben. De mivel erre képtelen voltam, a legrosszabbra kellett számítanom. Végül mély levegőt vesz, és megszólal: „A bíróság Paul Sabourint az ellene felhozott vádakban bűnösnek találta. Büntetése hét év fegyház. Fellebbezésnek helye nincs.” Majd feláll, megigazítja, a hóna alá veszi aktáit, és mint aki jól végezte dolgát, elhagyja a termet. Cinikusan gratulálok az ügyésznek, szép munkát végzett. Gratulációmnak két, az előzőhöz hasonlóan ideges rendőr vetett véget, akik kitessékeltek a teremből. A celláig csak egyikük, a korábban már említett olvasó rendőr kísért el. Az egyetlen hely ahol nem lát az őr, a vécé. Habár az is csak egy sötét függönnyel van eltakarva. Ha jó a megvilágítás, még oda is be lehet látni, és közben fantáziálni a sziluettekről.
A rendőrök két hete látogattak meg először. Éppen a tévét néztem. Természetesen focimeccset. Azt hiszem, a PSG és a Nantes játszott. Feleségem a konyhában tett-vett, talán éppen mosogatott. A rendőrök betörték az ajtót, a földre tepertek. „Letartóztatjuk felesége meggyilkolásának alapos gyanújának vádjával!” Egy pillanat alatt minden elsötétedett előttem, nem a gyanúsítgatás miatt, mivel ekkor még meg voltam győződve saját ártatlanságomról, és a vád képtelen mivoltáról, sokkal inkább a nyelvérzékem vakított el ilyen nyelvellenes mondat hallatán. Csak az egyszerűség kedvéért nevezem mondatnak ezt a förmedvényt, ám mielőtt a rendőröknek is kifejthettem volna grammatikai nézeteimet, beragasztották a számat. Ők azonban szabadon ordítoztak, helyettem is. Gondolom, az idegességtől. Barmok. A következő pillanatban már egy fontosnak tűnő kérdés foglalta el gondolataimat. Meghalt a feleségem? Alapos a gyanúja, hogy meghalt? És ezek engem vádolnak a gyilkossággal? Egy ilyen beteges játék mondjuk jellemző lenne a feleségemre, de hogy a tudtom nélkül csinálta, az azért felháborító. Miután szembesítettek a nyomokkal, értsd a hullával, be kellett látnom, hogy ez nem egy újabb rosszul sikerült helloweeni tréfa, feleségem valóban meghalt, és valóban gyilkosság áldozata lett. És én öltem meg. Meccs közben. Cinikusságom most sem hagyott cserben, megkérdeztem, „Maguk tényleg annyira hülyének néznek engem, hogy meccs közben eszembe jut, hogy nőt öljek? Még ha ez a nő történetesen a feleségem is.” És nem álltam meg „Tévednek basszák meg! Előbb a meccs, aztán a kötelesség!” Ekkor már néhányat belém is rúgtak, és addig-addig ütlegelték a tarkómat, hogy valahogy csak eszméletemet vesztettem. A cellámban tértem magamhoz, ugyanabban, amelyikbe később hosszabb időre is beköltözhettem. Közölték velem, hogy óvadék ellenében szabadon engednek, és azt is meg kellett ígérnem, hogy nem teszek feljelentést rendőri túlkapás miatt. Néhány telefonhívás, és többórás banki/postai huzavona után fizettem, és szabadlábon védekezhettem. Ügyvédet kellett fogadnom. Ehhez egy hatvan kilométerre lévő városba kellett utaznom, ahol egy régi ismerősöm folytatta magánpraxisát. Buszra szálltam. A busz útközben csütörtököt mondott. Valahol az erdőben vesztegeltünk, amikor az eső is eleredt. Természetesen esélyem sem volt, hogy a megbeszélt időben eljutok a barátomhoz. Ettől ő ideges lett, és felhívta a rendőrségünket. Ezek, ha lehet, még idegesebbek lettek, és rögtön a nyomomba eredtek. Valószínűleg szökés alapos gyanújának vádjával vádoltak, és keresésemre indultak. Egy járőrkocsis egység talált rám, és további negyven, zömmel középiskolás utasra. Az ügy vége az lett, hogy visszavittek a cellába, az óvadékot megtartották, és nem védekezhettem szabadlábon. Sőt régi ismerősöm is lemondta a védelmemet, mivel a gyilkos fegyveren, ami egyébként a kenyérvágó késünk volt, állítólag megtalálták az ujjlenyomatomat. Ehhez a cinikusságom csak annyit tett hozzá, hogy a feleségem ujjlenyomatát is megtalálták