Sándor Zoltán legújabb kötetében hét novella kapott helyet, amelyek mindegyike vidékünkről, pontosabban egy bánáti faluról mesél. Az elbeszélések olyan történeteket mondanak el, amely bárhol megtörténhetett volna ezen a kies vidéken, de ilyen formában éppen a szerző szülőföldjén estek meg vagy eshettek volna meg. Nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy melyik történet mond el valós eseményt, és melyik csupán a képzelet szüleménye, hisz ez lényegtelen. A fontos az, hogy a hiteles elbeszélésnek köszönhetően valósnak fogjuk fel a történeteket. Mintha egy út menti kocsmában ülve hallgatnánk ezeket a beszámolókat egy mindentudó szemtanú szájából, aki mindent kizárólag a saját hangján tud elmondani. Ez megmutatkozik a párbeszédekben is, ugyanis a szereplők által kiejtett szavak nem rendelkeznek sajátos színnel, egy-két sajátos szófordulattól eltekintve az elbeszélő hangján szólalnak meg, azén az elbeszélőén, aki nem hagyja, hogy hősei elkalandozzanak és önállósodjanak, hanem szigorú kereteket szab a mondanivalójuknak.
A műben folyamatosan találkozhatunk a falusi élet nehézségeivel, az egymástól elidegenedett szereplőknek, szülőknek, gyerekeknek, áldozatoknak esélyük sincs arra, hogy szót értsenek egymással, az újító szándék mindig nyűg, amelyet a település lakói nem kívánnak, csupán a jól ismert útra vágynak és néhány stampedli pálinkára. A lakók nem felejtenek, ugyanolyan elevenen él bennük a betelepülés, mint a legutóbbi temetés emléke. A nép még mindig a hagyomány és a babona béklyói között él, a boszorkány, a javasasszony, Borka néni még mindig egy biztos pont, akire támaszkodni lehet, aki gyógyírt talál a test és a lélek bajaira. Ugyanilyen fontos szerepet játszik a falu papja, akinek, hívják azt Simonnak, Tamásnak vagy Szratykónak, ugyanazt a harcot kell megvívnia a falusiakkal, csupán az eredmény más és más mindegyikük esetében. Az atyák visszatérő szereplői a novelláknak, a falu életében megkerülhetetlenek, mint ahogy az Dudás, a temetőcsősz is, aki haláláig azzal nyugtathatta le az őt hergelőket, hogy egyszer ők is hozzá kerülnek majd, vagy Körtejóska, aki a környék legigazságosabb focibírója, igazi "világjáró" (járt már Szabadkán és Belgrádban is), ráadásul egyszer a kezében tartva vitte haza a beleit, ezzel különlegesnek érezve magát, és egyik bölcs pillanatában azt a megállapítást tette, hogy "Bánátország szakasztottan úgy néz ki, mint a vadnyugati filmekben látott messzi Arizona. Ameddig a szem ellát: sehol semmi, csak pusztaság, szél és sár". Az "idő és a hely kényszerítő ereje" mindenki sorsát meghatározza, a bánáti "feketeség" még a sárnál is jobban fogva tart.
Mindenki ismer mindenkit, az elbeszélő pedig tudja ezt, és nem is rejti véka alá tudását, hanem beavatja olvasóit is, akik a novellák hőseiről szinte minden említésre méltó dolgot megtudnak, még születésük körülményeit is. Mégsem pletykák ezek, hanem valós történetek, amelyek éppen hihetetlen és megdöbbentő jellegük folytán bírnak azzal a jelentőséggel, hogy bekerüljenek az elbeszélésekbe. A szerző a novellákban folyamatosan váltakoztatja az idősíkokat. A történetek jelen idejét megtörik a szereplők múltjából vett, múltjáról szóló történetek, amelyet sok mindent megvilágítanak a jelenükkel kapcsolatban.
Mindenféleképp meg kell említeni a humort, ami színt visz nemcsak a szereplők és a település mindennapjaiba, hanem az elbeszélésekbe is. Az aktuális és örökérvényű politikai utalások humoros köntösbe bújtatva ("Pontosan olyasféle kolduló rend lehetett ez is, mint amilyenbe a politikusaink tartoznak!"), vagy a szexualitással és a testtel kapcsolatos nem túl fennkölt, de mindenféleképp hatásos megnyilatkozások ("Kifürkészhetetlenek Isten útjai, mint a százhúsz kilós tótasszonyok csiricsáré motívumokkal stikkelt kreppszoknyái alatt a bugyi." vagy a hasmenésre utalva ezt olvashatjuk: "úgy spriccelt belőlem, mintha szódásüveg kupakját dugtam volna fel magamnak") a hősök szájából arról tanúskodnak, hogy ezek a szereplők nem szorulnak sajnálatra nehéz helyzetük miatt, hisz azzal, hogy nem vesznek mindent véresen komolyan, könnyen átlendülnek a nehézségeken, és a régi baklövéseket egy kupica pálinka mellett nevetve mesélik el.
Különös iróniával operál az utolsó előtti, az Aranylakodalom című elbeszélés. A már felnőtt gyerekek összejönnek, hogy megünnepeljék szüleik ötvenéves házassági évfordulóját. A történet folyamán megismerjük az utódok félresikerült életét. Azonban megható módon a szülők nem hajlandóak erről tudomást venni, naiv módon igyekeznek kibékíteni a civakodó utódokat, sikertelenül, míg végül az egész aranylakodalomnak egy rendőrőrjárat vet véget. Kudarc ez a szülők számára, akik hiába próbálták jól nevelni csemetéiket, csak három szerencsétlen életnek lehetnek tanúi, hisz a bánáti ég alatt nem illik boldognak lenni. Az elmesélt élettörténet darabkák megmosolyogtatóak, ugyanakkor egybeállva keserű látleletet adnak a reménytelenségről és a hiábavalóságról.
A kötet utolsó, címadó elbeszélésével részben elhagyjuk Bánátot, ez már a bánáti faluból a nagyvárosba került újságíró élettörténetébe enged betekintést. A hősnő életén túl megismerkedhetünk a második világháborúban és az utána (főleg Bánátban) történt eseményekkel, ugyanakkor a kilencvenes évek háborúja, a "saját Vietnámunk" is felsejlik, és a szereplők lemondóan állapítják meg, hogy "ugyanolyan jó hely ez a meghalásra, mint bármelyik másik".
Az elbeszélések pontos leírását adják vidékünk világtól elszigetelt falvai életének, bár olykor az az érzésünk támadhat, vagy talán csak azt szeretnénk hinni, hogy mi már magunk mögött hagytuk ezeket a dolgokat, ám ha jobban belegondolunk, nem szabadulhatunk, a „feketeséget” egész életünk során magunkkal kell cipelnünk.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
