A járeki koncentrációs táborban a pap ráadta az utolsó kenetet, mert úgy látták, az egyéves kislány nem éli túl a borzalmakat a januári kemény fagyban, amikor csutkástul megőrölt kukorica volt a táplálékuk. Másik kisgyerek a húszfokos hidegben megfagyott az édesanyja karjában, amíg Csúrogról a táborba értek – éppen ma hetven éve, hogy elűzték onnan a magyarokat, akiket előtte nem végeztek ki –, Teleki Júlia viszont túlélte a rengeteg megpróbáltatást. Talán a Jóistennek az volt a célja vele – mondta –, hogy később életének jelentős részét annak szentelje, hogy bebizonyítsa, ártatlanul végezték ki, tették földönfutóvá és fosztották ki magyarok ezreit a háború végén, kollaboránsnak bélyegezve még a csecsemőt is. Mert ő ugyan átélte, de nem emlékszik rá, ezért vált kíváncsivá; az idősebbek viszont nem akartak emlékezni.
Szerdán este Zentán, a Göröngyös utakon című, negyedik könyvének bemutatóján a szörnyűségek megemlítése mellett arról is beszélt Teleki Júlia, hogy milyen kegyetlenül nehéz volt eljutni a 2013. évi hivatalos szerb–magyar történelmi megbékélésig, vagy legalább a főhajtásig. Meggyőződése, hogy ha a csúrogi ártatlan s a dögtemetőben elhantolt áldozatok emlékére nem állítanak az összetört keresztek helyére – tizennyolc alkalommal – mindig újat, és ha nem áll melléjük a VMSZ, nem jutottak volna el addig, hogy törvénnyel levegyék róluk és másik két település magyar lakosairól a kollektív bűnösség bélyegét. S küzdött mindannak ellenére, hogy a már 2006-ban beadott kérelmére 2011-ben született rehabilitáló végzés, elismerve, hogy édesapját ártatlanul végezték ki. Csak azt sajnálja, hogy nagyon hosszú idő elmúlt addig, ezért „már nem volt kivel örülni”. És amikor egy szerb újságíró megkérdezte tőle, hogy a rengeteg megpróbáltatás ellenére meg tudna-e bocsátani, ő azt válaszolta, hogy igen, de nincs kinek, mert senki sem kért bocsánatot. Igaz ugyan, hogy korábban kijelentette: a megbékélés akkor jön el, ha a szerb államfő fejet hajt a magyar áldozatok előtt, s ez megtörtént, de a bocsánatkérés elmaradt.
Miként az is elmaradt, hogy szélesebb közösségben tudatosítsák a történteket, miszerint nemcsak 1942-ben történtek kegyetlenségek, hanem 1944 végén és 1945 elején is. Egyiket tanítják és megemlékeznek róla, a másikat még mindig igyekeznek elhallgatni. Sőt gyakran még a magyar fiatalok sem tudnak ez utóbbi vérengzésekről, ezért tartja fontosnak, hogy legalább ő beszéljen nekik (és idősebbeknek) az eseményekről, még ha könnyek csorognak is a gyerekek szeméből. Szükség van erre önbecsülésünkhöz. Bár vannak, akik az igazság keresésére azt mondják, nem kellene vele foglalkozni, mert ez már a történelem része, amire azt válaszolja, hogy igaz, de a történelemnek illene tudnia, hogy mi történt.
Teleki Júlia nem érzi azt, hogy befejezte volna a munkáját, mert az igazság terjesztése mellett is van még bőven tennivaló. Például a csúrogi emlékhelyet az „elfelejtett” park kialakításával együtt az ártatlan áldozatok emlékéhez méltóvá tenni; dokumentumokat kiállítani a kollektív bűnösségről szóló szégyenteljes törvényről, emlékeztetni a katolikus templomra és lerombolására, végül pedig emléktáblán fölsorakoztatni a partizánok által kivégzett ártatlan áldozatok nevét is, a „magyar fasiszták” áldozatai mellé.