rajta, mégsem vádolták meg öngyilkossággal. Arról, hogy még véletlenül se mentsenek fel a szomszédom is tett, aki a tanúskodása közben arról beszélt, hogy vertem a feleségemet, és a gyilkosság idején is kiabálásokat hallott a házunkból. Hiába közöltem, hogy én kiabáltam, mivel épp gólt rúgott valamelyik csapat, az egész tárgyalóterem megutált, talán még a szüleim is, akik a leghátsó sorban bújtak el. Azt még talán nem is említettem, hogy találtam egy ügyvédet, aki hajlandó volt vállalni a védelmemet. Szegény egy kicsit unalmas volt, meg egy kicsit süket, és mire elmagyaráztam neki, hogy mivel is vádolnak, el is érkezett a tárgyalás napja, a délelőtt folyamán értem a mesém végére, és ekkor megszólalt: „Üdvözlöm, a nevem Jaques Artineaux. Örömmel elvállalom a védelmét.” Az elkövetkező mintegy negyven percben azt is megtudta, hogy a tárgyalás aznap délután lesz. Ekkor majdnem szívrohamot kapott izgalmában. Amikor lenyugodott, rögtön hívta a lányát, hogy szerezzen be neki néhány dokumentumot, mivel neki nincs már rá ideje. Majd halasztást kért a bírótól. De a törvény nem volt hajlandó eltolni a tárgyalás időpontját. Helyette az én életemet tolta el. Persze szerinte én toltam el, amikor megöltem a feleségemet. A tárgyalás során kiderült, hogy a rendőrök egy névtelen telefonáló hívása által szereztek tudomást a bűntényről. Az egészből semmit sem értettem. Az az örömöm viszont megvolt, hogy ügyvédem őrületbe kergette a tanúkat, a bírót és mindenkit a folytonos „Tessék? Tudja nem hallok rendesen.” kijelentéseivel. Mint az már tudott dolog, hét évet kaptam, és mivel ”Fellebbezésnek helye nincs!”, ügyvédem sikertelenül próbálkozott vele rögtön másnap.
Feleségem temetésén nem vehettem részt. Egy rendőrautóval ugyan elvittek a temetőhöz, de már a bejáratnál közölték velem, hogy nemkívánatos vagyok az eseményen, így hát jobbnak láttam, ha visszafordulok. Egy kicsit bántott, hogy el sem tudtam köszönni a nőtől, akit annyira szerettem, hogy megöltem, de ezen még ráérek rágódni.
A negyedik év volt a legrosszabb. Már jó ideje bent sínylődtem, és a vége még beláthatatlan messzeségben volt. Aztán állandó cellatársam lett. Thomasnak hívták. Semmi komolyabb bajom nem volt vele, leszámítva azt, hogy meleg volt. A dolgomat is csak óvatosan mertem elvégezni, csakis este, amikor nem kellett attól félni, hogy a fények játéka folytán láthatóvá válik lesoványodott sziluettem. De egy idő után ezt is megszoktam. Ő „is” egy nőt ölt meg. Nem is tagadta, és mivel beismerő vallomást tett, csak öt évre zárták be. Az egész életét sikerült megismernem, de ő talán még a nevemet sem tudta. A női hormonok abban mutatkoztak meg legszembetűnőbben, hogy állandóan beszélt, én szóhoz sem tudtam jutni mellette. Ebben egy kicsit a volt feleségemre emlékeztetett. Az ég nyugosztalja. Egyébként meg buktak rá a nők, csak ő nem bukott rájuk. Thomas és az egyik rendőr férfiakat megszégyenítő módon összemelegedett, úgyhogy minden második hét utolsó három napjának délelőttjein csak a divatról folyt a társalgás, teszteket oldottunk meg, meg nevettünk a vicceken, amelyek valamelyik női magazinból származtak. Néha nagyon untam őket, de legalább volt társaságom, nem kellett beleőrülnöm az egyedüllétbe. A falat már négyszer meszelték újra, a mostani rétegen százhuszonnégy letöltött napot jelölő vonal van. A módszer a szokásos, négy függőleges, egy ferdén keresztben, majd újra négy függőleges egy keresztben állóval, és így tovább. Bejövetelem évfordulóját rendesen megünnepeljük. Thomas barátja még alkoholos italokat is beszerzett az ilyen napokra, sőt minden hasonlóra, születésnapra, névnapra, ilyen évfordulóra, olyan állami ünnepre. Jó hangulatú napok voltak ezek. Látogatónk nem nagyon volt. Ezen a környéken általános megvetés övezi a bűnözőket.
Még tíz napom van hátra. Ha eddig kibírtam azt a kétezer-párszáz napot, most már nem lehet gond. Valami megmagyarázhatatlan izgalom lesz úrrá rajtam. Milyen lehet a kinti világ? Mi változott meg? Milyen az új divat, fiúknál, lányoknál? (ez a kérdés 100 százalékban Thomas hatására fogalmazódott meg bennem)És egyáltalán, hogy fogadnak majd a kintiek? Most már enni sem tudok rendesen, állandó lázban égek. Végre kimegyek! Visszagondolva erre a hét évre, nem is volt olyan rossz. Gyorsan elmúlt. Persze remélem, nem kell visszajönnöm, de érzem, hogy a nosztalgia érzése örökre bennem marad. Az őrök egy jótanácsot is adtak: Ne köszönjek el úgy, hogy „Viszontlátásra!”. Ez rossz előjel.
Elérkezett a pillanat. Újra kell kezdenem az életemet. Kilépek az igazságügyi szervek épületéből. Búcsúztatásomra a város mind a negyvenöt rendőre eljött, sőt még Thomast is kiengedték az utcára. Hiányozni fognak ‒ gondoltam magamban, és valóban így is éreztem. Szabad vagyok. Még egyszer visszanézek. Néhány rendőr tiszteleg, néhányan integetnek, Thomas az egyikőjük vállára borulva sír. Elmosolyodok. Jó emberek ezek, csak más környezetben kellett volna találkoznunk. Talán még barátok is lehettünk volna.
Az utca nem változott semmit. Nocsak, még az a koldus is itt van, akivel a bejövetelem napján találkoztam. Hiába, hét év idekint sokkal gyorsabban múlik. Két tizenéves jön velem szemben, a ruhájukon nem veszek észre semmi különöset, körülbelül ugyanolyan, mint amilyen akkor volt, amikor bevonultam. Vagy csak Thomas magazinjai miatt nem látom a különbségeket? A koldus mint jóbarátját üdvözöl. Meglepő, ugyanakkor megtisztelő, hogy még mindig emlékszik rám. Szabad vagyok. Örülök a friss levegőnek. Szabadság: a felismert szükségszerűség, és az ezzel összhangban álló tevékenység. Vagy igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk. Ilyen és ehhez hasonló meghatározások jutnak eszembe, de mindet elhessegetem magamtól, hisz már tudom mi a szabadság, nem kell meghatároznom. Vasárnap van, délután öt óra. Bemegyek egykori kedvenc kocsmámba. Minden úgy áll, mint amikor legutóbb jártam itt, a gyilkosság napján, a meccs előtt. A székek huzatain ugyanott a repedés, az asztalokon ugyanazok a hamutálak, vázák, és a pult fölötti három égő közül még mindig csak kettő ég. Fülemet egy ismerős dallam hangja érinti meg, elmosolyodok. A bárpultnál egy ismerős hátat látok. Ösztönösen, minden gondolkodás nélkül rácsapok. Gazdája megfordul. Elmosolyodik, megragadja a könyökömet: „Ülj le ide közénk! ( a pontosság kedvéért érdemes megjegyezni, hogy teljesen egyedül ült) Mi újság? Hogy vagy?” „Hát, újság az nincs, minden rendben van, igyekszem hazafelé, hogy végre egy jót alhassak.” „Vár otthon a kis feleséged,mi?” „Jaj haver, ne viccelődjünk most az ilyesmivel, nem akarok rágondolni.” Ennyi volt a beszélgetésünk. Egyikünk sem volt sohasem valami bőbeszédű. Most meg tényleg semmi kedvem nem volt kérdezősködni. Lehörpintettem egy felest, majd még egyet. Elszoktam az italtól. Már érzem, hogy egyensúlyérzékem nem a legjobb. A kocsmából kilépve azt veszem észre, hogy besötétedett, és az utca lámpái még mindig nem égnek rendesen, helyenként hiányzik az égő, vagy csak gyengén pislákol. Néhány autó elmegy mellettem, a benne ülők dudálnak, integetnek. Ebben a kisvárosban mindenki ismer mindenkit, az most különösen jó érzéssel tölt el, hogy nem úgy bánnak velem, mint valami közönséges bűnözővel, hanem mint mondjuk egy tisztességes állampolgárral.
Meglátom a házamat. Boldog vagyok. Végre hazamehetek! A kulcsok a zsebemben csörögnek. Már ötven méterrel a ház előtt előveszem, és boldogan zsonglőrködök velük. Kimondhatatlanul boldog vagyok, ugyanakkor félek is, hogy előjönnek majd a régi emlékek, amelyek esetleg elszomoríthatnak. Látom, hogy a lehúzott redőny résein fény szűrődik ki. Hirtelen az ötlik fel bennem, hogy a feleségem meleg vacsorával vár, de elhessegetem magamtól ezt a gondolatot. Még mindig szomorú leszek, ha a feleségemre gondolok, és én most boldog szeretnék lenni, és az is vagyok. A házam elé érek. Fenséges érzés. A világosság talán azért van, mert a szüleim időközben gondját viselték a háznak, és véletlenül égve hagyták az egyik égőt. Egyébként hálás vagyok nekik, hogy egyszer sem látogattak meg, csak az emlékeket élesztették volna fel. A kulcsot nem tudom elfordítani a kapuzárban. Sehogy sem sikerül. A nagy próbálkozásban lenyomom a kilincset, és a kapu kinyílik. Be sem volt zárva. Átmegyek az udvaron. Az előszoba ajtajánál megismétlődik a kapus procedúra. Most már arra gondolok, hogy a szüleim kiadták valakiknek a házat, vagy, ami még ennél is rosszabb, ők költöztek bele. Mielőtt bemennék, körülnézek. A kocsim ott áll a garázs előtt. Emlékeim szerint a garázsban hagytam, persze nem várhattam el a szüleimtől, hogy mindent úgy hagyjanak, ahogy akkor állt, amikor elmentem. Ahogy belépek az előszobába, a legjobb illat mit férfi érezhet csapja meg az orromat. A készülő meleg vacsora illata. Régen imádtam vacsorára hazaérkezni, mindig is ezek voltak a nap legszebb percei. De most ki főz vacsorát? És kinek? Még mielőtt gondolkozni kezdenék, vagy szokásomhoz híven komoly vitába bocsátkoznék saját magammal, egy ismerős hangot hallok: „Paul, te vagy az?” Berohanok a konyhába, és a feleségemet látom a tűzhely mellett, amit éppen egy szelet rántott húst fordít meg a forró olajban. „Mi van veled? Miért remegsz annyira? Beteg vagy? Úgy elfehéredtél, mintha szellemet láttál volna.” „Te? Hát, de...!” „Én hát. Hol voltál ilyen sokáig? Szólhattál volna, hogy később jössz haza. Habár még mindig nem értem, hogy miért kellett bemenned vasárnap is. Gyere már be! Mit állsz ott az ajtóban?! Paul, te a kocsmában voltál?” Odarohanok, átölelem, megcsókolom. „Mi van veled? Mit csinálsz? Még csak az hiányzik, hogy össze-vissza zsírozzalak. Utána meg majd nekem panaszkodsz, hogy nem jön ki a folt az ingedből.” „Te vagy?” Ő volt. Teljes életnagyságban. Ott állt előttem, mint egy rakás szerencsétlenség, mint egy proletár nőideál, a hibbant agyával, kócos hajjal, bőrén az égett hús szagával, de ott állt, és állt és be nem állt a szája.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
